Török Monika halálára
Voltaképp nem is ismertem Török Monikát, de tudtam, hogy ő A TÖRÖK. Fogalom volt a magyar újságírásban. Amikor annak idején a 168 Órához kerültem – jó régen volt – ő akkor ment el a laptól. Büszke voltam, hogy olyan csapatba kerülhetek ahol A TÖRÖK írt. Imádtam a riportjait. Könnyedek voltak, érzelmesek, mélyek, fanyarak, szabadszájúak. Szóval olyan törökösek.
Az utóbbi években a Huppa és a Facebook lett a törzshelye, ez lett az ő nagy virtuális agorája. Törökfüggő lettem. Szinte minden cikkét, blogját, kommentjét olvastam. Részese lettem családi krónikáinak, számozott gyermekei: Egyeske, Ketteske, Hármaska, Négyeske kalandjainak. Röhögtem szeretett cicája, Görényke csínytevésein, és irigyeltem a Csodapasiját, aki tényleg egy csoda.
És aztán jött a két kisbaba, Adél és Dani, a róluk szóló blogsorozata, a Feljegyzések a pelenkázó mellől. És a Napicukik. Na, ezeket a kis videókat tényleg nem lehetett kihagyni!
Két nappal ezelőtt leveleztem Törökkel.Egyik kommentem kapcsán felajánlotta, ha nincs módom üdülésre, van egy nyaralójuk az Adriánál, odaadja a kulcsot. Megdöbbentem, hogy szinte ismeretlenül ennyire nagylelkű. Ilyen önzetlenséggel és segítőkészséggel még nem találkoztam. Megköszöntem, írtam, hogy sajnos idén nem tudok utazni. Erre még reagált: „Jövőre is lesz nyár. Sz-ék is akkor mennek.” Szerettem volna valami szépet és hálásat válaszolni, de csak ennyire futotta: „Nagyon jó fej vagy. Köszönöm.” De ezt az üzenetemet már nem olvasta el. És már nem is fogja. Pedig olyan jó lett volna, ha tudja: baromi jó fej voltál, Török.
Török Monika 1965-2018
