Torgyán József után

Egyetlenegyszer okozott csalódást, akkor, amikor megírta az emlékiratait. Vastag, üres, unalmas könyv lett, semmiben sem hasonlított rá, arra az emberre, aki lármás és szórakoztató szokott lenni, persze már akinek – és már amikor. Az utókor felől nézve élvezetesek lehetnek nagyhangú túlzásai, az ellenfeleinek címzett dörgő, tét nélküli fenyegetései, az a rakoncátlan demagógia, amivel időről időre szétrúgta maga körül a politikai teret. A jelenség azonban, amit képviselt, igazából nem volt sem különösebben vicces, sem ártalom nélküli. Lehetett ijesztő is, ha úgy fordult a belpolitikai helyzet, hogy a bolondok és demagógok uralmától kellett félni.

Ebben a játékban ma már nem rúghatna labdába.

Nem olyan bonyolult megválaszolni, hogy mi nyitott teret egy előre megfontolt szándékkal megvadult, hatalommániás Kádár-kori kispolgárnak és hogy miért voltak olyan sokan vevők rá, miközben az általa vezérelt Kisgazdapárt sosem érte el a parlamenti 13 százalékot. Túl sokan csúsztak le ebben az országban, azok, akik a demokráciától túl kevés reményt kaptak, szélsőjobbról meg szokásos módon annak az ígéretét, hogy ami nekik nincs, majd elveszik mástól. Talajukat vesztett parasztok, a MIÉP, majd a Jobbik és a Fidesz között vándorló megriadt, hiszterizálható kisegzisztenciák követték Torgyánt a semmibe.

Szélsőséges volt, mégis más, mint a többiek. A szélsőségesség nem fokozható, különben önmaga paródiájába fordul, és valóban, őbenne mindig volt valami parodisztikus. Az újságírók a nagygyűléseken már tudták, hogy ha hátrajön hozzájuk a függöny mögé, egy nyugodt, kedélyes figurával paroláznak, aki azonban – visszatérve közönségéhez – egy pillanat alatt varázsol az arcára dühöt, a hazája sorsa feletti aggodalom mélységes fájdalmát és egy igazi vezér fenséges vonásait. A ripacséria sminkjét. Nem véletlen, hogy a másik szélsőséges, Csurka nem szívelhette, úgy érezte, lejáratja a radikális gondolatot, bohóctréfába fullasztja. A különbség kettőjük között az volt, hogy Csurka mindig önmagát adta, Torgyán viszont jórészt szerepet játszott, egészen addig, amíg valóságnak nem kezdte hinni a saját alakítását. Kun­­cze Gábor szerint ez a minisztersége idején történt meg. Akkorra már a jelmez öltötte magára a színészt.

Mindez már-már elfedi előlünk, hogy milyen tehetséges ember volt. Az ötvenes években az ELTE-n sorra nyerte a pályázatokat, kiváló szónoki és szervezőtehetsége hazai és nemzetközi diáktársaságok elnökévé tette, elvégezte a Zeneművészeti Főiskola hegedű főtanszakát is. Volt tartása is, a gyors karrierről mondott le, amikor nem lépett be a kommunista pártba. Viszont bírói jegyzőként ott volt az ’56-osok ellen eljáró Tutsek-vérbíróságon. Azzal is megvádolták, hogy Szatmári néven ügynök volt, az átvilágítási eljárás azonban tisztának találta. Bonyolult sors egy nehéz korban. Ezt az emberi történetet fedte el később a lánglelkű ellenálló komolytalan mítoszával.

Kuncze Gábor úgy véli, Torgyán volt az első, bár még koraszülött populista a rendszerváltás után, és ha ez igaz – márpedig az –, akkor Orbán tanítómesterét tisztelhetjük benne. Ha jól tudom, az 1992-es haragnapja-demonstráción, ahol éppen az Antall-féle MDF-fel kötött koalíciót verte szét, ő követelte először nyilvánosan, hogy a határon túli magyaroknak adják meg a választójogot. Orbán ebből csinált valóságot 2010 után, és sokat tanult Torgyán antikapitalista kirohanásaiból is, meg abból a cinizmusból, hogy egy politikai igazság addig igazság, amíg egy másik, tán épp az ellenkezője le nem váltja. Torgyán tette szokássá, hogy minden politikai pillanatnak le kell szakítani a virágát.

Az illiberális világ korai mestere ment el, akin azonban még itt-ott lehetett nevetni. Vidámságról ma már szó sincs.