Több mint sértés
Ismét egy olyan politikus nyert választást, aki a politikai korrektség (political correctness, azaz pc) ádáz ellensége. Donald Trump – Orbán Viktorhoz hasonlóan – minden alkalmat megragad, hogy a pc-t ostorozza. Már a republikánus előválasztási viták során odáig ment, hogy ezt nevezte az Egyesült Államok igazi problémájának. Kampányának fókuszában főleg a mexikói bevándorlók és a muszlimok megbélyegzése állt. Az előbbiek szerinte potenciális bűnözők (drogdílerek és erőszaktevők), az utóbbiak pedig potenciális terroristák, akiket nem szabad beengedni az Egyesült Államokba. Trump számos szexista megnyilvánulása még ezeknél is nagyobb vihart kavart.
Nem kevesen vannak, akik mégis éppen ezeknek a megnyilvánulásoknak tulajdonítják a győzelmét. Meg annak, hogy cserébe a korrektség hívei rasszista és nőgyűlölő bunkó címkékkel illették Trump híveit.
A jobboldalon sokan úgy láttatják a politikai korrektséget, mint ami lehetetlenné teszi a normális, valódi párbeszédet fontos társadalmi problémákról. E vélekedés szerint a pc amolyan orwelli újbeszél, amely a szólásszabadságot megfojtva álszavakat kreál, hogy bizonyos dolgokat ne lehessen úgy kimondani, ahogy az helyes volna vagy ahogy korábban elfogadott volt. Mindezt csupán azért, hogy egyes csoportokat ne bántsunk meg.
A pc amerikai kritikája szerint a kezdeti igyekezet az egyértelműen sértő kifejezések törlésével, mint amilyen a néger (negro) vagy a kripli (cripple) még talán elfogadható cél volt. Ám a pc-vel mára elszaladt a ló – lásd a bármin megsértődő egyetemisták ellenvéleményeket kizáró „biztonságos terek” („safe-space”) vitáit. Ezek alatt az egyetemi kampuszokon kialakított olyan helyeket kell érteni, ahol senkit nem érhet inzultus bármilyen tulajdonsága vagy identitása miatt. Sokak szerint emiatt már nem lehet semmilyen fontos témát kibeszélni, megvitatni, ha bármilyen kisebbségi csoport az érintett. A pc „cenzorai” akadályozzák az olyan problémák megoldását is, mint amilyen a fundamentalista iszlám terrorizmus vagy az illegális (az USA-ban nagyrészt spanyol ajkú) bevándorlás kérdése.
MTI/EPA
Sokan attól tartanak, hogy a korrektség kiterjedésének folyamata nem áll meg, újabb és újabb dolgokat nem szabad majd kimondani a vélt vagy valós egyenlőség nevében. A politikai korrektség ellenzői szerint ehelyett inkább arra lenne szükség, hogy a közéletben azokról a „valóban fontos” kérdésekről folyjon vita, amelyeket ma a korrektség elhomályosít vagy eltorzít.
Máskülönben olyan helyzet alakulhat ki, amit Kurt Vonnegut tárt olvasói elé zseniális disztópiájában, a Harrison Bergeronban. A novella 2081-ben játszódik, a „teljes egyenlőség” korában, amit egy külön „esélykiegyenlítési minisztérium” garantál. Az átlagnál intelligensebb embereknek a fülükben egy jeladót kell viselniük, ami egy éles zajjal megzavarja őket, ha okosabb gondolataik támadnának a másiknál, a túlzottan szép embereknek pedig maszkot hordaniuk, nehogy szebbnek tartsák őket a többieknél. Ez maga az egalitárius rémálom. Valószínűleg sokan gondolják azt a pc-ről, hogy valami ilyesmit próbál megvalósítani, csak itt nem az emberek arcát maszkírozzák el, hanem szavaikat.
A politikai korrektség ilyetén értelmezését azonban az amerikai konzervatív jobboldal alkotta meg. A politikai korrektség álláspontját ilyen formában a baloldal sohasem képviselte.
A baloldaliak számára a pc nem ideál, aminek az elérésére önmagában törekednének. Valójában a politikai korrektségnek nincsenek egyértelműen beazonosítható képviselői sem. Olyan emberek vannak inkább, akiket valamilyen mélyebb megfontolás, egészen pontosan az egyenlőség iránti elkötelezettség vezet. Teljes biztonsággal meg tudjuk állapítani, hogy kik a politikai korrektség ellenfelei, azonban a támogatói témáról témára, kifejezésről kifejezésre mások lehetnek.
A korrektségre kihegyezett narratívának van aztán egy ennél is megtévesztőbb momentuma: a közvélemény számára irracionálisnak tűnő vagy marginális követelésekre hivatkozva a pc ellenzői mindenféle korrekt beszédmódot megpróbálnak elutasítani. Azaz ha fiatalok az egyetemeken nem semleges mellékhelyiségeket követelnek, akkor (mivel a közvélemény többsége számára abszurditás megkérdőjelezni a társadalmi kétneműséget) ez a politikai korrektség bármely egyéb felvetését magával rántja. Ennek hátterében az áll, hogy a lényegi kérdések úgyszólván már eleve eldöntöttek: a pirézek bűnözők, erőszakosak, lusták, nem akarnak beilleszkedni. Mást állítani abszurditás. Aki pedig mégis ilyen képtelen állítással él, annak minden egyéb állítása is abszurd.
A pc konzervatív narratívájának további káros aspektusa, hogy elmossa a különbséget a sértés és a megalázás között. A politikailag korrekt beszéd lényege, hogy senkit se lehessen megbélyegezni. Egyes szavak, gesztusok, szimbólumok, rituálék ugyanis sokszor azt fejezik ki, hogy bizonyos csoportok tagjai másodrangú állampolgárok. Ez túl van a sértés, megbántás határán, ez már az egyenlő állampolgárság elvét sérti.
Nelson Mandela írja önéletrajzában, hogy Robben Islanden, ahol tizennyolc évig raboskodott, a fekete raboknak rövidnadrágot kellett hordani, míg a fehéreknek megengedett volt a hosszú szárú nadrág viselete. Dél-Afrikában a rövidnadrág a gyerekek jellemző viselete – a kötelező rövidnadrág a börtönszigeten azt fejezte ki, hogy a feketék alacsonyabb rendű emberek. Mandelát és fekete rabtársait nem megbántották, hanem megalázták, ami lealacsonyító és igazságtalan.
Mandela példája jól mutatja, hogy amikor a politikai korrektség az ilyen igazságtalanságokat igyekszik kiküszöbölni, akkor nem túlbuzgóságról van szó. Amikor az Egyesült Államok megválasztott új elnöke kampánya során potenciális erőszaktevőkként jellemezte a mexikóiakat, akkor az USA latinó állampolgárait nem egyszerűen megbántotta, hanem másodrendű állampolgárokként kezelte őket.
Fontos kérdés, miként kell azokhoz a szavazókhoz viszonyulni, akik a Trumphoz hasonló szélsőséges politikusokat támogatják. Nem túlzás-e lehordani minden Trumpra szavazót – vagy azokat, akik magukévá tették Orbán menekültellenes szólamait? Szavazóbázisuk egy része kétségkívül kisebbségellenes, de az is biztos, hogy őket támogatja sok olyan ember is, akik nem rasszisták, legfeljebb faji sztereotípiákban gondolkodnak. Sok esetben még ennél is szimplább a képlet: számosan lehetnek, akik egyszerűen bedőltek a populista retorikának.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy ezeket a szavazókat ne lehetne kritizálni. Hiszen mégiscsak képesek voltak egy olyan jelöltet támogatni, aki társadalmi nézeteit és választási ígéreteit mások méltóságának megsértésével fogalmazta meg. Trump célja – ahogy Orbáné is a menekültválságban – éppen az volt, hogy mások megalázásával keltsen szimpátiát lehetséges szavazóiban. Ezért a Trumpra szavazás mindenképpen erkölcsileg kifogásolható, noha szavazónként más és más mértékben. Ahogyan a szándékos és a hanyag károkozás között is morális különbséget tudunk tenni.
A „beszéljünk végre a lényegről” meg a „nevezzük nevükön a dolgokat” követeléseinek leple alatt valójában nemegyszer a leggátlástalanabb gyűlöletbeszéd kap szabad utat. Kampányában Donald Trump sem az igazságot mondta ki és nem is a mindenen megsértődő túlérzékeny embereket bántotta meg, hanem verbális garázdaságot követett el. Sutba vágta az erkölcsi minimumról a második világháború után létrejött politikai konszenzust.
A politikailag korrektnek titulált megfogalmazások éppen hogy nem elfedik a problémákat, hanem arra szolgálnak, hogy komoly társadalmi problémákat a súlyukhoz méltó komolysággal lehessen megbeszélni. Ez ugyanis az érintett felek méltóságának megóvása nélkül lehetetlen.
Trump a gyűlöletbeszéddel egyúttal azt is lehetetlenné tette, hogy a bevándorlás kérdéséről normálisan lehessen beszélni. Hasonlóan a magyar miniszterelnökhöz, aki menekültellenes gyűlöletkampányával nemcsak a háború elől menekülő embereket alázta és bélyegezte meg, de hosszú időre azt is lehetetlenné tette, hogy a bevándorlásról politikai vitát lehessen itthon folytatni.
