Tákolmánymódosítás
Sajnos elég szelektív az emlékezetem, de az biztos, hogy 2009-et sosem fogom elfelejteni. Történt, hogy egy nyugtalanul átforgolódott éjszakán újra mertem nagyot álmodni. Egy hatalmas házat láttam, amelyet én terveztem, ebben a házban annyi szoba volt, hogy bőven elfért benne minden egész és felebarátom. A homlokzatán hatalmas tábla hirdette: „Az ország háza.” Másnap elmeséltem a legbarátaimnak, akik lelkesen bólogattak, ami megerősített abban a gondolatomban, hogy az álmot kövesse valóság.
2010-ben aztán a csillagok is beálltak szépen sorba mögém, így a végén már annyian biztattak, hogy egy igen sokat látott legbarátomat felkértem, ha az utazgatásai közben esetleg lenne öt szabad perce, akkor tervezze meg álmaim házát. És képzeljék, alig telt el egy hét, kezemben voltak a tervek. A következő pár nap a finomhangolásé volt, amikor barátom munkáját tökéletesen rám szabtuk (elvégre az én álmomról van szó), és kezdődhetett a kivitelezés. A helyszín adott volt, onnan csak egy öreg épületet kellett eldózerolnunk, amelyet sok felebarátom szívesen meghagyott volna, de tiltakozásuk ellenére (leginkább a tempó zavarta őket, mert nem látták be, hogy gyors munkához nem kell sok idő) és 226 lelkes legbarátom önzetlen segítségével alig pár nap alatt elkészültünk. Nagyon boldogok voltunk, hiszen hatalmas szobáink lettek, amelyekben bármit megtehettünk, ha akartunk. Az sem rontotta el örömünket, hogy a felebarátainknak szánt szobák sokkal kisebbek lettek a mieinknél, majdhogynem szűkösek. De ugye, aki a kicsit nem becsüli... Ha akartak (és ha lábzsákot húztak cipőikre, nem lépték át a kötélkordont, és szót fogadtak a biztonsági őröknek), eleinte átjöhettek hozzánk megnézni, mi hogyan élünk. De a sok irigység miatt és nyugalmunk megőrzése érdekében lassan bezártuk szobáink ajtajait.
Teltek a napok, és rá kellett jönnöm, hogy a gyors munka miatt bizony követtünk el hibákat. Legjobban az zavart, hogy a tervek ellenére még mindig maradt pár szabad négyzetméter a felebarátainknak, ahol ők, visszaélve a vendégszeretettel, nem a mi játékszabályaink szerint akartak játszani. Ezért átszabtuk a házat. Nem volt nehéz, hiszen a könnyűszerkezetes épület direkt ilyen problémák azonnali megoldására lett kitalálva. És ez az átszabás olyan jól sikerült, hogy azon melegében még kétszer gyorsan módosítottunk az épületen. Ám megint elkövettünk egy hibát. Mostanra már olyan szűkösek lettek felebarátaink szobái, hogy sokan közülük ki is költöztek a házamból. És ezt nem tűrhettem. Hiszen a házat nemcsak magamnak építettem. Mit fognak szólni a szomszédok? Ügyelni kell ám a látszatra is! Így újra módosítottunk egyet. Most már kötelező nálam lakni. Az utcákról is kötelező beköltözni. Azt is tudom, hogy eleinte persze jönnek majd nemtetszések. De minden csoda három napig tart.
Eltelt egy nap. Reggel kicsit rosszul ébredtem. Rossz érzések gyötörtek. Kiléptem a házamból, és megláttam balsejtelmem okát. Házam faláról eltűnt a díszes tábla, és egy új, kartonpapírra írt felirat éktelenkedett a helyén: kupleráj. Ez most tényleg a valóság, vagy megint csak álmodom? De jó lenne végre felébredni!
Racskó Tibor
Nyíregyháza
