Szénási Sándor: Deszkások

A háborút a Facebookon deklarálta néhány idősebb solymári lakos, és a bejegyzéseket olvasva volt is rá okuk. A település elleni invázió pár héttel korábban kezdődött, a tettesek mintha a semmiből tűntek volna fel, de hogy a behatolás csendben történt volna, nem állítható. Ellenkezőleg, a szélhegyi vasútállomás meghitt csendjét hirtelen egetverő zaj verte fel, dobogás, csattanások, üvöltések, mintha egy csapat kamasz szabadult volna el a deszkáival, és valóban.

Egy csapat kamasz szabadult el a deszkáival.

A gördeszka manapság kiterjedt szubkultúra, és kétségen kívül hangos, időnként egy technozenekar őrjítően monoton dobszekcióját idézi. Nem csoda, hogy kikezdte a solymári lokálpatrióták idegeit, pláne, hogy a már jelzett Facebook-bejegyzések szerint a kamaszok időleges távozása után a környéket eldobált üvegek cserepei borították, a járdaszegélyeket letörték, a tereptárgyakat, amelyeket a deszkások akadálynak használtak az ugrásokhoz, szanaszét rugdosták, és így tovább. Erről később ugyan kiderült, hogy nem igaz, a lakosság azonban már meggyőzte magát arról, hogy a környék romokban hever, a szép kis völgy auráját szétroncsolták, harmóniáját foszlányokra szaggatták. Egymást kérdezgették, ki lenne az a munkára, harcra kész merész, aki a település integritását, becsületét az élete árán is megvédené. Szerencsére akadt ilyen ember, hamarosan jelentette is a végső diadalt, a deszkások elűzetését.

Sejthette azt a környék dolgos népe, hogy ez egy hazug, egy Háry János, egy széltoló, aki gyáván csak messziről szemlélte meg a díszes társaságot, minek következtében másnap még több kamasz jelent meg a terepen, felvillanyozva a harcias, ám üres retorikától.

Most mi legyen?

Tudnivaló, hogy Solymáron, akárcsak az ország többi részén, a járvány alatt kialakult némi nemzedéki ellentét, amelynek csomósodási pontja a bevásárlási idő korlátozása mellett a bulik, az együttlétek betiltása, a nyílt városi terepek kiürítése volt, minekutána az otthon ülésnek nem maradt sok alternatívája. A dögunalmat ráadásul morális kényszerek is kísérték: veszélyeztetnéd a nagyit? – kérdezték a felnőttek a mozgáshiánytól már rángatózó gyereket. – Bajba sodornád a papit? Ilonka néni haljon meg? És én is?

Ilonka néni nyolcvankét éves volt, és lehajtott fejjel ült a kanapén. Tegnap délután, amikor a többiek elmentek bevásárolni, megszökött, és kóborolt egy nagyot a szomszédos parkban, sőt, egy idegennel is szóba állt. Strangers in the mask, gondolta, mert szerette a régi amerikai filmeket.

Nem szólt erről semmit, minek is tette volna, hiszen a gyerek is váratlan szabadságra lelt, a haverjaival megtaláltak azt a néptelen állomást Solymár mellett, ahol a placc elég nagy volt ahhoz, hogy a távolságtartás mellett is elférjenek, viszont minden gyönyörű és menő ugrást, az ollie-t, a kick-flipet, a tre-flipet, vagy éppen a shove-it figurát ki lehessen próbálni, természetesen a szokásos video-öndokumentá- ciókkal, amiket majd fel lehet tenni az Instára. Mindezt – szintén természetesen – a deszkák csattogása mellett legényes hujjogások kísérték, a levegőben megforduló deszkára való visszaesést, vagy épp a boarddal való felugrást és megfordulást anélkül, hogy a láb a deszkát elhagyta volna.

Tegyük hozzá, a Facebook-bejegyzést követően dafke megérkező második csapat már emelte e tétet, és a lakosok vérnyomását. Ők már éjjel egyig nyomták, miközben a polgár az ágyában a sarkok helyett a konyhai késeit számolgatta.

Így jött el a nyílt összecsapás napja.

Egy komor délután a solymári magaslat tetején még komorabb emberek jelentek meg, akik egy ideig üvöltözéssel forralták a harci hangulatot, majd miután kiderült, hogy a deszkásokat ez nem hatja meg, megindultak lefelé, készen arra, hogy földjüket visszafoglalják és sorsukat beteljesítsék. A völgyet az ítélet szele csapta meg.

Ekkor azonban a csapatból kivált egy nő, odament a fiúkhoz, és részben elküldte őket a fenébe, részben megkérdezte, nem lehetne-e, hogy csak este nyolcig menőznek itt. Addig az öregek majd arra gondolnak, hogy értük ezek a gyerekek tényleg hoznak áldozatot, kijár hát nekik a szabad életből valami, utána meg ők, a gyerekek értik meg, hogy a társadalomnak sajnálatosan van egy deszkátlan része is, amely viszont csöndre vágyik, bármilyen kínos is ez.

A kamaszok belementek. A férfiak még kiabáltak egy kicsit, aztán megunták, és hazaballagtak. A nőt meg jelölni kéne a Nobel-békedíjra.

Bebizonyította, hogy a buborékok is küldhetnek érvényes jeleket egymásnak a társadalom nagy, sötét magányában.