Százmilliárdokba kerül Orbánék „gazdasági rendszerváltása”
Az idén javulni fog az életminőség – ígéri a kormány, és nem kétséges, hogy ennek bizonyítására látványos intézkedéseket fog hozni, kerül, amibe kerül. A választások előtti osztogatás célközönsége a lakosság, a fedezetet azonban nagyrészt az üzleti szféra megnövelt terhei adják, ami viszont a növekedési kilátásokat rontja. Ez Orbánékat nem zavarja: mint mindig, ezúttal is a közvetlen politikai érdekeknek rendelnek alá mindent.
Úgy tűnik, az eddigieknél jóval korábban megkezdődött a választási kampány: az ellenzék szervezkedésére válaszul nem telik el nap, hogy a kormánypárt valamelyik képviselője ne tegyen valamilyen nagyívű kijelentést az eddigi sikerekről és a boldog jövőről. Megtudhatjuk ezekből, hogy nem nekünk kell követnünk másokat, hanem ők kövessenek minket az unortodox gazdaságpolitika útján, mert míg a Nyugat képtelen megbirkózni a válsággal, addig mi idehaza megteremtettük a növekedés feltételeit, sikeresebbek és versenyképesebbek vagyunk, mint valaha. Hogy a valós tények és gazdasági mutatók ennek pont az ellenkezőjét bizonyítják – a GDP felgyorsult csökkenésével az egyik legrosszabb teljesítményt nyújtjuk az unióban, a versenyképességi rangsorban jelentősen visszaestünk és a sereghajtók között vagyunk, az inflációval viszont csúcstartók stb. –, nem számít, a lényeg a hívek és a potenciális szavazók lelkesítése.
Maga a kormányfő szerint az elmúlt két és fél évben gazdasági rendszerváltást hajtottunk végre, és felszólította az uniót, kövessenek minket, de hogy konkrétan miben, azt jótékony homályban hagyta. Ez aligha véletlen, mert jól tudja, hogy azok az unortodox lépések, amelyekre hivatkozni tudna, állandó bírálat és számos kötelezettségszegési eljárás tárgyát képezik az unióban. Nagyképű kijelentése valójában nem is kifelé, hanem a hazai közönségnek szólt, már ha van valaki a fanatikus híveken kívül, aki vevő rá.
Az optimista propagandából az egyébként mértéktartónak nevezhető Varga Mihály is kiveszi a részét, aki azt bizonygatta, milyen helyesen jártunk el az IMF-fel, hogy megvédtük tőle a függetlenségünket és egy évi tárgyalás után sem állapodtunk meg velük, nem úgy, mint azok a gonosz Gyurcsányék, akik néhány hét alatt behódoltak. Arról az apró különbségről nem szólt, hogy akkor, négy évvel ezelőtt a csúcspontján volt a világméretű pénzügyi pánik, emiatt hazánk gyakorlatilag finanszírozhatatlanná vált. Azonnal lépni kellett, és az IMF-től kapott alacsony kamatozású hitelkeret az alapfeltétele volt a későbbi sikeres stabilizációnak.
Arra sem tért ki Varga, hogy az IMF-fel és az EU-val szembeni taktikázás nagyon sokba került az országnak a befektetői bizalmatlanság és a magas finanszírozási költségek miatt. Tavaly soha nem látott összeget, 1200 milliárd forintot kellett az adósságszolgálatra fordítanunk, ez szakértők egybehangzó véleménye szerint 120-150 milliárddal csökkenthető lett volna egy IMF-megállapodás esetén. Más kalkulációk szerint Orbánék unortodoxiája csupán pénzügyi téren eddig mintegy 400 milliárd forintjába került az országnak részben az állampapírok magasabb hozamfelára, részben a forint gyengébb árfolyama miatt. /Csak emlékeztetőül: a kormányváltáskor 265 forintot adtak egy euróért, ma 294-et, de egy éve például 324-et, a CDS-felárunk 2010 tavaszán 170 bázispont volt, ma ennek a duplája, de tavaly még 700 fölé is ugrott./
A Fidesz-vezetők önbizalma tehát felettébb visszás, és akkor még nem is beszéltünk a reálgazdaság romló helyzetéről, a lakosság csökkenő életszínvonaláról stb. Ezt a problémát Orbánék is érzékelik, ezért kezdtek máris költekezésbe és ígéretdömpingbe. A prímet ez utóbbinál Lázár János viszi, mondván, hogy a kétéves áldozatvállalás meghozta a gyümölcsét és az idén már javulni fog az életminőség. Olcsó poén lenne visszakérdezni, miféle áldozatvállalásról beszél, hiszen a Fidesz mindeddig tagadta, hogy bármilyen megszorítások lennének, csökkenne a reáljövedelem, és az óriási költségvetési korrekciók növelnék a lakosság terheit. Lázár tehát lényegében beismeri, hogy a propagandájuk egyszerűen hazugság volt.
Érdekes kérdés, mit értsünk az életminőség javulása alatt. Lázár főleg a rezsiköltségek csökkentésére hivatkozott, már 30 százalékos lefaragás szükségességét helyezte kilátásba, vélhetően ugyanúgy egyoldalú hatalmi szóval, ahogy eddig csinálták. Ha valóban meglépik, minél nagyobb lakossági fogyasztó valaki, annál jobban jár, az érintett cégeket viszont bizonyosan a padlóra küldik. Ez nem csupán az ellátás minőségét veszélyezteti, de azt a benyomást erősíti, hogy Orbánék kényük-kedvük szerint avatkoznak be a gazdaságba, akkor és úgy tesznek tönkre bárkit és bármit, ahogy csak akarják. Eközben a mindenható állambácsi szerepét játsszák, aki a piaci viszonyokat figyelmen kívül hagyva dönthet az árakról, ha éppen kedvezni akar a népének.
Hasonlóan demagóg az üzenete a kilátásba helyezett 13. havi nyugdíjnak. Orbánék mindeddig arról beszéltek, hogy a nyugdíjrendszernek önfenntartónak kell lennie, azaz a járulékokból befolyó pénznek fedeznie kell a kiadásokat. Ez egyelőre nem sikerül, és a nyugdíjkasszában nincs fedezet a beígért többletre, a költségvetési tartalékból persze ki lehetne fizetni ezt a 200 milliárdot. Feltéve, hogy a hiánycél így is tartható lesz, bár egyre több a bevételi kockázat, gondoljunk csak az elektronikus útdíj és a NAV-hoz bekötött pénztárgépek bevezetésének csúszására, a felsőoktatási ígéretekre stb., azaz máris százmilliárdos nagyságrendű egyenlegromlásról tudunk a tervhez képest, pedig alig kezdődött el az év.
Lázár talán nem is gondolta végig, de az életminőség egy átfogó, összetett fogalom, amely jóval többet takar az anyagi helyzet esetleges javulásánál. A mérésével foglalkozó kutatók szerint meghatározó eleme a környezet, a különböző ellátások, az egészségügy, az oktatás, a szociális juttatások rendszere, és a társadalmi hangulat, az anyagi és jogi biztonságérzet, az egyén és a hatalom viszonya, a kiszámíthatóság és a pozitív jövőkép stb. Ha mindezt együtt nézzük, esély nincs az életminőség javulására, sőt sajnos inkább az ellenkező irányba megyünk.
