Szakadhat a Jobbik, mint véres hurka

A párt jelenleg is csak a felszínes szemlélődő számára egységes. Ahogy arra a Nézőpont Intézet idén március végi elemzésében már felhívta a figyelmet, több törésvonal is húzódik a Jobbikon belül. Ezek közül most legfontosabbnak a Gárda megítélése, a parlamenti ellenzéki politizálás mikéntje és ezzel párhuzamosan a Fideszhez és a kormányhoz való viszony megítélése tűnik.

Vona Gábor természetesen számtalan kísérletet tett és tesz a párt egységének megőrzésére: ennek egyik látványos megfogalmazása volt, amikor a Jobbik parlamenti munkáját a szakmai politizálás és a radikalizmus összeegyeztetéseként méltatta. Emellett még májusban megnövelte a pártvezetőség szerepét: a képviselőket feleskette arra, hogy az elnökség kétharmados határozata esetén lemondanak mandátumukról. Szintén a nyilvánosság előtti egység megőrzésének irányába mutató lépésként értékelhető, hogy a Gárdát bíráló Pősze Lajossal szemben egy enyhe, de mégis jelképes retorziót alkalmazott: leváltotta a frakcióvezető-helyettesi posztról. Ezzel párhuzamosan kiállt a pártot még a választás előtt a radikalizmus elárulása esetén „kirángatással” fenyegető Gárda-mozgalom mellett.

Sorsdöntő választás

Az elemzés szerint Vona számára sorsdöntő lesz az önkormányzati forduló. Ha a Jobbik eredménye, mint az könnyen előfordulhat, elmarad a várakozásoktól, a párton belüli konfliktusok tovább éleződhetnek. Sőt, az sem zárható ki, hogy a törésvonalak szakadássá érnek, s a pártelnökkel elégedetlenek szembeszállnak Vona Gáborral. Így a Jobbik is a MIÉP és a Magyar Gárda sorsára jutna - számolt be az

A Nézőpont Intézet még márciusban, az országgyűlési választások előtt elemezte a Jobbikon belüli lehetséges törésvonalakat – melyek közül a Gárda párton és frakción belüli megítélése válik egyre inkább nyilvánvalóvá.

A Gárdával kapcsolatos szimbolikus, csak szavakban kifejeződő politizálás és a párt ez ügyben tanúsított törvényhozási „nemtörődömsége”, valamint a szervezettel kapcsolatban egyesek által megfogalmazott kritikák jól mutatják a párt két-, ha nem többarcúságát. Bár a politikai közbeszéd hajlamos egységes entitásként kezelni az önmeghatározása alapján „nemzeti radikális” Jobbikot, a párt és annak frakciója számos tényező mentén megosztottá vált.

A 2009-es EP-választás sikere, majd azt követően az országgyűlési választásokra történő felkészülés, az MSZP-kormányban „megtalált” ellenfélkép azonban jó ideig összetartó erőként funkcionált, elfedve a felszín alatt meglévő nézetkülönbségeket – akár leendő parlamenti politizálás mikéntjét, akár a Magyar Gárda vagy Budaházy György ügyének megítélését nézzük. Az tény, hogy a központi pártvezetés és egyes alapszervezetek között már az országgyűlési választások előtt többször nézetkülönbség alakult ki, azonban ezeket a sikeres választási felkészülésre való hivatkozással akkor könnyebben lehetett domesztikálni, s beállítani helyi, az országos politizálásra hatással nem lévő konfliktusoknak.

Az alapszervezeti problémák az új Országgyűlés megalakulása után is megmaradtak – feloszlatták a kecskeméti, ill. a tatabányai szervezeteket, a pártból kilépett Ambrus Zoltán Bács-kiskun megyei elnök és Pachl Tamás Komárom-Esztergom megyei alelnök, de a Jobbik csendőrségét „kitaláló” Navratil Attila is –, azonban a frakcióalakítást követően az egyes képviselők kiszólásai országos szintre emelték az addig marginálisnak beállított véleményeket.

Nem illenek a Parlamentbe

Az ellentétek egyik fő faktora a Magyar Gárda, illetve más radikális szerveződések, pontosabban az azokhoz való „baráti” viszony: a választásokat követően ugyanis felerősödtek azok a hangok, melyek megkérdőjelezték annak szükségességét. A párt saját szélsőségei és annak „erős üzenetekre” fogékony holdudvara joggal várhatta, hogy a Jobbik ténylegesen tovább folytatja azt a non-konformista, a politikai elitet támadó és a parlamenti pártpolitikai struktúrákat tagadó politizálást, ami a Gárda megalakítása óta létének alapját képezi.

A parlamenti politizálás hagyományaiba nehezen illeszthető hangvétel képviselői közé tartozik Novák Előd, Sneider Tamás vagy az elmúlt hetekben a párt mérsékeltjeit igencsak kellemetlen helyzetbe hozó HVIM-es Zagyva György Gyula. Ezzel szemben a Jobbik mérvadó, de mérsékeltebb szárnyához tartozó politikusok – mint Balczó Zoltán, Pősze Lajos vagy a budapesti kampányfőnök Losonczy Pál – megkérdőjelezték a „túlzottan radikális” szervezetekkel történő kooperáció hasznosságát, vagy legalábbis igyekeztek azt kisebbíteni. A szintén tapasztaltabbak közé tartozó, politikai rutinnal rendelkező honatyák – mint az ex-MIÉP-es Rozgonyi Ernő, Zakó László, vagy korábbi ÁSZ-alelnök Nyikos László – pedig igyekeznek passzívnak mutatkozni ezekben az ügyekben.

Érzékelhető tehát, hogy a Jobbikban vagy annak környékén az elmúlt időszakban megjelent és az „utcai politizálás” hangulatvilágát feladni nem akarók gesztusait a párt nem tudja vagy nem akarja kontrollálni. A szavazatmaximalizáláson alapuló politikai logika ugyanis valóban azt diktálja, hogy – legalábbis kommunikációs szintén – a szervezet ne veszítse el „szókimondásra”, és a politikailag korrekt közbeszéd tagadására építkező imázsát - írta az ATV.hu.

A „nép nevében radikális változást” ígérő Jobbik helyzetét amúgy is számos tényező nehezíti. Ide sorolható, hogy a kétharmados kormánytöbbségnek valójában nem lehet politikailag releváns ellenzéke; hogy utóbbi „szerepkörben” egyes esetekben óhatatlanul azonos platformra kerülnek az MSZP-vel és az LMP-vel, valamint, hogy a parlamenti viselkedési minták átvételével részesévé válnak a korábban sokat kritizált politikai elitnek. A parlamenti munkán ugyanakkor nem csak a külső hatások kényszere, hanem a belső, radikálisok és szélsőségesek közötti törésvonal is érezteti hatását.

Mi lesz ősszel?

„Az ország nagy részében már tavasszal is a második erő voltunk, ezt szeretnénk most tovább fokozni” – jelölte ki az önkormányzati választások célját Vona Gábor. A pártelnök már korábban, az országgyűlési választások előtt is túlzó célkitűzéseket fogalmazott meg. Így az igazi áttörést hozó EP-választások után a Jobbik saját maga számára emelte a tétet („Győzni akarunk és győzni is fogunk!”), és a felfokozott hangulat közepette idén áprilisban hiába kétszerezték meg szavazataik számát, a harmadik hely – főleg az, hogy a szocialistákat nem sikerült megelőzni – valójában csalódással ért fel.

Most ráadásul – a parlamenti választásokat megelőző időszakkal ellentétben – a „közös ellenfél- vagy ellenségkép”, proteszt-hangulat megszűnt, és az eddig népszerűnek mutatkozó jobboldali kabinettel szemben nehezebb lesz kihasználni az önkormányzati választásokon amúgy is számos lokális elemmel „színesített” helyi közhangulatot. A Jobbik „értelmét” paradox módon pedig éppen ők maguk kérdőjelezik meg, mikor azt állítják, hogy a kormány megvalósítja programjukat. Emellett a párt önkormányzati esélyeit rontja, hogy az átalakított választási rendszer erősíti a győztest és biztos többségi viszonyokat teremt.

Ennek következtében a politikailag kiemeltnek számító tízezer fő feletti településeken, a fővárosi kerületekben vagy a megyei jogú városokban aligha kerülnek a mérleg nyelvének szerepébe, és az áprilisi kilenc „sikermegyében” is nagy valószínűséggel abszolút közgyűlési többséget szerez majd a Fidesz-KDNP. Budapesten pedig – ahol most az országos szinten ismeretlen Staudt Gábor indul főpolgármester-jelöltként és listavezetőként – áprilisban is átlag alatt (10,84%) teljesítettek, s ez alapján mindösszesen 3 (!) mandátumhoz jutnának a Fővárosi Közgyűlésben.

Szakadás következhet

Így ha a belső viszályoktól hangos és ellenfélkép nélkül maradt párt októberben újra az „elvárthoz” képest sikertelenebbül szerepel, az az ellentétek eszkalálódásához, a mérsékeltek és a szélsőségesek közötti „nyílt kenyértöréshez”, egyes csoportok lemorzsolódásához és Vona Gábor pártelnök pozíciójának megrendüléséhez vezethet. Utóbbi ugyanis érezhetően őrlődik, döntésképtelen a szélsőségesek és mérsékeltek között folyó harcot illetően, és a bebetonozódott törésvonalak szakadássá éleződése nem lenne példa nélküli a radikálisok 1990 utáni hazai történetében: 1998-ban és 1999-ben – igaz, az akkor jóval kisebb – MIÉP-frakció több tagja is a kilépés vagy a kizárás sorsára jutott, ezzel jelentős mértékben gyengítve a képviselőcsoport erejét.

2008 őszén pedig éppen a Jobbik vezetése és az akkori Gárda-kapitány közötti nézetkülönbségek miatt a szélsőségesebb fellépést továbbra is folytatni akaró „őrző szárny” kivált a mozgalomból, és önálló szervezetet hozott létre: a „szakadár” Dósa István értékelése szerint azért, mert az alapítók kijelentették, „hogy a Magyar Gárda olyan módon kommunikál a társadalommal, hogy az a Parlamentbe készülő Jobbik számára nem vállalható”.