Szabadabbak lettünk?

– Abszolút sikertéma a Beatles. Nem vállalt túl nagy kockázatot?

– Hogy érti?

– Ön nyilatkozta nemrég: „A biztos bukás titka, ha megpróbálsz olyat írni, amiről azt hiszed, a közönség szeretni fogja.”

– Kétségtelen, a Beatles minden idők egyik legsikeresebb zenekara. Lennon és McCartney szerintem korunk Schumannja és Schubertje. Én például évtizedek óta szinte mindennap hallgatom a Beatlest. Van egy pendrive-om a Beatles összes számával – a zsengéktől a demófelvételekig, plusz a tagok szólóalbumai. Ugyanakkor az olvasótáborom nem azt várja tőlem, hogy dalszövegeket fordítsak. Ez valóban nagy kockázat. A Beatles és én még meg sem jelent, de már annyi interjút kértek tőlem, mint még soha. Aztán az egyik cikk fölkerült a Facebookra, és a kommentelők többsége pocskondiázott. Valaki azt írta: találkozott velem a nyolcvanas években, azt hitte, nagy író vagyok, de rájött, csak egy pozőr. A másik kommentelő véglénynek nevezett.

– Kiborult tőle?

– Dehogy! Hatvanöt évesen az ember már pontosan tudja, mit ér, s azt is, hol a helye ennek a könyvnek. Nem véletlen, hogy az Európa Kiadó az életműsorozatomon kívül jelentette meg a kötetet. A dalszövegek fordítása, illetve „magyarra ferdítése” – hiszen sok esetben teljesen eltértem az eredeti jelentéstől – számomra nagyszerű szórakozás és játék volt. Hálás vagyok a kiadómnak, hogy felkért a feladatra. Azt mondták, szeretnének elindítani egy könyvsorozatot, amelyben nagy magyar költők fordítják híres külföldi együttesek számait.

– Ön lenne az egyik nagy magyar költő?

– Én is ezt kérdeztem tőlük. Azt felelték, nem gond, hogy prózát írok. Tudják, mennyire közel áll hozzám a rock, hallották a Klubrádióban a Kalózadás című műsoromat. Ez két évig ment, és minden adásban a műfaj legjobb előadóival beszélgethettem Szörényi Leventétől Presser Gáboron át Szalóki Ágiig. Zenéltünk is együtt, azaz a magam szintjén gitáron kísértem őket, vokáloztam. Több nagy slágert előadtunk az én szövegemmel.

– Egy komoly író miért fordít Beatlest és miért kezd gitározni? Talán úgy érezte, hatvanon túl valami újba kell kezdeni?

– Ez is benne volt. Most például elhatároztam, hogy megtanulok zongorázni. Legalább annyira, mint amennyire gitározni tudok. Sokszor vágtam bele új dologba úgy, hogy nem értettem hozzá. Szerintem én vagyok az egyik legkomolytalanabb magyar író. Például Amerikába 1986-ban mentem ki először, bemutatták kint egy darabomat. Két év múlva amerikai ösztöndíjjal tértem vissza. Hamarosan a Yale Egyetemen, ahol fellow voltam, az egyik oktató veszélyeztetett terhes lett, kérdezték, átvenném-e a kurzusát. Igent mondtam, noha nem beszéltem jól angolul, és nem értettem a tantárgyamhoz: forgatókönyvírás és videofilm-készítés camcorderrel. Mivel még sosem volt a kezemben videokamera, lelkesen gyakoroltam, végül egészen jó órákat tartottam. Amikor a rendszerváltáskor hazajöttem, létrehoztam az Ab Ovo Kiadót. Közben íróként milliós nézettségű szórakoztató talkshow-kat vezettem a köztelevízióban. És most a gitározás is véletlenül jött. Nemrég egy hangszerboltban jártam, megláttam egy gyönyörű fekete Fender gitárt. Nem bírtam neki ellenállni. Megvettem, és 42 év után újra gitározni kezdtem. Bornai Tibor barátom, a KFT együttes billentyűse mondta, ő is éppen gitározni akar megtanulni. Aztán együtt gyakoroltunk. Majd felkértek, hogy a Szitakötő című könyvem bemutatóján játsszunk közösen valamit. És jöttek sorra meghívások, az egyik fellépésünkről lemezfelvétel is készült Kalózzene címmel. Még abban az évben elindult a rádióműsorom is, amelynek a „Beatles-könyvemet” is köszönhetem.

– Ebben felidézi a hatvanas évek honi légkörét, saját ifjúságát is. Milyen érzés visszatekinteni a kamaszéveire?

– Egyfelől nagyon szomorú. Rosszul éreztem magamat a bőrömben, nem volt mögöttem biztonságos családi háttér. Anyám mániás depresszióban szenvedett, apám szívbeteg volt, szinte senkivel sem állt szóba. Korán meghaltak mind a ketten. A közhiedelemmel ellentétben egyáltalán nem jó fiatalnak lenni. Az ember bizonytalan, nem tudja, mi lesz vele, fogalma sincs a szexuális életről, nem tudja, mi a szerelem. Abszolút ellenszenves voltam önmagamnak is. Másfelől a visszatekintés jó érzés: kamaszkoromban el sem tudtam képzelni, hogy valóra válhatnak az álmaim, és író lehetek.

– A hatvanas években a Gerilla nevű polbeategyüttesben gitározott, énekelt. Zenei jövőt nem tervezett?

– Egyáltalán nem. A Gerilla tagja volt Berki Tamás is, a későbbi híres dzsesszénekes, akinek már akkor olyan hangja volt, hogy operában is megállta volna a helyét. Hozzá képest ami az én torkomon jön ki, az nulla. Viszont dalszövegeket írtam. Ezek eleinte a vietnami háború ellen tiltakoztak, de aztán a hazai belpolitikai helyzetről is énekeltünk. Csomó dalunkat azonnal betiltották.

– A YouTube-on is fönn van az a felvételük, amely az 1967-es országos televíziós polbeatversenyben készült. Gazsi cigány című számuk a hazai cigányság kilátástalan helyzetéről szólt. Ez hogy ment át a cenzúrán?

– A dalszövegek készítésében Haraszti Miklós is részt vett, ezt a számot ő írta. Cenzúrázták is. A szám eredetileg így kezdődött: „Falu végén vályogviskó, Gazsi cigány ott lakott. Népszava és Népszabadság fedett minden ablakot.” Az utóbbi mondatot kihúzatták velünk, helyére az került: „Üveg helyett újságpapír fedett minden ablakot.” A cenzorok úgy gondolták, a legsúlyosabb részt kitörölték, a többire nem figyeltek igazán, holott akkoriban a szegénységről tényleg nem lehetett őszintén beszélni. Rólunk mégis sokan azt hitték: afféle ifjúkommunisták vagyunk, a KISZ kegyeltjei. Ebből semmi nem volt igaz. Apám egykor Rajk László titkára volt, ezért nálunk nem járt politikai karrier. A Gerilla együttesben később én írtam az Antal gazda című dal szövegét. Antal gazda egyik éjjel arra ébred, hogy a szomszéd háza ég. Eloltják a tüzet. De aztán már a falu is ég, a szomszéd ország is. A szöveg 1968-ban született, nem sokkal a cseh bevonulás előtt. Persze rögtön betiltották, s a rendőrhatóságtól írásbeli figyelmeztetést kaptam, amiért Haraszti Miklóssal barátkozom és államellenes eszméket hirdetek. Érettségi után az ELTE francia szakára felvételiztem, de politikai priuszom miatt eltanácsoltak. Közben elvárták tőlünk, hogy például a kelet-berlini polbeatfesztiválokon képviseljük Magyarországot. Előtte azt is megmondták, miről nem szabad énekelnünk. Annyira elegem lett az egészből, hogy letettem a gitárt – 42 évre. A Félnóta című kötetemben kiírtam magamból ezt a történetet, s most, hogy ennyi év után újra gitározom, ki is énekelhetem magamból. Bornai Tiborral közös lemezünkön eljátszottuk az egykor betiltott Antal gazdát.

– Dalszövegeket, könyveket már nem tiltanak be itthon, de vajon a beatkorszak szabadságeszményeiből mi valósult meg? Magyarországon szabadabbak lettünk?

– Én biztosan. A siker anyagi biztonságot nyújt, és meg tudtam teremteni saját írói függetlenségemet. Mindig magánzó voltam, sosem volt főnököm. Engem nem lehet kirúgni sehonnan. Hogy az ország szabadabb lett-e? Nehéz kérdés. Ismeretségi körömben sokan panaszkodnak: mennyire elszegényedtek, miközben azt látom, sokkal jobb lakásokban élnek, mint tíz éve. Más rétegek sorsa viszont rosszul alakult. Én óvakodom a direkt politizálástól. Vannak a történelemben felemelő korok, ilyen volt nálunk 1956, Párizsban pedig 1968. A diáklázadások eszméi valamelyest ide is beszűrődtek. De sehol nem forgatták meg a világot. És ez nem a mi nemzedékünk kudarca. A lázadás romantikus napjai véget érnek, utána visszarendeződnek a dolgok. Lehet, hogy más formában, de folytatódik az elnyomatás vagy a polgári unalom. A lázadó fiatalok beilleszkednek a társdalomba, próbálnak boldogulni. Flaubert mondta egyszer: „Munkádban légy forradalmár, életedben pedig kispolgár.” Szerintem ez így helyes.