Sólyom László alaptörvénye

Sólyom professzor az ellentmondást úgy oldotta fel, hogy a preambulum valójában nem volt része az Ellenzéki Kerekasztal által megalkotott szövegnek, később biggyesztették oda, egyéni képviselői indítványra. Az alapvető rendelkezések azonban megfelelnek a rendszerváltás követelményeinek: megalapozzák a népszuverenitás érvényesítését, a demokratikus intézményeket, a szabadságjogokat. Az előadó továbbment: szerinte tartalmilag a jövőben új alkotmányt nem is lehet elfogadni, csak alkotmánymódosítás lehetséges, amíg a rendszer demokratikus önazonossága fennmarad. Igazán új csak egy olyan alkotmány lehetne, amely „felszámolja a szabadságjogokat, bevezeti a diktatúrát”.

Sólyom László, akinek életműve szinte egybeforrt az alaptörvénnyel, hosszú utat tett meg addig, amíg az elmúlt hónapban egy másik konferencián, külföldi hallgatóság előtt – mintegy önmagát is szuggerálva, bátorítva – kimondta a korábbi tétel ellenkezőjét: „Az alkotmányos kultúra Magyarországon elég erős ahhoz, hogy megőrizzük az alkotmányosságot bármilyen alkotmányszöveg alapján, melyet ésszerű feltételeznünk a jövőben.” Értsd: bármit írnak is az új alkotmányba, bármit hagynak el a jelenlegiből, a jogállamot nem fenyegeti veszély Magyarországon. Vajon hiszi-e?

Sólyom László jogtudós, az Akadémia levelező tagja a HVG-ben tavaly október 20-án megjelent esszéjét így kezdte: „Régi és súlyos adósságot törleszt majd az új alkotmány. Bár 1989-ben nagyon is indokoltan keletkezett ez a tartozás, idővel óriásira nőtt a súlya.”

Sólyom politikai szimpátiáit sohasem rejtette véka alá, mégsem hihető, hogy véleménye attól változott volna ekkorát, hogy az első idézet megjelentetésekor még az általa hűvös, úri távolságtartással elutasított szocialisták voltak kormányon, a mostani hatalom pedig azonos azzal, amely őt a köztársasági elnöki székbe emelte. Alighanem csak taktikai, formális engedményről van szó, hiszen az írás jelentős részben azt magyarázza: miért is ígér új alkotmányt az 1989-es dokumentum. Azért, mert az akkori ellenzék nem akarta, hogy a kommunista többségű Országgyűlés szavazhassa meg a jogállami alaptörvényt, amelynek alapján igenis felépülhetett a szabad és demokratikus Magyarország.

A szerző szerint tehát valójában csak a tartalom és a forma között feszül ellentmondás: azt a szimbolikus adósságot kell csupán törleszteni, amely miatt egyesek elemzés nélkül tették bűnbakká a „sztálini alkotmányt”. Minthogy azonban alkotmányos alapelvvel, intézménnyel vagy joggal kapcsolatos gyökeres változásra vonatkozó követelés a kritikákban nem merült fel, elég a tartalmat a formával összhangba hozni. Értsd: kell egy új, szimbolikus preambulum, a tartalom viszont úgy jó, ahogy van, legfeljebb áramvonalasítható: az alaptörvény reagálhat néhány újdonságra: az internetre, a biológia, a genetika új fejleményeire.

Sólyom a HVG-ben zsákutcának nevezte, hogy a szabott idő rövidségének csapdájából az alkotmányozók úgy próbáljanak szabadulni, hogy csupán rövid, úgynevezett „magalkotmányt” alkotnak. Szerinte ezzel csak adósságot hagynának maguk után, zűrzavart keltenének. Elhúzódhatna az új, sarkalatos törvények meghozatala, a „magalkotmány” szűkítené az alkotmány garanciális funkcióit, ezzel rombolná tekintélyét.

Egy hét sem telt el az esszé publikálása után, amikor Lázár János Fidesz-frakcióvezető bejelentette: a parlament kész megnyirbálni az Alkotmánybíróság jogosítványait, mert a testület megsemmisítette a 98 százalékos különadóról szóló törvényt. „Ezen a lejtőn nehéz lesz megállni” – reagált élesen a volt alkotmánybírósági elnök. Saját anyaintézményében, professzortársaival teljes összhangban a Fidesz-ellenességgel nemigen vádolható Pázmány Péter Katolikus Egyetemen fejtette ki: a kormány az alkotmány és az Alkotmánybíróságról szóló törvény módosításával védtelenül hagyja a magántulajdont, és lehetőséget teremt arra, hogy egy költségvetési salátatörvénybe csomagolva gyakorlatilag bármilyen alkotmányellenes rendelkezést elfogadjanak. Úgy érvelt: az Országgyűlés azért hozhat a kétharmad nevében alkotmányellenes döntéseket, mert a régi világ és az új világ küzdelmét a jog uralma fölé helyezte. Ez veszélyes lejtő.

A volt államelnök két héten belül újabb előadást tartott, ezúttal az ELTE jogi karán. Itt úgy fogalmazott, hogy a többségi akarat mint ellenállhatatlan, minden akadályt elsöprő erő jelent meg az érvelésben. Az alkotmányos demokrácia alapkérdése nem teoretikus vitákban, hanem a „csatatéren” bukkant fel: akkor, amikor napi célokat szolgáló alkotmánymódosításokat hoznak. Sólyom figyelmeztetett: nincsen olyan demokrácia, amelyben a többséget ne kötné az alkotmány. Mint mondta: „Klasszikus megfogalmazás, hogy az alkotmányra és az azt érvényesítő alkotmánybíróságra a többség zsarnoksága ellen van szükség.”

„Dicsérni jöttem az alkotmánykoncepciót, nem temetni” – ezt mondta 2010. december 20-án egy MTA-konferencián Sólyom László, aki a szerzők egyikeként is jegyzi a jelenlegi alkotmányt. A Salamon László vezette alkotmány-előkészítő bizottság irományáról valóban volt elismerő szava. Mint mondta: „A szabályozási elvek szinte tankönyvi tisztasággal a közös európai hagyomány jegyében állnak.” Ugyanakkor aggodalmának adott hangot amiatt, hogy „a dokumentum lehetőséget ad a rendszerváltás előtti és utáni reformkommunista alkotmányozási koncepciók újraélesztésére”. Kijelentette: olyan visszatérő, makacs elképzelésekbe ütközünk, amelyek már 1989-ben és 1995-ben is napirenden voltak, méghozzá jellemzően az MSZMP, illetve az MSZP javaslataként.

Nos, Salamon professzortárs a katolikus egyetemen aligha kaphatott volna ennél keményebb jobbhorgokat. Pedig még hátravolt, hogy az alapjogok korlátozásának ügyében „kihagyták a szabály lelkét”: azt, hogy szükséges és arányos-e a korlátozás. Az, hogy túlsúlyba jutott a közrendre, közerkölcsre, közérdekre való hivatkozás, az alapjog védelmét a politikai mérlegelésnek szolgáltatja ki. És a végső „dicséret”, amely felér egy temetéssel: a visszalépés a már működő, teljes Alkotmánybíróságtól nem európai út, „ez a kazah út”, amely a múltba és a szovjet utódállamok fejleményeinek irányába visz.

Egy bő hónap telt el az akadémai kiütés után, amikor január 20-án a Közép-európai Egyetem főként külföldi diákjai és nagykövetek előtt Sólyom László kissé magyaros kiejtéssel, de szabatos angolsággal olvasta fel az alkotmányozásról szóló előadását. Kifejtette: azért fogadta el a meghívást, hogy síkraszálljon Magyarország mint alkotmányos jogállam igazságos megítélése érdekében. Mint mondta, az alkotmányos kultúra Magyarországon elég erős ahhoz, hogy megőrizzük az alkotmányosságot bármilyen alkotmányszöveg alapján, amelyet ésszerű feltételeznünk a jövőben, és még a médiatörvény megalapozott bírálata alapján sem lehet arra következtetni, hogy Magyarország a diktatúra küszöbén állna, vagy az ország elveszíthetné demokratikus jellegét.

A beszéd tartalma alapján azonban sehogy sem vált világossá, hogy a szónok mire alapozza optimizmusát. Megtudhattuk viszont, hogy a kormány olyan lépésekkel akarja megoldani a rendkívüli gazdasági-pénzügyi nehézségeket, amelyek az alkotmányba ütközhetnek. Sem az Alkotmánybíróság kizárása a gazdasági törvények megítéléséből, sem az alaptörvény ezzel kapcsolatos módosítása nem felel meg alkotmányos hagyományainknak. Az első esetben alkotmányellenes lesz a törvény, a másodikban az alkotmány belső logikája, koherenciája sérül.

Sólyom nyugtalanítónak nevezte, hogy az Alkotmánybíróság kérdését az alkotmánykoncepció szerzői nyitva hagyták. Mint mondta, ha a testülettől megvonnák a jogot, hogy megsemmisítse az alkotmányba ütköző törvényeket, az gyakorlatilag az Alkotmánybíróság végét jelentené. Sőt, a „láthatatlan alkotmány” könytárnyi irodalmának spiritusz rektora egy kérdésre felelve azt is hozzátette: ez magának az alkotmánynak is a vége volna, hiszen csak egy papír az az alaptörvény, amit nem lehet kikényszeríteni.

Szintén kérdésre adott válaszként hangzott el: az állam és az egyház szétválasztása valószínűleg véletlenül maradt ki a koncepció szövegéből. Alighanem elfelejtették. Ez következhet a hektikus, sietős törvényalkotási folyamatból. Így van ez, ha valaki reggel még alkotmánymódosításokat nyújt be, délután meg alkotmánykoncepciót ír. Sólyom elismerte: fogalma sincs, hogy ez a kiszámíthatatlan alkotmányozási folyamat hová vezet.

És mégis: az előadó újra és újra arról biztosította hallgatóságát, hogy Magyarországon működik az alkotmányos kultúra. Ennek bizonyítékául említette, hogy kiváló fiatal alkotmányjogászaink vannak, s hogy négy ombudsman is csiszolja a magyarok jogérzékét. Hozzátette: az elmúlt hónapok jogászkonferenciáinak résztvevői ideológiai hátterük különbözősége ellenére is ismételten arra a következtetésre jutottak, hogy az új alkotmánynak a jelenlegi elveire, intézményeire kell építenie. „Az alkotmányos kultúra horizontja nemcsak hazai, az nemzetek feletti és messzi tekintő.” Éteri gondolat, csak az a kérdés, hogy a törvényhozó kétharmadot érdekli-e.

Sólyom végső ütőkártyaként visszatért a médiatörvényhez. Hiszen onnan is indult, mondván: a széles körű nemzetközi kritika ellenére sem fenyegeti hazánkat a demokrácia elveszítésének veszélye. Meggyőződése szerint Magyarország támaszkodhat az alkotmányos kultúra erejére, szilárdságára. A magyar Alkotmánybíróság ülésezik – húzta elő az adut az előadó. Ez az intézmény, és nem az Európai Unió biztosa dönt majd a magyar médiatörvényről. Január 26. volt. Azóta tudjuk, hogy éppen az unió biztosa döntött, és nem a magyar Alkotmánybíróság, amely még a kormánytisztviselők indoklás nélküli felmentéséről szóló törvényt is úgy helyezte hatályon kívül, hogy akit csak akarnak, még biztonságosan ki lehessen rúgni.

Vajon komolyan gondolja-e érvelését az a jogász, akinek nemcsak tudós professzorként, alkotmánybíróként és államelnökként volt dolga a jelenleg hatályos alkotmánnyal, de a szerzők egyikeként is jegyezte a dokumentumot? Akinek életműve az az alkotmánybírósági gyakorlat, amelyet sokan azonosítanak a magyar alkotmányosság fejlődésével. Vajon igaz lehet-e, hogy az alkotmányos kultúra, a jogásztársadalom szava megvédi majd az alkotmányosságot attól a politikai elittől, amely nap nap után bizonyítja, saját pillanatnyi érdekeit fontosabbnak tartja a törvényességnél?

Valaki nyomós érvekkel azt követelte Sólyomtól, hogy legalább a nemzetközi közönség előtt mondjon valami megnyugtatót, miközben annyi oldalról támadják az országot. Vagy önmagát biztatja, mint aki magányában fütyülni kezd egy sötét, hideg úton? Valami taktika áll a felemás megnyilvánulás mögött? De ki emeli fel a szavát az alkotmány védelmében, ha a sok külföldi előtt még az az ember is homokba dugja a fejét, akinek életműve a most félresöpörhető alkotmány magyarázata? Ha még ő is menteni próbálja azt, ami valójában menthetetlen.