Sok lúd disznót győz

A „norvég ügyben” minden azzal kezdődött, hogy a kormány megszüntette az addigi nemzeti kapcsolattartó NFÜ-t, és az így gazdátlanul maradt Norvég Alap támogatásait a Széchenyi Programirodához (SZPI) rendelte. A döntés-előkészítésből kihagyott Norvégia – rosszallva az eljárást – felfüggesztette a Norvég Alap pénzeinek kifizetését. A kormány ezután nekiment a Norvég Civil Alapoknak, LMP-s kötődéssel és sikkasztással vádolva meg őket. Az adok-kapok azóta is tart.

De miért annyira lényeges, hogy az NFÜ vagy az állami tulajdonú és a Miniszterelnökség felügyelete alá tartozó nonprofit kft., a Széchenyi Programiroda kezeli a támogatásokat? Miért ragaszkodott a kormány hozzá? És ha annyira fontos, miért engedett a kabinet mégis a norvégoknak, és egyezett bele, hogy visszahelyezi a Norvég Alapok felügyeletét a Miniszterelnökséghez? Miről szól ez a történet valójában?

Menjünk vissza az időben.

Amikor 2004-ben Magyarország belépett az EU-ba, épp az előző hétéves fejlesztési periódus felénél jártunk. Nem volt tapasztalat arról, hogyan kell használni a kohéziós pénzeket. Ezért a kormány úgy döntött: akkor a legkisebb a kockázat, ha minden minisztérium megkapja a téma szerint hozzá tartozó támogatások felügyeletét. Ez a decentralizált rendszer 2007-ig működött. Amikor is rájöttek: sok a párhuzamos fejlesztés, a szakpolitikai döntéshozók sokáig vitatkozgatnak egymással a prioritásokról.

– A 2007–13-as időszak tervezésekor látták be az illetékesek, hogy a makrogazdálkodási és fejlesztéspolitikai célok a régi keretben nem érvényesülnek – magyarázza Csepreghy Nándor, a Miniszterelnökség fejlesztéspolitikai kommunikációért felelős helyettes államtitkára. – Ezért jött az ötlet: hozzanak létre egy intézményt, amelyik elszakadva a szakmapolitikai szereplőktől, a központi államigazgatás részeként csak a kormánynak tartozik beszámolási kötelezettséggel. Így kétszereplőssé vált a mechanizmus: a forrásokkal nem rendelkező, de a stratégiáért, végrehajtásért felelős szakmapolitikára és a finanszírozásról döntő NFÜ-re. Mi viszont most azt mondtuk: ötvözni kell a két rendszert. Szükség van a makrogazdasági célokat felügyelő központi állami szervezetre, ám a szakpolitikáért a minisztériumok legyenek felelősek.

– Amit helyettes államtitkár úr mond, logikusan hangzik ugyan, mégsem értek vele egyet – vitatkozik Heil Péter, az NFÜ egykori elnökhelyettese. – Az uniós országokban a minisztériumok közötti koordinációt kétféle modellben szokás megoldani. Az egyik szemlélet szerint a fejlesztéspolitika az ágazati szakpolitikák része, és a szakminisztériumok általános ágazati felelősségébe tartozik. Így volt ez nálunk is 2004 és 2006 között. A másik megközelítés szerint a fejlesztéspolitika kiemelt kormányprioritásként szigorú koordinációt igényel, sok szektor összehangolt erőfeszítése szükséges hozzá, ezért központi szervezetből kell menedzselni. Mi ez utóbbi rendszert 2006-ban azért vezettük be, mert egyértelművé vált: a minisztériumok ágazati felelősségére alapozott fejlesztéspolitika nálunk nem működik. A helyettes államtitkár úr által emlegetett hibrid megoldás csupán visszatér a minisztériumokra alapozott, decentralizált rendszerhez.

– Kritikusaink azt mondják, hogy a 2004 és 2006 közötti bukott struktúrát hoztuk vissza, miközben erről szó sincs – jegyzi meg Csepreghy. – Egy példa: mivel az Emberi Erőforrások Minisztériuma felel az egészségügyi fejlesztésekért, kapja meg hozzá a pénzeket is. A Miniszterelnökség pedig ellátja az ellenőrző szerepet, figyelemmel kíséri, időarányosan hol tartunk, és csak probléma esetén kap vétójogot a szakmapolitikával szemben.

– Ha a kormány eldöntötte, milyen célokra és milyen feltételekkel ad támogatást a vállalkozóknak, önkormányzatoknak, civileknek, akkor a pályázatok technikai lebonyolításához semmi szükség a minisztériumokra – véli Heil. – A tárcák ugyanis stratégiai, szabályozó, felügyelő szervezetek, nem több ezer pályázat kezelésére találták ki őket. Ráadásul a minisztériumokban a létszámgazdálkodás és a humánerőforrás-politika merev, kormányhatározatokban rögzített felső határokkal működik. A pályázók ezernyi gondját egy rugalmasabb, „civil” struktúra hatékonyabban képes gondozni. Egy minisztériumokon kívüli közreműködő szervezet sokkal könnyebben is motiválható a feladatok eredményes teljesítéséhez kötött finanszírozási rendszerrel. A fejlesztéspolitika pedig össznemzeti feladat. Több tízezer projekt kigondolásához, végrehajtásához az egész országra szükség van. Az államigazgatás, a minisztériumok erre önmagukban képtelenek. A kormány szándéka – a piaci alapon dolgozó szakértő cégek, mérnökök, tanácsadók, civilek és független emberek kiszorítása – öngyilkos politika.

Visszatérve a norvég ügyre: a norvég kormány tehát ragaszkodik ahhoz, hogy az általa adott támogatásokat a központi államszervezeten belül lévő szervezet felügyelje, amilyen az NFÜ is volt. Mondván, szükség van politikai súlyra, beágyazottságra, ami egy háttérintézmény vagy nonprofit kft. esetében nem garantált.

– Mi ezen nem vitatkozunk – slusszol Csepreghy. – A Norvég Alap átkerül a Miniszterelnökség nemzetközi helyettes államtitkárságához. Ez a norvégoknak is megfelel. Ők ugyanis központi államigazgatásnak a minisztériumi struktúrát tekintik. Június 12-én vállaltuk: július 28-ig kész lesz az a szervezeti struktúra, amelyben a Miniszterelnökség képes integrálni a Norvég Alapok kilenc programterületét.
De akkor mire volt jó ez az egész hajcihő?

Megint nézzünk visszafelé.

A 2010 előtt kormányzó Gyurcsány Ferenc és Bajnai Gordon számára kulcsfontosságú volt a fejlesztéspolitika, és a kormánypolitika minden területén aktívan használták az uniós forrásokat.

– Mindezt úgy, hogy sokat beszéltek is róla – állítja Heil. – A Fidesz másképp tesz, pedig az összes állami beruházás 97 százaléka uniós pénz, vagyis lényegesen nagyobb a szerepe a kormányzati politikában, mint bárhol Európában. Ám Orbánék ezt nem hangoztatják.
Nem illik a szabadságharcos retorikába.

Úgy tudni: a rendszer átalakítása és az NFÜ megszüntetése mögött ezért más magyarázat húzódik: a Fidesz-vezérek közötti hatalmi átrendeződés.

Petykó Zoltán ugyanis, aki 2010 és 2013 között vezette az NFÜ-t, a Közgéptől, vagyis Simicska Lajos embereként, az ő érdekeltségéből érkezett. Aztán tavaly hirtelen – a hivatalos kommunikáció szerint – lemondott. Az EU-s pénzek pedig szépen átcsúsztak Lázár János és a Miniszterelnökség kezelésébe. Vagyis: az új és a régi Fidesz-vezérek küzdenek a közpénz felügyeletéért. Lázár hatalma nő, igyekszik az uniós forrásokat is másik mederbe terelni. Forrásaink szerint 2010 után nem is működtek azok a kormányközi mechanizmusok, amelyek biztosították volna, hogy a kecske is jóllakjon és a káposzta is megmaradjon. Azaz hogy a pályázatokba végül a minisztériumok számára is fontos fejlesztések kerüljenek. És úgy tűnik: sok lúd disznót győzött. A minisztériumok lenyomták az NFÜ-t. Vagy Lázár János gyűjtötte maga mellé a minisztereket, és így cserélte le a szervezetet. Az biztos, hogy az NFÜ-nél felhalmozott konfliktusokat 2010 óta nem tudták megoldani. Az NFÜ halálos ítélete pedig az volt, hogy nem tudta lehűteni ezeket az érdekharcokat.