Shani menni Dzsörmeni

Bebes István polgármester legalább két fejjel magaslik ki a körmendi politikai mezőnyből. Miközben a válságtájékoztatóra várunk, arról povedálunk, kettő öt vagy kettő tíz magas-e. Nemcsak a fellépése, az életvitele is imponáló. Hat gyermeket nevel egyedül. Körmend a kosárlabda városa, idén újra kupagyőztes lett a csapat, Bebes rajong a kosarasokért. Számára ez a hír, nem a rendészeti szakközépiskola tornacsarnokának betört ablaka.

– Gyásznap ez a mai – mondja a polgármester érces hangon. – Körmend és a hazai tájékoztatás gyásza. Ez a város nem erről híres. Ez a város a Batthyányakról híres. Ez a város kosárcsapatáról és toleráns légköréről híres.

De a baj megtörtént. Az ATV portáljára kikerült valami, aminek nem lett volna szabad. A Botrány Körmenden: rátörték az ablakot a kézis lányokra a migránsok című cikk szerint a menekültek „a junior-serdülő leánycsapat edzését kezdték el tanulmányozni, az iskola ügyeletes tisztje kiment hozzájuk, és távozásra szólította fel őket, amelynek eredményeként az egyik férfi berúgta az ablakot”. Az írás szerint Faragó András, a Körmendi DMTE Egyesület elnöke elmondta: „Az edzést azonnal meg kellett szakítani, és a lányokat biztonságba helyezték.”

A cikket a Vas megyei rendőrfőkapitány, Tiborcz János pontról pontra cáfolta. Nem történt tettlegesség, a lányokat a migránsok egy csoportja megbámulta, fizikailag senkit sem bántalmaztak. Nem tudni arról, hogy az ablakot berúgták. Senki sem látta, hogyan történt az eset. Mivel az ablakok eleve repedtek voltak, az sem biztos, hogy rongálás miatt törtek be. És: nem kellett senkit sehonnan kimenekíteni.

De akkor már megtörtént a baj. A történet a Kormányinfó étlapjára került, a miniszterelnök személyesen érdeklődött Lázár Jánosnál. Mi ez? Csak nem lett Körmend a magyar Köln? A Kormányinfó másnapjára azonban eltűnt a rendőrség honlapjáról Tiborcz János nyilatkozata, amelyben cáfolta, amit Lázár mondott.

Bebes és a helyi Fidesz számára a történet többszörösen is kellemetlen. A polgármester számtalan alkalommal megígérte: „ez volt az utolsó eset”, Körmendre többé nem jöhetnek menekültek. Ezzel szemben, ahogy a dolgok most állnak, a város hosszú ideig a menekültügy fellegvára lesz, miközben az iskola és a sátortábor a belügy és a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal joghatósága alá tartozik. A döntés nem vet jó fényt az egykori képviselő lobbierejére. Lázár János a nagyfai tábor bezárását már februárban megígérte az övéinek. És ennek lesz is foganatja. A balhé nagyobb részét a kormány Körmend és Bebes nyakába pakolta.

– Miért Körmend? Erről kérdezze Pintér urat személyesen – mondja lapunk kérdésére. És távozik.
A körmendiek félnek is meg nem is.

– Ez nem Köln, uram – mosolyog valaki, amikor a betört ablakot, az állítólag molesztált lányokat említjük.
De a Fezőrhöz címzett fogadóban a pincér azt mondja: tíz után senki nem merészkedik az utcára. A következmény jól érzékelhető. A táborhoz közel fekvő gazos park a város egyetlen kutyafuttatója, de mivel senki sem jár már oda, az „anyagot” a kutyusok a centrumban terítik.

– Még hogy kergetik a lányokat? – legyint a szomszéd asztal. – Ezek a szerencsétlenek? Örülnek, ha élnek és itt lehetnek. Addig sem toloncolnak ki senkit.

Teri néni, a nyugdíjas tanítónő alapból jóindulatú. Ha nem is be-, de elfogadó.

– Nem örülök. Jobb lenne, ha nem jönnének. De nem tettek semmi rosszat. Még köszönnek is. Mondja meg őszintén: ha maga külföldön jár és bámulja a lányokat, akik ismeretlen labdajátékot játszanak, az zaklatás? Másrészt igaz: nem jó látni „ezeket”. Elvadultak és félelmetesek.

Jönnek is „ezek”, egyszerre négyen, szabadon közlekedhetnek. A sóderrel felhintett zsákutca elején ezért rendőr sétál.

A menekültek három napja érkeztek, néha már ki is merészkednek. A benzinkútig vezető utat ismerik, de a „city” szóba sem jöhet. Túl sok a bámész tekintet. Voltak már Tesco-bejáráson (a hivatal vitte őket), ott lehet chipset, rágót venni, a benzinkútnál ücsörögni. A nemzeti dohánybolt forgalmát fellendítették. Mert mit csinál a táborban az ember? Vár. Nem könnyű várni. A táborlakó kártyázik, dohányzik, ténfereg, veszekszik, borotválkozik. Néha a telefonra pillant, hogy érkezett-e SMS. Főzni Körmenden nem lehet, Bicskén lehetett. Itt ennyivel nehezebb.

A nemzeti, nyelvi, vallási összetétel vegyes, egymás között „migráns angolt” beszélnek. Száz szóból áll a teljes készlet. Az indiai Bhrowshermát elkapták a zöldhatáron. Shani, a szikh, régi motoros, megjárta Nyírbátort és Bicskét, ez a harmadik dobása. A kis kerek fejű, riadt tekintetű, aki a nevét is titkolja, afgán lenne. A negyedik, aki a melegben is vastag kötött sapkát visel, pakisztáni. A táborban nyolcvanan lehetnek. Az itteni irakiak a menekültügy arisztokratái, mert tényleg háborúból jöttek. A többség a török–görög utat járta, a kötött sapkás jött kerülővel, Szomália felől, az nem lehetett akármi. A kérdésre, hogy hova mennének, az ügyvéd tanácsára gyanús válaszokat adnak. Maradnának akár még Magyarországon is, ha akadna work és more money. De ha nem fogadjuk be őket, mindegy. A varázsszót végül a kis Shani ejti ki: „Dzsörmeni”, mondja áhítattal. És Körmend Ausztriától már csak egy nyíllövésnyire van.

A legbiztosabb alapokon pakisztáni emberünk áll, rá Svédországban asszony és gyerek vár. A többiek nőtlenek. Illedelmesen elköszönnek. De Shani megfordul, és váratlanul utánunk rohan. Mégiscsak „hungarian press” vagyunk, valami jót írhatunk. Az ügyvéd tegnap telefonált Pestről: aktája állítólag már bíró előtt van. A magyarok jó fejek és kedvesek, ugye nem fogják hazazavarni? Eddig az apja segítette, de elfogyott a pénz. Kérdezzük: mihez ért? A vézna fiú lehajtja a fejét. „Mechanical work.” „Every work”, helyesbít. Shani mindent vállal, ha a kezébe nyomnak egy vödröt, a világ végéig is elviszi.

A Tesco felé veszik az irányt. A parkban megállnak. Meredten bámulnak a gyepre. Még nem láttak mátyásmadarat.

– Abszolúte nem tetszenek nekem – mondja fejét rázva egy úr a kerékpárjára dőlve a Bartók lakótelepen. – De ne higgye, hogy bármit is kiszed belőlem.
Gyanakodva méreget.

– Először is, nem tudom, mit akarnak. Hol vannak az asszonyok, a gyerekek? Ha a háború elől futok, pont a családot hagyom sorsára? Ez nem jön össze.
– Ön mit kezdene velük?
– Lennének ötleteim – mondja. – De nem osztom meg senkivel.
Egy másik polgár ennél is keményebb. Katonaélményeit meséli. Amikor fiatalon a jugó határon szolgált, nemhogy éleslőszert, de tűzparancsot is kapott. Nem azért mondja, csak úgy eszébe jutott.

Arany fényben fürdik a Szabadság tér, a tízezres városnak hatalmas, egy focipálya négyszer belefér. A padokon napozó nagymamák, a kávézó teraszán a helyi ifjúság: négy fő meg egy máltai pincsi. A bevándorlóellenes Jobbik-demonstráció hangjai a kínai bolt előtt hangzanak fel először. „Itt-hon vagyunk, itt-hon vagyunk. Mi vagyunk itt-hon.”

A kemény mag a polgármesteri hivatal előtt nyolc sárga mellényes exgárdistaszerűség és egy kölyök husky kutya. Az idegenszívű hanyatt vágja magát a betonon és kéjesen vakartatja a hasát. Sajtóval együtt lennénk hatvanan, a végén leszünk százhatvanan is. Z. Kárpát Dániel alelnök a tábor előtt csatlakozik majd hozzánk. A felvezetés Bana Tiborra, a Jobbik parlamenti képviselőjére, a párt vasi elnökére marad.

– Szeretnénk megőrizni nyugodt, kisvárosi létformánkat! Meg akarjuk védeni szeretteinket!
Állítja: Bebes pozícióféltésből árusítja ki Körmendet.

Z. Kárpát alelnök álláspontja szerint nem pocsékolhatjuk az időt. A határokat hermetikusan le kell zárni, a határőrséget reaktiválni, mert ma csak ezerháromszáz, holnap már Magyarország.

– Mi sem teszünk mást, csak amit őseink ezer éven át, mikor levédték territóriumukat. Ez tervezett lakosságcsere, legalizált invázió! De Körmend a körmendieké!
„Ezt a mocskot nem lehet Magyarországra kényszeríteni.” „Nem leszünk csicskások Magyarországon” – harsog az alelnök.

Sötétedik. Komor tanár, jámbor háziasszony, szolid kamasz áll riadtan, a kerítés mögött idegenek. A Rába-partra ereszkedik a langyos esti félhomály.