Újranyitottak egy zsinagógát Terézvárosban
Közel negyven év után nyitottak újra egy zsinagógát Budapesten. Az örökkévaló még a Vörösmarty utcában is jelen van.
– Rég volt ilyen zsidó öröm a VI. kerületben – hangzott el a Vörösmarty utcai imaterem újraavatási ünnepségén. Valóban az öröm, az örömünnep szavak írják le azt, amibe belefuthatott az, aki péntek este a Vörösmarty utcában járt. Mintha nem is – ahogy én mondanám – templomszentelésen járna az ember, hanem lakodalmon. Hangszórókból szól a turbó klezmer, hagyományos és modern viseletű férfiak táncolnak, ünneplőbe öltöztetett gyerekek szaladgálnak kezükben flódnival, dinnyeszellettel vagy szőlővel. Az embernek eszébe jut a vicc, hogy miről is szólnak a zsidó ünnepek? Arról, hogy „el akartak bennünket pusztítani, nem sikerült, együnk.” A Vörösmarty utcai imaterem majdnem negyven évig működött a holokauszt után lassan elenyésző ortodox zsidó közösség gondozásában és újabb majdnem negyven évig pusztult hívek hiányában, egészen a minapi újranyitásig.
– Amikor először itt jártunk, azt láttuk, hogy minden úgy volt, ahogyan hagyták. A padokban megtaláltuk az Új Élet egyik 1983-as számát. Úgy látszik, hogy a zsidók már akkor is szerettek újságot olvasni a zsinagógában, ha túl hosszúra nyúlt az ima – hangzott el Köves Slomó rabbi megnyitó beszédében. Ha utánanézünk az elhagyott helyek, épületek fotóit közreadó blogokon, magunk is megbizonyosodhatunk arról, hogy egyáltalán nem túlzott az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség rabbija: 1983-ban úgy hagyták el az imatermet, mintha valamilyen kataklizma történt volna.
Köves Slomó, az EMIH vezető a Vörösmarty utcai Zsinagóga megnyitóján, 2021. augusztus 27-én.. Fotó: Adrián Zoltán / 168.hu
Örömünnep ez. Örömünnep a felett, hogy közel négy évtized után újra kijön a minján, a 10 imádkozó zsidó férfi. Ám ez az öröm úgy látszik, nemcsak a zsidóké. Ahogy a táncoló sokaság elhalad a Szondi utcán az imaterem felé, ez az öröm átragad mindenkire. A rendőröktől érdeklődő autós nem morog, hogy miért van lezárva az utca, hanem mosolyog, majd lassan továbbhajt a számára kijelölt kerülőúton. Mosolyog a babakocsit toló járókelő, a hajléktalan és a kínai boltos (aki lehet, hogy valójában vietnámi). Mosolyognak az új szomszédok az ablakokban. Sehol egy hangos szó, hogy mi ez a zsivaj és pláne, senki nem mondja, hogy „ezek meg mit keresnek itt?” Fura érzés szokatlannak érezni a normalitást. Ennek így kell lennie, mindig is így kellett volna lennie – suhan át az ember agyán, miközben rosszalló tekinteteket keres, de fura módon nem talál. Mintha az állandó morgás is eltűnt volna a kopott bérházakkal szegélyezett utcából. Isten jelen van.
Az utcára kitett székeken két, hagyományos öltözetet viselő testesebb férfi vitatkozik oly módon, hogy az ember menten egy zsidó viccben érzi magát. Mintha Izraelben, Amszterdamban vagy New Yorkban, esetleg egy filmjelenetben lennénk éppen, de nem. Ez még mindig a Vörösmarty utca. Visszakaptunk valamit, amit elvesztettünk, szokatlannak érezzük pedig nem kéne annak lennie. Budapest nem teljes zsidóság és vallásos zsidó élet nélkül. Minden elhagyott vagy nem szakrális célra hasznosított zsinagóga mélységesen szomorú. Elvesztett közös múltunk és bűneink mementója.
– Volt rajtam az örökkévaló keze és azt mondta nekem: ember fia, nézz körös-körül! Íme a sok síkság teli van száraz csontokkal, igen nagyon szárazok. És szólt hozzám: ember fia! Fel fognak éledni ezek a csontok! Mondtam, örökkévaló, te tudod. És szólt hozzám: szólj hozzájuk! Száraz csontok, ki halljátok az örökkévaló igéjét, hozok belétek szellemet, hogy feléledjetek! Ember fia! Ezek a csontok Izrael egész háza – olvasta fel Köves Slomó rabbi Ezékiel próféciáját. – Amikor ma, felavatjuk ezt a zsinagógákat, ezek a szavak jobban visszhangoznak, mint valaha. Amit itt láttunk, az nem volt más, mint Ezékiel próféta száraz csontjai – mondta az összegyűlteknek Köves Slomó.
– Deutsch Robinak köszönhetem, hogy itt állhattam négy hónappal ezelőtt – fűzte tovább a rabbi az újranyitás történetét. – Nem sokkal korábban lett az ortodox zsidó hitközség elnöke és felhívott. Azt mondta: Slomó! Van itt egy ortodox zsinagóga, 40 éve nem használjuk. Mit tanácsolsz, mit tegyünk? Azt válaszoltam neki: Tényleg egy rabbitól kérdezed, hogy mit csináljunk egy zsinagógával? Majd megkérdeztem: Ti tudjátok használni? Azt mondta, hát negyven évig nem sikerült – idézte fel Köves Slomó. Mint a rabbi elmondta, sokszor kérdezik tőle: ti mit akartok? A magyar zsidók nem imádkoznak! Mire ő rendre azt válaszolja: ha nincs zsinagógájuk, nem is fognak!
– Amikor látunk egy ilyen csodát, elképzelhető, hogy ne arra gondoljunk, hogy Isten micsoda csodát tesz velünk? És miért tesz velünk Isten ilyen csodát? – kérdezte közösségtől a rabbi. – Mert azt akarja, hogy mi élesszük fel az összes száraz csontot – válaszolta meg saját kérdését. – Mert az örökkévaló azt akarja, hogy minden száraz csontot élesszünk fel, de nem csak itt a Vörösmarty utcában, mert sokféle száraz csont van. Vissza kell adni a lelket a testnek, a tórát a zsinagógának, a zsidóságot a zsidóknak – mondta Köves Slomó megígérve az összegyűlteknek, hogy a közössége mindent megtesz azért, hogy a magyar zsidóság összes száraz csontja életre keljen.
Idős, görbe hátú férfi áll meg a zsinagóga elé kirakott kivetítő előtt. Úgy tűnik, talán csak erre járt. A fején megsárgult kötött kipa. Egy szertelen kisfiú – szintén kipában – véletlenül nekiszalad. A férfi arcán könnyek csorognak. A száraz csontok életre kelnek.
(Kiemelt kép: A Vörösmarty utcai Zsinagóga megnyitója 2021. augusztus 27-én. Fotó: Adrián Zoltán / 168.hu)