Rólunk, nélkülünk

Annak a bizonyos „berlini folyamatnak” a második csúcstalálkozójára, amelyet augusztus 27-én, Bécsben tartottak meg, meghívást sem kaptunk, holott ha valaki, akkor éppen mi vagyunk érdekeltek abban, hogy a nyugat-balkániak – Szerbia, Montenegró, Koszovó, Albánia, Macedónia, Bosznia-Hercegovina – rendbe tegyék a határőrizetüket, a menedékkérelmek elbírálását, s mindenekelőtt útját állják az embercsempészetnek. A bécsi csúcs házigazdái, a németek és az osztrákok azonban nekünk „nem osztottak lapot”.

A rettenetes parndorfi haláleset legfeljebb felfűtötte a bécsi csúcs hangulatát, de mindjárt az elején nyugtázom: a „berlini folyamatot” (a név is német kezdeményezésre, ha nem épp magára Merkelre utal) nem az alapjában Németország felé tartó emberáradat miatt indították meg 2014-ben, hanem azért, hogy kimozdítsák tetszhalott állapotából a nyugat-balkáni régió integrációját. A délszláv háborúk 1999-ben fejeződtek be. A térségre ráköszöntő béke a fejlett Szlovéniát nagyon gyorsan, Horvátországot majd tíz év késéssel bevitte az unióba, de a többiek maradtak, ahol voltak. Olyannyira, hogy Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság elnöke tavaly a tőle megszokott szókimondással ötévnyire taksálta azt az időt, amíg a maradék nyugat-balkániaknak esélyük lesz az uniós tagságra. Minimum, de az se biztos.

A történet bizarr fejezete, hogy ebben az ügyben nem a bizottság diktál. Hanem, mint szinte minden másban, Angela Merkel német kancellár. Maga a bizottság „leállt”, érzékelvén, hogy az unión bővítésellenes hangulat uralkodott el. Az ok ott és abban keresendő, hogy ma már a csoportos bővítést, amelynek mi is kedvezményezettjei voltunk a „visegrádiak” és a baltiak, továbbá Ciprus, Málta, Szlovénia társaságában, az unió „magországai” kicsit elsietettnek gondolják; Románia és Bulgária felvételét meg még inkább. E két utóbbi ország a Kelet-Balkán képviselője, és nem épp példaadó a csatlakozási kritériumok betartása terén.

Hát még a nyugat-balkániak! Ezekben az országokban nem egyszerűen burjánzó korrupcióról, a maffiaszerű bűnözésről, az igazságszolgáltatás gátlástalan befolyásolásáról, a civilszervezetek elnyomásáról, a sajtószabadság korlátozásáról és ezekhez hasonlókról van szó, hanem az egymás közötti viszony és a demokratikus közélet – finoman szólva is – rendezetlenségéről.

De a németek nem azért találták ki a „berlini folyamatot”, hogy Junckernek igaza legyen, hanem azért, hogy eltüntessenek néhány sötét foltot a térség térképéről, egyszersmind bátorítást adjanak (akár pénzzel is) az ellenségeskedő felek egymással való megbékéléséhez. Ha az unió lépett, német ösztönzésre tette. Ilyenformán Merkel számlájára írandó, hogy sikerült leküzdeni Macedónia anarchiával fenyegető belső válságát, s kicsikarni egy új választást; rendezni Bosznia és Montenegró határvitáját; az is, hogy Koszovó magasabb fokú autonómiát biztosított északi, zömmel szerbek lakta régióinak s végre elkezdett foglalkozni saját háborús bűneivel. Végül pedig, hogy Boszniában életbe léphetett az unióval kötött stabilizációs és társulási egyezmény, dacára annak, hogy ebben az országban még csak minimál fokon sincs harmónia a szerb és a bosnyák-horvát országrész között. Merkelék ki akarják „taposni” a nyugat-balkániakból a megegyezéseket, mert befolyásuk is, pénzük is van hozzá, s maguk mellett tudják az osztrák kormányt.

Természetesen van egy hatalmas „szőr a levesben”, amely egybefogja a Nyugat-Balkán integrációját az onnan leselkedő, vadonatúj veszélyekkel. A térség iránt megnövekedett érdeklődés, egyszersmind az Egyesült Államok 15 év utáni aktivizálódásának oka is itt keresendő. A nyugat-balkániak közül két ország (Albánia, Koszovó) markánsan moszlim, a boszniai bosnyák terület ugyancsak. Ők valamennyien az iszlamista szélsőségesek potenciális utánpótlási bázisai, sőt, mint hallani, az Iszlám Állam kiképzőtáborokat működtet a bosnyákok között. Teljességgel elképzelhetetlen a mai világban, hogy az unió terrorista csapdákat fogadjon be.

Nos, a bécsi csúcsértekezlet részvevői mindent megígértek a házigazdáknak, amit azok akartak. Még rá is ígértek egymásra. Együttműködést az erőszakos szélsőségekkel és a terroristajelöltekkel szemben, illetve politikai és gazdasági reformokat tömegével. A civilek védelmét és bekapcsolását a politikai folyamatokba. Aláírtak egy 38 pontból álló, az átlagember számára szinte teljességgel olvashatatlan közös közleményt, amely nekem olyannak tűnik, mint a szovjet időkben született hasonló deklarációk, amelyek alatt sok aláírás volt ugyan, de nem az érintettek szövegezték, hanem a szovjet vezetés. Ezúttal – alighanem – a német szövetségi kormány. A 38 pont klasszikus kívánságlista, amely vagy megvalósul, vagy nem. Mert mit kezdjen az ember olyan mondatokkal, hogy az aláírók – akik majd szakadatlan küzdelmet folytatnak a jog uralmáért, a gazdaságirányítás és a közigazgatás reformjáért, valamint a korrupció és a szervezett bűnözés ellen – „a nemzeti érdeket a politikai pártok és egyének személyes ambíciói fölé helyezik”? Nehezen tudnék megnevezni olyan földrészt, országot, ahol az ilyesmi maradéktalanul megvalósult volna.

Az egész, végtelenített szövegű deklarációban két, figyelmet érdemlő részletet találtam. Az egyik, hogy az Európai Bizottság „biztonságos országoknak” tekinti a nyugat-balkániakat. Ami nekünk történetesen jó. Mert aki Albániából, Koszovóból vagy Macedóniából mifelénk törekszik, az nem hivatkozhat személyes veszélyeztetettségre, ellentétben mondjuk egy szírrel, irakival, afgánnal. Vagyis nyomban visszaküldhető. A magyar törvényhozásnak a továbbiakban nem kell foglalkoznia azzal, hogy önnön ízlése szerint kit vagy mit nyilvánít biztonságosnak, mert ez a kérdés a Nyugat-Balkánra nézve eldöntetett. Természetesen az integrációhoz legközelebb álló Szerbia is biztonságos ország. (Kis kiegészítés: a szöveg nem kategorikus formában nyilatkozik a biztonságról, csak azt mondja, hogy valamennyi uniós tagország biztonságosnak tekint[het]i a nyugat-balkániakat. Amiben az is benne van: „ha úgy akarja”...)

A másik részlet nagyon praktikus és okos. Kisebb résektől eltekintve ma az uniós tagországok között általában sima közúti (autópályás) és vasúti összeköttetés van, ami a legkisebb mértékben sem mondható el a Nyugat-Balkánról. Az unalomig sorolhatnám, hogy – egyébként autópályák hiányában és olyan lezárt vasútvonalakkal, mint amilyenekbe Magyarország Trianon után ütközött – honnan hová nem lehet normálisan eljutni (pozitív ellenpélda a magyar–horvát-, magyar–szlovén-reláció), márpedig ilyen kapcsolat hiányában az angyalok szárnyáról szól csak az a beszéd, hogy a nyugat-balkániaknak maguknak kell gondoskodniuk a gazdasági együttműködéshez nélkülözhetetlen közlekedési, szállítási hálóról. Ehhez nincs tőkéjük – de a bécsi nyilatkozatból ítélhetően az európai unió (a kasszánál ismét csak Németország) komoly támogatást ígért meg.

Voltaképp lábjegyzetnek kínálkozik a történethez, hogy miközben a „berlini folyamat” politikai éle nyilvánvaló, nem egy olyan ország akad a megsegítésre várók közül, amelyiknek a fél szeme nem az unión, hanem Putyin Oroszországán van. Szerbiát és Montenegrót említeném elsőnek, már csak a történelmi kapcsolatok okán is, de látom például, hogy a szerbek által elvárt hatalmas orosz beruházások valahol (egyelőre) elszálltak a levegőbe, mert Putyin momentán nincs abban a helyzetben, hogy tőkekivitelre rendezkedjék be. Még az otthoni beruházási vállalásait sem tudja teljesíteni, nemhogy a külföldieket. Oroszország kvázi csődje az unió kezére játszik, ami ugyan nem fogja felgyorsítani a Nyugat-Balkán európai integrációját, de legalább nem lassítja fölösleges illúziókkal.