Rigai nyelvkérdés
Szívesen mondanánk, hogy az Európai Uniót hajszál választotta el az orosz nyelv hivatalosként való elismerésétől, de ez csak akkor történhetett volna meg, ha Lettországban „második államnyelvként” fogadják be az oroszt. Az idevonatkozó, múlt hét végi népszavazáson azonban három, orosz anyanyelvűek, illetve orosz ajkúak által támogatott politikai szervezet kezdeményezése megbukott, de nagyon. ACZÉL ENDRE írása.
A Szovjetunió széthullása után körülbelül huszonötmillió orosz rekedt az Orosz Föderáció határain kívül. Túlnyomó többségük automatikusan a függetlenné vált egykori szovjet tagköztársaságok állampolgára lett, de a Baltikum két országában – Lettországban és Észtországban – az állampolgárság automatikus megadására alapvetően hiányzott a készség. Az oroszok által beszélt nyelv számukra a szovjethatalom erőszakos cselekményeit, köztársaságaik erőszakos betagosítását, a deportálásokat s nem utolsósorban a nemzetiségi arányok erőszakos felforgatását testesítette és jelenítette meg. Éppen ezért az állampolgárságot általában egy olyan vizsgához kötötték, ahol az orosz jelöltnek az „államnyelv” birtoklásáról, a nemzeti történelem ismeretéről kellett, illetve kell számot adnia.
Ennek folytán az alig több mint kétmillió ember lakta Lettországban bő háromszázezer (orosz) polgár még mindig csak országlakónak számít, állampolgársági – így például szavazati, közfunkció betöltéséhez szükséges – jogokkal nem rendelkezik. A lettországi oroszok húsz éve panaszkodnak arra, hogy előnytelen megkülönböztetés áldozatai, akár hivatalokról, akár munkahelyekről van szó. Még akkor is, ha állampolgárok.
Némi történelmi ismeret birtokában nyugtázható, hogy az őshonos népesség nyelvének és kultúrájának „visszaszorítása” egyáltalán nem szovjet, hanem cári örökség. Az viszont minősítetten szovjet, hogy a második világháborút követő „lakosságcserében” – amikor is lettek tíz-, ha nem százezrei kerestek külföldön új hazát, pusztultak el a szovjethatalomnak való ellenállás, illetve a deportálások („kulákok, fasiszták, nacionalisták”) következtében – a moszkvai hatalom jelentős ipari és katonai létesítményekkel együtt orosz ajkú emberek tömegeit: szakembereket, munkásokat és persze funkcionáriusokat, katonacsaládokat telepített Lett- (és Észt-)országba.
Ha szabad így mondanunk, a három balti köztársaság közül a lett járt a legrosszabbul. Az orosz ajkúak számaránya az összlakosság harmadára, Rigában, a fővárosban a felére nőtt. Amúgy „hallgatólagosan” az orosz nyelv vált hivatalossá, miáltal az a helyzet állt elő, hogy a lettek szinte kivétel nélkül jól megtanultak oroszul, az oroszok viszont a legkisebb hajlandóságot se érezték arra, hogy megtanuljanak lettül.
A lettországi oroszok alighanem pontosan tudták, hogy amikor népszavazást kezdeményeznek nyelvük hivatalossá tételéről, eleve bukott vállalkozásba fognak. De úgy érezték, valami választ kell adniuk az ottani szélsőjobbnak („Nemzeti Szövetség” – a Jobbik testvérpártja), amely ugyancsak népszavazást próbált kicsikarni arról, hogy az állam ne finanszírozzon orosz tannyelvű iskolákat. A szélsőjobb kísérlete – kellő támogató aláírás hiányában – kudarcot vallott, az oroszoké azonban nem. Erre megmozdult az egész lett „vezérkar”: parlament, elnök, miniszterelnök. Valamennyien arra biztatták a letteket, hogy szavazzanak nemmel az orosz kezdeményezésre, mert a lett nyelv védelme s nem utolsósorban a nemzeti önazonosság ezt kívánja meg.
Az állami eszközökkel is erősen élő kampány nem maradt hatástalan, amennyiben a népszavazáson való több mint egymilliós részvétel erőteljesen meghaladta a választásokon megszokottat, és a szavazók hetvenöt százaléka a lett nyelv „egyedüli hivatalosként” való megtartása mellett tette le a voksát. Az oroszok huszonöt százaléka természetesen csalóka, mert – mint említettük – az orosz ajkúak fele még mindig nem lett állampolgár, s így nem is szavazhatott. Továbbá: az orosz nyelv befogadása a fővárosban, Rigában negyven százalékot kapott, kimagaslóan többet, mint bárhol másutt.
Ez azonban, miként a végeredmény, senkit se lepett meg. Rigának ugyanis Nils Usakovs (Nyil Usakov) személyében fiatal, „nyugatos” orosz polgármestere van, aki egyébiránt a parlament legnagyobb pártjának, az ugyancsak orosz ajkúakat tömörítő „Egyetértés Centrum” pártnak a vezetője. Kérdezhetni: ha a parlament száz mandátumából harmincegyet birtokló Usakov-párt a legnagyobb politikai erő, akkor miért van ellenzékben? Válasz: mert a lett jobbközép pártok elzárkóztak attól, hogy vele lépjenek koalícióra. A „nemzeti szempont” olyannyira elsőbbséget élvezett, hogy az Egyetértés Centrum helyett inkább a „lett Jobbikot” választották. (A tanulságok levonását olvasóinkra bízzuk.)
Az orosz tehát nem lesz hivatalos nyelv Lettországban. De mivel csaknem negyedmillió ember szavazott arra, hogy legyen – közöttük azok az orosz fiatalok, akik teljes jogú állampolgárok, kivétel nélkül jól beszélnek lettül, és semmi bajuk honfitársaik anyanyelvével –, valamilyen formájú új párbeszédnek meg kell indulnia többség és kisebbség között. Mindenesetre a népszavazás nemhogy tompította volna a nemzetiségi ellentéteket, a magas részvétel okán inkább élezte azokat. Holott az elmúlt évekre inkább a hallgatólagos megbékélés, közeledés volt jellemző, még akkor is, ha a rigai kormány sokkal kevésbé ösztönözte, támogatta anyagilag a többségi nyelv elsajátítását, mint mondjuk az észt, amelynek az állampolgársággal nem rendelkező oroszok számarányát sikerült nyolc százalékra leszorítania – szemben a lettországi (legalább) tizenöt százalékkal.
A balti tájkép nem volna teljes Litvánia nélkül, ahol nincs „oroszprobléma”. Ott lengyel van. A litvániai lengyelek a hivatalos cenzus szerint az összlakosság 6,6 százalékát teszik ki (Varsó szerint van az tíz is), ami összemérhető a romániai magyarság számarányával. A konfliktus bizarr, hiszen a két nép négyszáz éven keresztül unióban élt, amely a 14. és a 18. század vége között Európa egyik leghatalmasabb állama volt, ahol a litván nemesség a lengyellel egyenlő jogokat élvezett. Csakhogy a litvánok ma is úgy érzik, hogy a cári uralom százharminc éve után, amikor ők is, a lengyelek is függetlenné váltak (1918), a Pi³sudski-féle Lengyel Köztársaság nagyobb sebet ejtett rajtuk, mint a cár: erővel „elrabolta” fővárosukat, Vilniust (Wilnát vagy Wilnót), és kormányukat ideiglenes helyre, Kaunasba kényszerítette. A két háború közötti időszak nagyobbik felében a két ország között még diplomáciai kapcsolat se volt.
Ma az a probléma, hogy a litván hatóságok nem hajlandók lengyel nyelvű iratokat befogadni, mondván, hogy az ő ábécéjükben se „w” nincs, se néhány más (a mi regiszterünkben se levő) nazális hangzó. Ehhez jön az oktatás. A litván kormány – elég alattomos eszközökkel – ki akarja szorítani bizonyos tantárgyak lengyel nyelvű oktatását a lengyel tannyelvű iskolákból.
E sérelmek jócskán mérgezik a litván–lengyel viszonyt. Ami nem ugyanaz, mint a magyar–román, hiszen a negyvenmilliós Lengyelországból zúdul „tüzérségi nehéztűz” a hárommilliós Litvániára. A lengyel jobboldal szívesen érvel azzal, hogy a litvánok „Moszkva felé araszolgatnak” (mert aki lengyelellenes, az szükségképp oroszbarát), amire Vilnius válasza az, hogy a lengyel kisebbség hűtlenné vált litván hazájához. Kéne némi detoxikálás, mert tudjuk, hogy a nacionalista hangulatok egy ponton akár ellenőrizhetetlen konfliktusok előidézői is lehetnek.
