Rendszerváltó teszt

Demokratikus ellenzéki múltja kapcsán többször említette: olyan családból származik, amelynek az előző rendszerben nem voltak sérelmei.

Arra utaltam: politikailag nem voltam „érdekelt” – pályakezdő koromig. Diploma után tanárként maradtam az ELTE büntetőeljárás-jogi tanszékén. A büntetőeljárás az a terület – legyen szó bármilyen rendszerről –, ahol az állam és az egyén leginkább ütközik: az állam megfoszthatja az embereket a vagyonuktól, szabadságuktól, becsületüktől. Abban az időben már érdeklődni kezdtem az emberi jogi ellenzék irodalma iránt is. De az igazi fordulat nálam ’87-ben következett be, amikor A Hit Gyülekezetéhez csatlakoztam. Ott szembesültem először azzal: mit jelent, ha az emberek egy csoportját megfosztják alapvető jogaitól, nevezetesen a vallásszabadságtól.

És a gyülekezet révén lett tagja ’88-ban az SZDSZ „elődszervezetének”, a Szabad Kezdeményezések Hálózatának?

Igen. Hiszen a hálózat különböző szervezetek közössége volt: kapcsolódtak hozzá környezetvédők, munkás érdekvédők és a „hivatalosságba” nem illeszkedő egyházi csoportok is, köztük A Hit Gyülekezete.

Mégsem csak az SZDSZ-be lépett be, hanem a Fideszbe is. Miért?

Abban az időben nem volt lényegi különbség a két párt között. Másrészt a Fidesz-tagság úgy jött: 1988-ban büntetőeljárás indult a Fidesz szervezői ellen, akik közül többen is a tanítványaim voltak. Deutsch Tamás keresett meg, írjam alá a szolidaritási nyilatkozatot. Megtettem, és szóba került az is: életkorom alapján – akkor 35 év volt náluk a párttagság felső korhatára – akár Fidesz-tag is lehetnék. Így belépésemmel is megerősítettem a szolidaritásomat azokkal, akikkel szemben fellépett az ügyészség. Végül a szabad demokratáknál maradtam. Mellettük az is szólt: bár minden párt beszélt a vallásszabadságról, érdemi programja csupán az SZDSZ-nek volt erről: ő kezdeményezte az Állami Egyházügyi Hivatal fölszámolását.

Ön is részt vett az Ellenzéki Kerekasztal egyeztetésein. Hogyan dőlt el, kit delegál oda az SZDSZ?

’89 tavaszán a Duna-korzón összefutottunk Magyar Bálinttal és Kenedi Jánossal. Bálint elmondta: lesznek ilyen tárgyalások, és nincs-e valami ötletem, mit kellene megvitatni. Az ember nyilván a saját szakterületét látja át jobban, úgyhogy én azt válaszoltam: jó lenne tárgyalni a büntetőjogról. Ugyanis amit az ellenzék tett – a rendszer elleni szervezkedés –, az akkori Btk. szerint bűncselekménynek számított. Arról ma már kevesen beszélnek – hiszen minden jól alakult –, hogy a pakliban még benne volt: visszarendeződés esetén elítélhetnek minket. Így delegáltak az egyik „alasztalhoz”.

Majd bekerült az Országgyűlésbe 1990-ben. Ahogy fogalmazott egyszer: nehezen állt rá, amikor az SZDSZ felkérte, induljon képviselőjelöltként.

Feleségemmel beszéltük meg. Arra jutottunk: a mi generációnk szülei nagyjából 1956-ban voltak annyi idősek, mint mi 1989-ben. Igaz, a mi családunkban nem volt téma, mi történt ’56-ban, ám azt láttam magam körül, hogy a nemzedékünkből sokan a nyolcvanas évek végén kezdték el kérdezgetni szüleiktől: „Ti mit csináltatok ’56-ban?” És azt gondoltam: egyszer a mi gyerekeink is meg fogják kérdezni tőlünk, mit tettünk a rendszerváltás idején, hogy nekik jobb legyen. Én pedig szeretnék jó lelkiismerettel a gyerekeim szemébe nézni: amit én tehettem, azt megtettem. Ezért vállaltam el, hogy képviselőként indulok az első szabad választásokon. Pártlistáról kerültem a parlamentbe.

Demszky Gáborral együtt nyújtott be törvényjavaslatot 1990-ben az ügynökkérdés rendezéséért: legyen nyilvános azoknak a múltja, akik közhatalmi tisztséget töltenek be. Voltaképpen a rendszerváltás szimbólumává vált az ügynöktörvény: máig nem sikerült elfogadnia az Országgyűlésnek.

Még ’89 végén keresett fel Szájer József, aki akkor a római jogi tanszéken volt tanársegéd: birtokukba jutottak információk, hogy az állambiztonsági szervek folyamatosan figyelik az ellenzék tevékenységét. Átadta a dokumentációk fotokópiáit – ezeket hozták ki Kőszeg Ferencék Végvári őrnagy segítségével a III/III-as csoportfőnökségről –, s kérte, mondjam meg, hitelesek-e.