Rendszerváltó esték

Éppen 1989-ben nyerte el a miskolci dokumentumfilm-fesztivál fődíját Vigyél magaddal! című alkotásával. Nem mellesleg: az volt az utolsó „dokuszemle”.

De akkor még nem tudtuk, hogy nem lesz több ilyen, kizárólag dokumentumfilmeket felvonultató fesztivál. Persze a rendezvényt leginkább a felfokozott politikai hangulat tette érdekessé: 1989. június 16-án volt Nagy Imréék szimbolikus újratemetése a Hősök terén, a miskolci szemle pedig négy nappal később, 20-án kezdődött. Aztán már hihetetlenül felpörögtek a politikai-történelmi események: megnyíltak a határok, átengedték rajtuk a keletnémeteket.

Filmjének is volt politikai üzenete. Egy cigánylány, Sztojka Kati történetét dolgozta fel.

Kényes témának számított akkoriban. Nem véletlen, hogy komoly sajtó- és nemzetközi visszhangja lett. De számomra nem is a fődíj jelentette az igazi győzelmet, hanem az, hogy a cigányság témája napirendre kerülhetett. Noha akkor már megjelenhetett Kemény Istvánnak a cigányok helyzetéről, a belső munkanélküliségről szóló tanulmánya is, és Solt Ottiliáék szervezetét, a Szegényeket Támogató Alapot (Szeta), a demokratikus ellenzék legfontosabb mozgalmát sem üldözte már a hatalom ’89-ben. Ne felejtsük el: addig a „szegénység” szót kiejteni sem volt szabad hivatalos fórumokon.

Tudható: aktívan vett részt a rendszerváltásban, értelmiségi viták szervezésében, miközben az MSZPM reformszárnyához tartozott.

Valóban gyakran megfordultam független értelmiségi körökben is. Többnyire lakásokon találkoztunk, sokszor hajnalig vitáztunk. A televíziós Ráduly Margit otthona elég nagy volt, könnyen megközelíthető, ez volt az egyik „legalkalmasabb” helyszín összejöveteleinkre. De nálunk is pezsgett az élet. A Nyugatinál laktunk, és szinte állandóan tíz-tizenöttel voltunk „többen” otthon. Egy barátom meg is kérdezte: „Mondd, mindenki nálatok melegszik, aki lekéste a vonatot?”
A vitaestek alaphangulatát az adta, hogy az értelmiség ekkor még nem tagozódott jobb- és baloldalira. Többpártrendszert, demokratikus választásokat akartunk. Csak ez számított.

Kik jártak el ezekre a találkozókra?

Nagyjából egy 200-300 fős értelmiségi kör tagjai fordultak meg – hol többen, hol kevesebben – a vitaesteken. Írók, tudósok, politológusok.
A „nagy öregek” – például Konrád György, Jancsó Miklós – igyekeztek csillapítani a hevesebb vérmérsékletű fiatalokat: vigyázzanak, hogy békés legyen az átmenet.

Nem tartottak attól, hogy besúgók is lehetnek a vendégek között?

Pontosan tudtuk: voltak köztünk ügynökök is. De ’89-ben ez már senkit sem érdekelt. Hiszen százezrek tüntettek a Kossuth téren, a hatalom nem tudott és talán nem is akart közbelépni. Nem volt félnivalónk. Mi több: örültünk, ha megszellőztet valamit a sajtó, botrány kerekedik belőle. Másfelől akkoriban már az MSZMP-ben is érezhető volt a hangulatváltozás. Számos értelmiségi kör működött a párt szervezésében is. A Villányi úti volt a legnagyobb: a párt iskolájában a politizáló értelmiség előadásokat tartott a demokratikus átmenetről, illetve egyéb, kötetlen programokat szerveztek. Még Csurka István is előadott ott. Persze a kezdő rendszerváltókkal megesik, hogy néha „bakiznak” is.

Ezt hogy érti?

Egyszer a szervezők „küldötteik” révén kérdezték Aczél Györgyöt: hajlandó lenne-e részt venni egy Villányi úti beszélgetésen, s akár kényes kérdésekre is válaszolni. Aczél elég okos volt. Visszaüzente: szívesen elfogadja a meghívást, sőt, otthonról magával hozna néhány neki dedikált könyvet is. A számon kérőre tervezett beszélgetés végül elmaradt. Mindenki tudta: az Aczélnak címzett dedikációkban túlságosan gyakoriak a „hálás szívvel köszönöm” és hasonló fordulatok.

Önnek mi volt a szerepe a pártban ’89-ben?

Korábban a filmgyár pártszervezetében előadást tartottam „a butaság és gőg társadalmáról”. Kritikám erős indulatokat váltott ki az idősekből, ám a fiatalok annyira díjazták, hogy megválasztottak párttitkárnak. Aztán a ’89-es októberi pártkongresszus előtt részt vettem a IX. kerületi küldöttgyűlésen. Ott kaptuk a hírt: Grósz Károly, az MSZMP főtitkára ki akarja rúgni Tabajdi Csabát egy olaszországi interjúja miatt. Felháborodásomban felszólaltam, majd kiadtunk az MTI-n keresztül egy nyilatkozatot, amelyben Grósz lemondását követeltük. Ezért beválasztottak kongresszusi küldöttnek is. Voltaképp azok közé, akik végül 1989 októberében feloszlatták az MSZMP-t, és megalapították az MSZP-t.

Az első demokratikus választásokon az MSZP-nek mindössze 33 képviselőt sikerült bejuttatnia a parlamentbe. Ön volt a fővárosi szocialisták kampányfőnöke.

Komoly nézeteltérésem akadt az országos kampány szervezőivel. Ragaszkodtak a nagy, látványos utcadíszletekhez. Elejétől fogva mondogattam nekik: ez visszaüt, az emberekben azt a rossz érzetet kelti, hogy a változások ellenére még mindig a szocialistáknak van a legtöbb pénzük. Ráadásul nem volt húzóemberünk: Szűrös Mátyás, Nyers Rezső, Horn Gyula és Pozsgay Imre neve vegyesen szerepelt a kampányban, ahelyett, hogy egyetlen figurára koncentráltunk volna. Vagyis nem voltunk kellőképpen felkészülve. A vártnál rosszabbul is szerepelt az MSZP. Pedig a választások idején már a Villányi úti beszélgetések is a „lelki felkészítés” jegyében teltek.

Azóta húsz év telt el. Ilyen demokráciát képzelt el?

Sosem veszett ki belőlem a dokumentumfilmes, ezért nyilván érzékenyebb vagyok a társadalmi „mélypontokra”. Battonyán forgattunk még a Medgyessy-kormány idején. Elmondták a helyiek, hogy a rendszerváltás előtt a településen élők 94 százalékának volt munkahelye. Ma az ott lakók nagy részének egyszerűen nincs megélhetési forrása. Vagy vegyünk egy példát a honi demokrácia sajátosan aggasztó működésére: itt megengedett, hogy a szólásszabadság összemosódjon a gyűlöletbeszéddel. Nemrég a Reformkör jubileumi összejövetelén előadást tartottam Anyám, én nem ilyen lovat akartam címmel. Mit mondjak: nem arattam osztatlan sikert. De azzal nyugtatgatom magam: elértük a ’89-es nagy célunkat. Demokráciában élhetünk.