Rekviem a mozihíradóért

Szinte együtt hallik vissza az éppen húszesztendős múltból az első mobiltelefonok csengése és a „Vak Pali” lecsengése. Ez utóbbit a nagyérdemű adta a mozihíradó szignáljának, ámbár a celluloidkígyó a némafilmkorszakból kanyarog elő. Lumie `re-nek „a vonat érkezése La Cotiar állomásra” feliratú felvétele maga az őshíradó. Nálunk azonban némi „fejetlenség” okozott késedelmet, midőn a millenniumi eseményekre érkező Ferenc Józsefet lefejezte a kamera.
A csaknem felségsértéssel felérő incidens így aztán 1906-ra, a kassai gyászmenet hintóira testálta a műfaj indítását. A díszmagyaros urak II. Rákóczi Ferenc hamvait nyüzsögték ott körül, ám ettől függetlenül lett a Rákóczi-induló néhány taktusa a híradó – rendszereken átzengő – főcímzenéje, a harmincas évek hangosfilmdiadalától kezdve 1990 novemberének nem éppen hepiendjéig.

Gyártó bázist, nemzeti otthont a Népliget ölén lelt a híradó, amely csak agonizálásakor adta át végleg a stafétabotot az elektronikának. Egy ideig még önnön lízingelte camcorderei is rótták a pesti utcákat, fújták a riadót vízerőmű és erdélyi falurombolás ügyében. De mert a forgalmazás (Mokép) érdektelen volt a híradók szériagyártásában, a kópiák – ’89-90-ben – már kazettába (k)öltözve kínálták magukat a gombamód szaporodó helyi stúdióknak. Észrevétlen lassúsággal váltak semmivé 1968 UNESCO-statisztikái, amelyek évi 14 milliárd nézőt jeleztek a nagyvilág 150 ezer híradót is játszó filmszínházában. Itt nálunk, a soknevű telephelyen (MFI, UMFI, Mafirt, HDF, Budapest, Mafilm-2, Movi) utolsó nekirugaszkodással Nap TV-vé alakult a műszaki és szakemberháttér, hogy később egy egész pályaudvarnyi autóbusz dudálja le a helyi filmgyártást.

Téved, aki mindezt összefüggésben látná a rendszerváltással. Inkább a tévérendszerről van szó, amely naponta többszöri híradóval állt elő a filmszakma heti egyetlenével szemben. Az emlékezet itt, a Könyves Kálmán körúton aranykorként idézte vissza a tévé térhódítása előtti évtizedeket, amikor 150 százalékos kihasználtsággal működött a Híradó mozi.

A háborút megelőző évek sajtóhírdömpingje juttatta érvényre a „hiszem, ha látom” népi bölcsességet, amely terrénumot adott a pillanat- és mozgókép mestereinek is. Ez az érdeklődés kitartott a békeévekben is: Illéstől Jancsón át Szabó Istvánig nemzetközi rangú csapat szerveződött a híradás berkeiben.

E speciális filmkészítők arcképcsarnokából rendre kimaradt egy név: az időközben doyenné öregedett Barcs Sándoré. Az MTI-vezér hasonnevű unokaöccse a Beneš-dekrétumok kassai meghirdetése után költözött Pestre. Családi kapcsolatai meg talán a szintén Kassáról érkezett Hegyi Barnáné ajánlásai révén került a Hunniába. Inasnak a nagymesterek mellé. Betanulását kitűnő fotóismeretei mellett az a súlyemelésből hozott képessége is elősegítette, hogy a negyvenkilós Debrie hangosgépet egymaga képes volt állványra tenni. Egyébként távbecslésben, élességátállításban és fénykompozícióban felülmúlhatatlan volt.

Egy év múlva már ő tanított másokat, bennfentes lett a „Csipkés Házban” is, amelynek pulpitusáról gyakran szólt le Dinnyés Lajos: „Akkor nyomjad a gombot, Angelo, amikor én kezdem a dumagépet.”

Mint vendég

E politikai váltókorban (1948) egyre több esemény igényelte a műtermi hangosfelvevőgépeket, amelyek Barcs Sándort a műtermeken kívüli „való világba” dirigálták át, azzal a megbízatással, hogy egyfajta posztgraduális oktatásban részesítse a főiskoláról frissen kikerülteket. Egyébként ő eszkábált először úszásra, toronyugrásra, síelésre alkalmas vízhatlan és önhordó kamerákat, saját mázsás súlyával kecsesen balettozott a kokillák fölötti pallókon. Versengtek érte a rendezők. Nem egy nagymenőnek szerzett külföldi fesztiválokon első díjakat. Csábította a tévé is, 1956 szeptemberében ő forgatta az MTV első esztrádfilmjét, és ötven (!) év múlva is ő volt a Telesport-adások vezető operatőre. „Mint vendég.”

Most azt üzeni lapunknak, hogy elégtétel számára egykori felvételeinek mindennapos viszontlátása, a mozihíradó képsorainak sugárzása a tévé előtti „őskorból”. Örömét csak az fokozná, ha az alkotó vagy a stábok, stúdiók is fel lennének tüntetve, nemcsak a Filmintézet. Egyébként fő erőssége volt azoknak az időknek, amelyekben a hétvégi focimeccs csütörtöki moziba kerülése éjszakai műszakokat igényelt. Sportemberként különös érzéke volt a gólhelyzetek megítéléséhez. Soha egyet sem hagyott ki, szinte „gépben vágva” prezentálta a legszebb helyzeteket. Sportpályákon, de az ’56-os utcákon is.

Mennyit isznak!

Ha a filmkrónikásokról krónikát írna valaki, aligha hagyná ki a vészhelyzeteket. Azt például, hogy az öreg fenegyerek Török Vidor – egyébként protokolloperatőr – egy rendezvény végén, amikor már csak a vendéglátók voltak jelen, azt találta mondani Rákosinak: „Van itt egy telefon, rácsördíthetne a kerületi tanácsra: mit vacakolnak annyit a lakáskiutalásommal?!” „Maga összetéveszt engem valami kijáróemberrel” – válaszolta a főtitkár, miután már levegőt is kapott, és intett, hogy dobják ki Törököt. Akkor még csak a helyszínről. (A koreai híradó fiaskóját és a díszszemlei vezérpáncélosra felkapaszkodó operatőr történetét korábban megírtuk a 168 Órában – de támadt viszály a Kádár-korszakban is.)

Egyik péntek délutáni főnöki filmrituálén a heti híradó is lepergett, akkor történetesen Gárdos Péter kitűnő riportjával a nagyfai alkoholelvonó büntetőintézményről. „Mennyit isznak az emberek!” – súgta az első titkár feleségének, de a megjegyzést lekagylózva már filmértékelés gyanánt adta tovább Aczél György Orbán Lászlónak. „Miért kell ezt bemutatni, a főnök se érti” – aggályoskodott tovább a miniszteriális sor, s Molnár államtitkár ollót formált ujjaival az odaintett filmfőigazgatónak. Ő indult is telefonálni: „A riport felsőbb utasításra kiiktatandó!” Még szerencse, hogy mire minden mozi megkapta az utasítást, már ott volt az új híradó is.

Jött az ukáz

De volt a „kiiktatásnak” keményebb és egyértelműbb változata is. 1956. október 6-án (nem volt még tévéhíradó) megörökítették a Rajk-temetésen magányosan álló Nagy Imrét. Jött az ukáz: azonnal kivágni minden kópiából! Késő estig rótták a híradó emberei ollóval és ragasztóval a főváros mozijait, nyesték és rolnizták egy külön dobozba a másfél méteres celluloiddarabkákat. Az utolsó állomás az Átrium (akkor Május 1.) mozi volt. Ott várta e sorok íróját az új üzenet: „Odafent megváltozott a döntés, a snitt azonnal visszaragasztandó mindenhová!” Hajnalra el is készültünk vele.

Voltak kedélyesebb epizódok is. Megesett például, hogy a Közös Piac brüsszeli konferenciájára készülve a „kiutazási határozat” elhúzódott, mire is a szerkesztőség két „külföldi” operatőre, a chilei emigráns Patricio Guzman és az eritreai Mussa Ibrahim saját régi útlevelével ült gépre. Csettintgettek is a kedélyes képviselők, mondván: „Jó erős nyár lehetett idén Hungaryban.” Került kamera elé főember, aki Corvalan helyett Li Szin Man elvtársat üdvözölte, csapott fel távfutónak a fél kormány, amikor Nasser különgépe elvétette a vörös szőnyeget, vágta a grimaszokat Kádár, amikor Hruscsov nem tudta átfúrni zakóhajtókáját egy ordóért, és volt derű a vetítőben, amikor Magyar József paparazzóként bemutatta, hogyan várta különautóbusz a gyárigazgatót, miután a szolgálati kocsiját megvonták tőle.

Keserű vég

De kevés mosolyra volt okunk, amikor már saját fedélzetünkön kongott a vészharang. Néhány öreg híradós ült össze a lehetséges mentőhajók felkutatására. Jancsó szerint közös híradósstábnak kellene a tévé és a mozik igényeit kielégíteni. A 16 milliméteres film felnagyítása már nem gond... Szabó Árpád egy közös archívum előnyeire célzott, a Filmintézet akkor már kijelölt igazgatója, Nemeskürty István pedig azon a véleményen volt, hogy tovább kell forgatni, rögzíteni az alakuló magyar valóság képsorait, legfeljebb nem azonnali közlésre, hanem archiválásra. Elhangzott ugyanakkor a példabeszéd arról, hogy jól temperált viszonyok közt a film időtállóbb a videónál, amelynek egy értékes, tengerentúli gyűjteményében épp akkortájt okozott tömeges jeltorzulást egy gömbvillám. A digitalizációt akkor még nem ismerte a világ.

A mecenatúrákban testet öltő segítség azonban elmaradt, nem szolgált gyógyírral az UNESCO-INA, a filmhíradás világszervezete sem. A kárvallottak közös padjára került minden tagszervezet, szemben mindannyiuk nemzeti televíziójával. A hajdani kistestvérek nagyra nőttek. De nem lehetett senkit sem kárhoztatni a csaknem nyolc évtizedes múlt utáni keserű vég miatt, a nézőszokások (t)rendje változott meg, függetlenül a politikától. Először a Duna mozi fotóportáljában jelent meg a felirat: „Híradó nincs, perec van!” Az utolsó híradót lepergető Alfa moziban 1990. november 20-án úgy lobban ki a vetítőgép izzó szénrudacskája, akár a Bunsen-lámpa a Pál utcai fiúk kezdő mondatában. A szomorú gondolattársítást csak fokozta a Füvészkert közelsége. Nemecsek Ernőn se lehetett segíteni.