Professzor farmerban

– Sosem akart Einstein vagy Newton lenni?

– Másvalaki sem.

– De felfedező sem?

– Az sem. Valójában sosem volt bennem elhivatottság sem a matematika, sem a pszichológia, sem más tudomány iránt.

– Pedig még gimnazistaként bronzérmet nyert a nemzetközi matek-diákolimpián.

– Hát ez az, hogy csak bronzot!

– Mi ezzel a baj?

– Hogy mégsem tudtam mindent. Aranyat az kapott, aki az összes példát megoldotta. Alapélményem lett: vannak nálam jobbak is.

– Tudósnak sem tartja magát?

– A tudomány nevű iparágban – mert iparág ez is – megadtam a császárnak azt, ami a császáré. És elfogadták: kineveztek egyetemi tanárnak. De itt sem maga a tudomány izgatott.

– Egyáltalán: elhivatottság nélkül az ember meg tudja határozni, mi a hivatása?

– Annyiban igen: nincs hivatásom. Nem azt mondom, hogy nincs szakmám, sőt értek is néhány dologhoz, ám a világot nem akarom megváltani.

– Tanítványa lehettem az ELTE-n. Egyik óráján azt mondta: ha valakinek nincs nagyra törő álma, találjon ki egyet, és valósítsa meg. Ön miért nem tette ezt?

– Azért vigyázni kell, mert ezzel nagyon sok embert lehet boldogtalanná tenni, akik pedig nem boldogtalanságra születtek. A nagy álmok többsége ugyanis nem valósul meg. Nekem nem volt nagy álmom. Kisebbek akadtak. Például: tervezzünk egy világbajnok amőbaprogramot. Második lett a világbajnokságon. Vagy: alapítsunk külön iskolát az ELTE-n, ami szintén sikerült. Az én krédóm – ha úgy tetszik – nem az elhivatottság, hanem a profizmus. Kertész Ákos Makrájában van egy figura, kicsit parasztos, aki azt mondja: „Ha má’ csináljuk, csináljuk komolyan!” Végül is ez a profizmus. És én azt szeretem, ha valaki profi.

– De azt is, ha valaki tudja magáról, mikor amatőr. Erről is beszélt az óráin.

– Persze. Adódnak átfedések is. Van olyan szakma, amelyben én profi tudású amatőr vagyok.

– Mégpedig?

– A rejtvényszerkesztés. Sok száz rejtvényem megjelent a Fülesben, az első tizenhét évesen. Idősebb Bajai Ernő volt a szerkesztő, segített afféle mentorként, majd rájött arra is: más az én utam. Többször váltottam pályát. Már rögtön az egyetem után, amikor nem vettek föl arra a tanszékre, ahova szívesen mentem volna. Szerencsém, hogy így alakult, különben vélhetően ott ragadtam volna normál matematikusként. De Vámos Tibor, a SZTAKI vezetője megkérdezte a tanáraimat, kit ajánlanak a végzős évfolyamból. Engem javasoltak. Bekerültem a műszaki kutatóintézetbe, közvetlenül Vámos csapatába. Mesterséges intelligenciát kutattam.

– Említette valahol: azt érti, miért nem megy a mesterséges intelligencia, azt nem látja, mitől mehetne. Akkor hát miért nem megy?

– Éppen azért, mert valami még nincsen felfedezve, ami kellene hozzá. Még nem született meg a terület Newtona.

– Bár egy sakkprogram ma már megveri a világbajnokot.

– Ez igaz. Viszont sakkozni – azt nem tud a program.

– Lehet egyszer még természetes is a mesterséges intelligencia?

– Egyszerűen azért nem, mert a mesterséges intelligenciát tervezi a mérnök, nem pedig nemzi. Amikor 1984-ben Illyés Sándor pszichológusprofesszor – aki ugye természetes intelligenciával foglalkozott – a SZTAKI-ból áthívott az ELTE kísérleti pszichológiai tanszékére, azért volt bennem olyasmi is, hogy jó, nézzük meg, hátha lehet valamilyen ötletet meríteni a pszichológusoktól a mesterséges intelligenciához.

– Lehetett?

– Nem.

– Tíz évig maradt a SZTAKI-ban.

– Nyilván ott is befuthattam volna egy normál műszaki-matematikus pályát, de kicsit elkurvultam. Mai szemmel etikátlan, amit akkor műveltem. Meg mások is csinálták, persze. Az a romlottság még mindig megvan a magyar valóságban.

– Pontosan melyik romlottságunkra gondol?

– Már lehetett vállalkozni, néhány régi haverommal mi is belevágtunk, még nem cégszerűen, az csak később jött. Isten bizony, egy csavart sem csentem el soha a SZTAKI-ból. Ugyanakkor mégis loptam tőlük, az időmet, az eszemet, a munkaerőmet.

– Úgy érti: állami cégnél dolgozott, de a magánbizniszét építette?

– Így értem. Ami azért is etikátlan, mert ez a gondolkodásmód általános lett az országban, ezt viszi most tovább a Fidesz, a szavazói is ezt tartják természetesnek. Némileg enyhítette a romlottságomat, hogy ’84-ben négy írásomat is publikálta négy jelentős tudományos szaklap. Közülük kettőben azóta sem jelent meg magyar szerző. Hattyúdalnak éreztem a cikkeket, bár akkor még nem tudtam, miért. De még abban az évben eljöttem a kutatóintézettől – valóban tíz év után.

– Játékszoftvereket tervezett saját üzletként?

– Mindenféle szoftvert.

– És miért itt? A nyolcvanas években az automatizálásra fogékonyabb volt a Nyugat, nem?

– Lett volna lehetőségem Amerikában vagy Nyugat-Európában élni. Nem úgy alakult. Maradtunk, s azt mondtuk a nyolcvanas évek végén: játsszuk azt, hogy itt van Amerika. Nos, nem itt van Amerika. De végül is hatan-nyolcan fölneveltük a gyerekeinket a cégünkből. Én azért is szeretek inkább erről mesélni, és nem például a Graphisoft példájáról, mert a mi vállalkozásunk a tipikus. Nem gazdagodtunk meg belőle, de nem is keseredtünk meg tőle. Tíz éve lett vége.

– Könyveiből lehet tudni: próbáltak a céggel kijutni a New York-i tőzsdére, de nem ment.

– Van egy gyerekkori barátom, Alex. Azt nem árulhatom el, hogy ki ő, de a sztorijainkról beszélhetek. Nagyon sikeres vállalkozó. Élete álma volt egy magyar céget kivinni a Nasdaqra, a New York-i technológiai tőzsdére. Ahol amúgy ma már van egy magyar vállalat, a LogMeIn. A mi cégünket viszont nem sikerült Alexnek bevezetnie a tőzsdére.

– Pedig – ahogyan öntől tanultuk – a befektetendő pénzek legalább ugyanúgy versenyeznek az ötletekért, mint a jó ötletek a pénzért.

– Én meg épp Alextől tanultam ezt. Ő is megversenyeztette a lehetséges befektetőinket. Hatan indultak értünk.

– Mennyit fektetett a cégbe, aki végül „nyert”?

– Másfél millió eurót. De megmondta, mit szeretne a pénzéért. Mindez 1999-ben történt, amikor is az új platform a mobiltelefon volt, amely mindent tud ahhoz, hogy játékgép legyen. Azt akarták a befektetők, hogy mobilokra tervezzünk játékszoftvereket. Csakhogy az akkori mobilokkal az emberek még nem játszottak. Nem indult be a piaca.

– Visszaút nem volt?

– Nem. Idejött egyszer a londoni nagyfőnök, elvitt viszkizni. Azt mondta: figyelj, ha ti valami máson elbukjátok a pénzünket, azt úgy vesszük, hogy elloptátok. Ha sikeresek vagytok másban, annak sem örülünk, mert felborítja a portfóliónkat.

– És ha önök a pénzt azon bukják el, amire a befektető adta, azt megbocsátja?

– Arra azt mondta: benne volt a pakliban, hogy a piac nem nő föl a mobilos játékokig. Azért volt a tőke kockázati. Cégünk ilyen értelemben ugyan megbukott, de nem hagyott maga után adósságot. Időben zártuk le az egészet. Annyi tapasztalatot azért szereztem, amellyel hitelesen tudok tanítani.

– Azt is tanítja: a tisztán racionális gondolkodásnak vannak olyan korlátai is, amelyeknek az átlépésére másféle eszközökre van szükségünk. Ilyen például az emberi intuíció. Ön el tudta fogadtatni másokkal – akár az üzleti világban, akár tanácsadóként vállalatoknál –, hogy az intuíció is ér annyit, amennyit a ráció?

– Nem mindig. Kétségtelen: mentalitásban vagy működésmódban én egy latens szőke nő vagyok. Arra ébredek olykor, hogy na, akkor most erre van az előre. De azért racionalizál is az ember, főként, ha pasiból van, s főleg egy ilyen macsóvilágban.

– Nem akart aztán más bizniszbe belevágni?

– Úgy voltam vele: csinálja az, aki ugyanolyan okos és svungos, mint amilyen én voltam harmincévesen, de ő most harminc. Én akkor már elmúltam ötven. Persze egy vérbeli üzletember ötvenévesen is folytatja, és mentalitásánál fogva fel tud épülni a totális csődből is. Ám én még cégvezetőnek is béna voltam.

– Valahogy nem is tudom elképzelni öltönyös üzletemberként. Afféle „védjegye” a farmer és a fekete póló.

– Vagy a szürke póló. Máskülönben igaza van. Pedig a rendszerváltáskor én is felvettem az öltönyt meg a makkos cipőt. Aztán Alex barátom azt mondta: ne viselj öltönyt, mert nem azt közvetíted, ami vagy. Vagyis ne azt közvetítsd, hogy üzletről tárgyaljanak veled – ne arról, hanem fejlesztésről. Tudatosan váltottam vissza a farmerra. Egyszer az egyik biztosító igazgatója – ismertük egymást régről, de harminc éve nem találkoztunk – tréningre hívott a csapatához. Nyársat nyelt társaság, csupa szuper öltöny és kiskosztüm. Furcsán néztek rám, máshol nem szoktak, ott igen. Majd bejött az igazgató, kezet fogtunk, végignézett, mosolygott, és közölte: „Szóval mindketten munkaruhában vagyunk.” Rögtön elhelyezett a munkatársai előtt.

– Mindig „másmilyen”?

– Nem vagyok másmilyen. Én mindig éppen „olyan” vagyok.

– Azt szokta mondani: a katonával meg a zenésszel nincs semmi baja, de a katonazenésszel igen, mert ő katonának zenész, zenésznek meg katona. Ön úgy lett a pszichológia professzora, hogy nem végzett pszichológus. Sosem éreztették matematikus kollégái, inkább pszichológusnak tartják, a pszichológusok pedig azt, inkább matematikusnak?

– Érdekes, hogy egyik oldal sem. A matematikusok céhbelinek tekintenek, legfeljebb néha mondok egy marhaságot, előfordul ilyesmi. A pszichológusok pedig előbb tartottak pszichológusnak, mint én saját magamat. Úgyhogy nem érzem a katonazenész-effektust, de erről nem engem kell megkérdezni. A katonazenekar karnagya, aki katona, vélhetően Herbert von Karajannak gondolja magát. Egyébként mindig találkoztam nálam jobb matematikussal, okosabb pszichológussal, ügyesebb mérnökökkel, tehetségesebb közgazdászokkal. De azt tanítom: mindenki találja meg a komparatív előnyét. Azt a területet, amellyel a nála jobbaknak nem éri meg foglalkozni, miközben pedig van rá igény. Ha arra kíváncsiak, hogy megmutassam, miként működik a DNS-nek bizonyos szakasza, én megmutatom. Ha azért fizetnek, hogy gondolkodjak, és igény is van rá, akkor gondolkodom. Ezt nevezik eredetileg tanácsadónak. Egy tanácsadó nem tanácsot ad, hanem ránéz a dologra – más szemmel.

– Kért már tanácsot öntől a politika is?

– A Boross-kormány kivételével mindegyik kormány megkeresett. Akkor is, ha nem rájuk szavaztam. De hát kisebbségben is kell lennie valakinek.

– Elmondható, a mostaniak miben kérték a segítségét?

– Például háromszor kétnapos beszélgetést szerveztek a tervezett Rubik Ház tartalomfejlesztése kapcsán. Jó elképzelés: a kocka mintájára készülne az épület, ugyanolyan ikonikus lehet, mint az Atomium Brüsszelben vagy az Eiffel-torony Párizsban. A moderátor azzal zárta a beszélgetést: „Milyen jó, hogy nem is volt szó politikáról!” Ketten ugrottunk neki egyszerre: Fürjes Balázs államtitkár, aki a kiemelt beruházásokért felel, és én. Nagyon kevés dolog van a világon, amiben egyetértünk Balázzsal. Ő hívő ember, én nem, ő jobboldali, én nem. Viszont megkedveltem annyiban, hogy létezik tisztességes is ebben a kormányzatban. Mindketten azt mondtuk: pontosan erről kellene szólnia a politikának, mi legyen a városban, mi az országban, mi az, amiben egyet tudunk érteni. Abban igen: csináljuk meg értelmesen a Rubik Házat. És ettől még nem kell egyikünknek a másikat ideológiailag meggyőznie.

– Hallottuk öntől többször is: létfontosságú, hogy néha olyan dolgokat is csináljunk, amelyek nem létfontosságúak. Önnél ez micsoda?

– Én játékos vagyok. Nem jó az a nap, amelyben legalább fél órát nem játszom.

– Játszott színházban is. Elegáns felsőben, kockás mellényben, szép nadrágban. És gyönyörű kockás mamuszban. Szabó Réka táncművész Véletlen című előadásának egyik állandó szereplője volt.

– A színház kaland volt az életemben. Több mint tíz évig tartott, több mint száz előadás volt. Sejtheti, hogy nem a mozgáskultúrám miatt hívott Réka. Éppen ellenkezőleg. Nyilván a saját közegemben, a katedrán gyakorlottan mozgok, ott nem kell instruálni. Rékának épp az volt a jó: van egy egyetemi előadó, aki úgy mozog, ahogy mozog. Eleinte nagyon tiszteletben tartottam a táncot, azt gondoltam, dísznek vagyok az egészben, megtartom az előadásomat az előadásban, nem több. De Réka azt mondta: „Versenyezz a közönség figyelméért!” Nehéz hat szép testű táncossal versengeni a nézőkért. Tulajdonképpen lehetetlen. Innentől elevenedett meg számomra a játék, hogy nem ornamentikának kellettem.

– Mitől létfontosságú a játék?

– Neurológiai kutatásokból kiderült: ha az ember – de nemcsak az ember, hanem már egy macska, egy majom is – nem létfontosságú dolgokkal foglalkozik, vagy olyat csinál, amelyet nem érez létfontosságúnak, olyan anyagok termelődnek a szervezetében, amelyek csak ilyenkor termelődnek. És ezek szó szerint létfontosságúak. Ezért nem halt ki a játék.

– Mit szeret játszani?

– Bármit. Lövöldözős játék, scrabble, sakk...

– Játszana Polgár Judittal?

– Nem. Hülyére verne.

– Csak akkor játszik, ha nyer?

– Dehogy! Valójában szívesen sakkoznék Polgár Judittal, ha adna egy bástyaelőnyt. Vezérelőnyt ne adjon, mert akkor én nyerek, azért annyira tudok sakkozni. Futóelőnnyel ő verne meg gyorsan. Csak úgy egálból sakkozni vele – annak meg mi értelme? Közben megfőzi az ebédet, rendbe rakja a gyerekeit, és lazán elver. De egy bástyaelőnnyel izgalmas partit játszanánk, akkor neki is oda kell figyelnie.

– Fontos önnek a győzelem?

– Nagyon. De ha megverem Polgár Juditot egy bástyaelőnnyel, nem fogom azt gondolni, hogy én jobb sakkozó vagyok. Azt viszont biztosan gondolom majd: jól küzdöttem.