Plakátreváns Felcsúton

Már majdnem feladtuk.

Reggel nem találtunk egyetlen ellenplakátot sem Felcsúton. Éjszakai baglyoknak nem esik túl jól a kora hajnali kelés, mi mégis autóba ültünk és elindultunk Orbán Viktor és az ő szelfmédmen barátja, Mészáros Lőrinc birodalmába, hogy megnézzük, miként pöckölik orron saját falujában a miniszterelnököt.

Még ha képletes is ez a pöckölés.

A magyar falu ilyenkor az álmos biciklisek, a poroszkáló lovasszekerek és a fel-felröffenő Ladák vagy Suzukik hazája. Üres a gigastadion, melyet akár egy kutyát, odaláncoltak a kormányfő házához. A keskeny út túloldalán csendes az orbáni parasztház, kéményén peckes a kereszt, a portánál strázsál egy magyar zászló.

Még egyet kerülünk, mielőtt hazamennénk.

Sárga a fű, zöld a bukszus, kocka a ház. A magánudvaron még mindig fesztivált reklámoz az óriástábla, nem Orbánnak üzennek rajta. Tíz perce voltunk itt, nem is számíthattunk másra.

Támasztjuk a rozsdát a kerítésen, lukra futottunk, gondoljuk.

Ám ekkor zöld Skoda parkol mellénk. Hátsó ülésén kék műanyag teknőben úsznak a plakátok. Kell a víz, hogy megszáradva majd szépen feszüljön a papír a hirdetővason.

– Maga fog plakátolni? – kérdezem a sofőrt.

Válaszul létrát vesz elő, és nekitámasztja a hirdetőtáblának. Magánzó, azért ennyit kihúzok belőle. Óvatos, hamar kerítést húz közénk:
– Inkább ne beszélgessünk!
Nem durva, mosolyog hozzá. Okos, tudja, nagy bajt kis beszéddel is lehet csinálni.

A plakátolás amúgy is csendes munka. A hirdetmény hat darabból áll, meg kell tisztítani a célfelületet, vödörből körecsettel ragasztót kenni rá úgy, hogy jusson a papír hátára is. Aztán el kell simítani a papírt, összeilleszteni a részeket, a végén még penge is szükséges a szélek levágásához. Negyed óráig sem tart az egész, mégis nagy ribillió lehet belőle.

Alcsútdoboz felé néz a felirat: „Ha Magyarország miniszterelnöke vagy, be kell tartanod a törvényeinket!” A felcsúti első ember, Mészáros Lőrinc építőipari irodája és a stadion felé pedig ez: „Itt hamarosan űrállomás épül!”

Mielőtt a szűkszavú munkás elmenne, mobillal lefotózza a plakátokat. Igaza van, nem mindennap lesz az ember a történelem része.

A kormány nemzeti konzultációja, a menekülteket magyarul oktatgató plakátjai nemcsak a Kétfarkú Kutya Pártnál és a Vastagbőr blognál verték ki a biztosítékot. Mégis ők szerveztek gyűjtést, adakozásból összejött több mint harmincmillió, jelentkeztek vele Orbán egykori barátjánál, jelenlegi haragosánál, a hirdetési piac egy részét uraló Simicska Lajosnál. És vettek tőle reklámhelyeket egy hónapra.

Plakátfelirataik kigúnyolják Orbán menekültellenességét, üzeneteinek abszurditását („A bevándorlók nem dolgoznak és elveszik előlünk a munkát!”). Szent István intelmeivel figyelmeztetik a kormányt („Az egy nyelvű és egy szokású ország gyenge és esendő”) vagy bocsánatot kérnek a külföldiektől, hogy ilyen miniszterelnökünk van („Sorry about our prime minister!”).

– Jaj, ne kérdezzen engem, nem tudom, mi ez a história! – szalad előlem egy idős asszony. – Mi itt élünk, együtt sírunk, együtt nevetünk. Jaj, ne kérdezzen engem!

Felcsúton sokan dolgoznak a felkapaszkodott gázszerelő, Mészáros Lőrinc cégeinél. Övé itt már szinte minden: cégek, házak, bérelt állami földek, megbízások. Legutóbb épp az derült ki, hogy az ő vállalata szállít vizet a MÁV-nak. Névvel nem szívesen nyilatkozik senki. Meg név nélkül sem. Mindenki tud valakit, aki majd elmondja, amit a falu nem.

Hogy hol lakik a beszélő ember? Hát ott, vagy kettővel arrébb, legfeljebb hárommal. A kék kapu vagy a zöld mögött. El sem lehet véteni a sárga kerítést!

– Minek ezt csinálni? – morog egy mackónadrágos férfi. Ő benn a kertben, én a drót másik oldalán. Ő a kerti slagot húzza maga után, én meg belőle próbálok néhány mondatot kihúzni. Nekem van nehezebb dolgom.

– Orbánéknak úgyis kétharmaduk van, olyan törvényt fogadnak el, amilyet csak akarnak. Akkor meg mire jó ez a plakátolás?
Azt mondja, itt nincs baj a menekültekkel. De érdemes megnézni a közeli bicskei Tesco parkolóját, egy gombostűt nem lehet leejteni, annyi ott az idegen.

– De mit csináljanak szerencsétlenek? Köztük sem mindenki bűnöző!
– És maga szerint mit jelent ez az űrállomás-felirat?
Fejével a felhők felé int. Nevet:
– Hogy tudjuk, ezek ott fenn lopnak!

Közben megérkezik a magyar média. Kameraerdő veszi körbe Kovács Gergelyt, a Kétfarkú Kutya Párt elnökét. Mikrofonok rögzítik, sercegő papírokon jegyzik fel a helyiek minden sóhajtását.

Kocsiba ülünk: irány Alcsútdoboz. Orbán ott gyerekeskedett. Vajon jutott-e oda plakát? Szól a zene, a rádiós szpíker harsányan röhög valamin.

Virágos, nyugdíjas blúz áll a buszmegállóban. Egyik karjával szalmakalapját fogja a fején, nehogy elvigye a szél, a másikkal integet. Nekünk. Lassítok.

– Kérem, vigyenek el a központig! – hajol be az ablakon.
Nem jött a busz, siet a postára. Beül a hátsó ülésre, beszélgetünk, ahogy megtudja, hogy újságtól vagyunk, rögtön szidni kezdi Orbánt meg a családját. Egy kockaházra mutat. Van belőle itt vagy száz hasonló.

– Látják, ott laktak régen!
Azt mondja, azért nem szíveli a kormányfőt, mert nem emeli meg a nyugdíját.

– A plakáthoz mit szól?
– Milyen plakáthoz? – kérdez vissza.
Nem foglalkozik ő a menekültekkel, nem szereti a kormányfőt, és kész.

Fékezek a postánál.
– Nagyon jó lesz! Köszönöm!
Kikászálódik a kocsiból, búcsúzásként még megjegyzi:
– Aztán írjon egy jó kis intrikus cikket ezekről!

Az alcsúti plakáttartó keret szintén egy magánház udvarán áll, már rajta szárad a hirdetmény: „Felcsút, we have a problem!” (Felcsút, van egy problémánk!)

A szöveg a pórul járt amerikai Apollo–13 űrhajó legénységének híres mondatát idézi, az irányítási központnak címezték a segélykiáltást, csak azt Hustonnak hívták, nem Felcsútnak.

Férfi könyököl a kerítésnek. Trikóban. Kutyája az imént még kiabált ránk, most kushad a fűben.

– Van problémánk elég! – lábjegyzeteli a plakátot. Multinál dolgozik, negyven év a munkaviszonya, de nem mehet el nyugdíjba, mint a nők.
– Most mondja meg, igazságos ez?
Megértő vagyok, erre így folytatja:
– Nézze meg, a környéken hány házat hirdettek meg. Azt mondják az emberek, inkább elmennek innen, de nem akarnak Mészáros Lőrinccel egy faluban élni. Nekem személy szerint nincs bajom vele, ő csinálta nálam a gázt. Orbánnal se lenne, ismerem hatéves kora óta. Fociztunk már együtt, felrúgtam, az jól is esett, mégis tele a tököm velük. Tudja, ez a pökhendiség, pöffeszkedés már nagyon zavar!

Vajon Mészáros Lőrinc mit szól a plakátokhoz?

A hivatal parkolójában csak a cigarettázó, kvaterkázó helyiekkel találkozunk, zárva az önkormányzat, ünnep van, köztisztviselők napja. A polgármester kft.-jének székháza egy köpésre van. Odahajtunk. Az udvaron pedáns rendben parkoló autók, odébb a ház falánál fekete Mercedes terepjáró pöffeszkedik. Ilyen kocsival fotózták le Mészáros Lőrincet a Parlamentnél.

Kopogunk. Az irodában szarvasagancsok a falon, egy bekeretezett képen Orbán barátja lelőtt medvével pózol. Jó négy évvel ezelőtt jártunk nála utoljára, épp a korábbi polgármestert „vadászta le” a helyi Fidesz, hamar meglett az utódja Mészáros személyében. Akkor nyilatkozott nekünk, talán most is szerencsénk lesz!

Jöttünkre a titkárnője nem áll fel az íróasztaltól. Úgy fest, nem örül nekünk. Bemutatkozom. Közbevág:
– Nincsen.
– Mi nincsen? – kérdezem.
– Inkább ki, hát a polgármester úr. Ő nincsen itt.
– Mintha kinn lenne a kocsija.
– Lehet. Ő akkor sincs itt. Nyugodtan körbenézhet, ha nem hiszi. De inkább nem kéne.
Diskurálunk még ilyen feszült stílben, aztán elköszönünk.

Az udvaron búcsúzásképpen megcsodáljuk a terepjárót. Nyílik az iroda ajtaja, a titkárnő jött utánunk. Ingerülten int egy nagydarab férfinak:
– Kérlek, kísérd ki innen az urakat!
– Köszönjük, kitalálunk magunk is – mondom.
Feszült az udvartartás, pedig mi aztán tényleg nem pöcköltünk orron senkit.

Célba ért volna a civil üzenet?