Patikamérlegen

Láttak már bájos norvég filmet?

Ha nem, feltétlenül nézzék meg Bent Hamer legújabb alkotását (ő a rendező, a forgatókönyvíró és a poducer is), az 1001 grammot, ezt a besorolhatatlan műfajú művet (valahol a kamaradráma, a groteszk vígjáték és egy különös képzőművészeti alkotás közötti mezőben lehetne elhelyezni, ha mindenképpen kellene), amelynek minden egyes kockája olyan gondosan, olyan mívesen és olyan tudatosan van megalkotva, amitől manapság igazán elszokhatott a néző. A színek, a mozdulatok, a hangok, a formák egy brüsszeli csipke gondosságával horgolódnak egymásba, melyet persze még egy hagyományos norvég minta is alakít – na, és ezt az egészet képzeljék el aztán lassítva. A film ritmusa is rendkívül prezícen kimunkált, végiggondolt, az első részben szinte az elviselhetetlenség határáig lassú minden, a nagytotáloktól a szereplők mozdulatáig, aztán lassan, körkörösen, mintha egy zenemű épülne a szemünk előtt, gyorsulni kezd. (Persze nem eszeveszetten, csak úgy, északiasan.)

Itt minden mozdulatnak, minden szónak, minden képnek fontos és egymással mélyen összefüggő jelentése van. Az összes elem egymásra épül és egymást erősíti.

Marie (Ane Dahl Torp játssza, kitűnően) a jóléti magány mélyén éli minden tekintetben végtelenül kiszámítható és közepesen ingerszegény életét, mint a norvég mérésügyi hivatal munkatársa. Apja halála azonban új helyzetet teremt, melyet eredetileg a megszokott – mérhető – eszközökkel próbál megoldani. Ám egy balesetben nemcsak ő sérül meg, hanem a norvég kiló is, és ez a tény igazi lavinát indít el hősünk életében.

Persze a történet egyszerre földhözragadtan valóságos és már-már költőien jelképes: a természettől végleg elszakadt, kommunikációképtelen ember visszatalálása a természethez, a természetes élethez és a természetes érzelmekhez, finom iróniával, játékosan és mégis filozófiai mélységekig jutva – ennél többet igazán nem kívánhatunk egy nyárvégi filmtől.

Nádas Sándor