Partizánmagány – Kakuk György halálára
Alig ért véget a balkáni El Caminója, amikor húsz év szünet után összefutottam vele. Pár nappal korábban tért haza sokadik világkalandozásából. Megerőltető turné lehetett. Embercsempészek útját járta végig a görög-makedón határtól a Tisza menti határholtágig egy csoport szír, afgán, bangladesi, iraki menekülttel. A balkáni sokk máig nincs feldolgozva. Gyuri mondta: „Miközben minden zászlóavatásra, törpe vízmű átadására stábokat küld ki a királyi televízió, az eddigi legnagyobb globális népvándorlásra, a hidegháború utáni európai történelem legnagyobb válságára nem jutott se ember, se kamera.” A határon (és a provinciális hazai politikán túl) a magyar közvélemény nem lát. Azazhogy mégis. Maga Kakuk Gyuri. Több volt mint néző, nem csak „ott volt”, becsempészték Magyarországra. Meg is fenyegette egy netes kommentelő, hogy magyaros íze legyen a történetnek: amit tett, a Btk.-ba ütközik, és ha sokat ugrál, megütheti a bokáját.
Gyurit ismerve először nyilván a kaland érdekelte, de az Átlátszó jóvoltából úti élményeit a neten is közzétette. Szkopjéig busszal, Belgrádba vonattal, majd gyalog a zöld határig, ahol már épült a szégyenteljes kerítés. A múltakhoz („a mi időnkhöz”) viszonyítva ez már gyökeresen új tudósítói technika volt, laptoppal, stickkel, GPS-szel, videóval, hátizsákkal és bankkártyával. Hol van már a múlt századi riporter védjegye, a legendás telefon (valaha tekerős), amiért újságíró kollégák ököllel is megmérkőztek? Gyuri kezdettől úttörő volt a szakmában. Neki volt először a pesti szerkesztőségi emberek közül mobilja, akkora akku kellett hozzá, mint egy utazóbőrönd, és öt perc alatt lemerült. De stick ide, mobil oda, a lényeg nem változott. A nyomor, az emberi vergődés, a világ szegényeinek menete az éjszaka a folyóparton, a tenyérbe csúsztatott bankjegyköteg zizegése. A mozgás volt Kakuk élete. A ténfergés, a csapódás-vegyülés. Eközben annyi mindent vett észre, amennyit mi kemény munkával egy év alatt sem gereblyézünk össze.
A balkáni El Camino mesteri megfigyelésekben gazdag. A menekültek szociológiájával. Míg a szegények gyalog, buszon mennek, a módosabbak taxit bérelnek. Hogy Belgrádban megállnak, az asszonyok fodrászoltatnak, a férfiak szakállt igazíttatnak, hisz tulajdonképp munkakeresésben vannak. Nem kerülhetnek akárhogy a jövendő német nagyfőnök elé. Hogy a „vonalon” tucatjával nyitnak a balkáni kávézók, és felvirágzik a prostitúció. Hogy a szolidaritás kapcsai miként porladnak szét a zsúfolt peronon, ahol nincs sem szolidaritás, sem együttműködés, nincs nő, aggastyán, gyerek, anya. Mindenkinek a családját kell feltuszkolnia. A legfélelmetesebb Gyuri szerint a peronon sikongva szaladgáló kisgyerek, aki attól retteg, hogy elveszett. És talán el is veszett.
Gyuri alig próbálta a jogászéletet, amire kiképezték, diploma után szinte azonnal a rendszerváltásba keveredett. Ismerősök az egyik korai Fidesz-kongresszus sajtószóvivőjeként látták. Így lett újságíró. Bismarck mondta korának sajtóvilágáról: az újságíró pályatévesztett ember. Nem tudom. Gyuri nem volt szerkesztő alkat, de konkrét élethelyzetekben elképesztő bravúrokat vitt végbe. Saját magam láthattam, ahogy a szerkesztői kérésre („Ugorj ki Los Angelesbe a vébédöntőre, pénzt nem adhatok!”) Gyuri miként reagált. (Ez értelemszerűen 1994-ben volt.) Kapta a telefont, tárgyalt, alkudozott, a fél földgömbnyi légi út nem lehetett akadály. Talán a FIFA-akkreditációval lehetett némi baj. Maga a döntő (életem eseménye lett volna) nem is izgatta. A jelenlét számított. A tömegrobbanás epicentrumában lenni.
Most, hogy húsz év után találkoztunk, ott folytatta, ahol abbahagyta: riportfolyamot tervezett. Hogy be kellene járni az utat vissza, vagy ellenkezőleg, fel Németországig. Továbbá le kéne jutni Számoszra. Aleppó érdekes hely. Ha belegondolunk, ott lenni és lődörögni nem is könnyű életforma. Húszévesen sebezhetetlennek érzi magát az ember, harmincévesen tapasztalt és magabiztos, tombol benne az adrenalin. Ötvenen túl bizonytalan, helyes-e hazaútban otthagyni csapot-papot (a komplett családot), s felugrani az ismeretlen buszra, ismeretlen pofák közé. Gyuri könnyen döntött.
Mondom, húsz év alatt nem sokat változott. A póló fekete, a mosoly kamaszos. A fej lassan fehéredik, és a száj szegletében megjelenik pár sunyi ránc. Talán Kelet-Timor? – gondoltam. A békefenntartás strapás dolog. Vagy Bosznia. Válás, új házasság, mindegyik súlyos ügy. Amúgy sem volt otthonülő típus. Az újságírás erősen családellenes. A szerkesztőségben ténfergett, állandóan mehetnékje volt. A Facebookon írják az ismerősök, hogy örök partizán volt. Magányos partizán. Mint Robert Capa, aki szerint a kép akkor jó, ha közel férkőzünk a tárgyhoz. Gyuri ezért nem a szokásos karrierutat járta. Nem lett pattogós riporter srácból redakcióban ücsörgő publicista, pártelnökökkel parolázó szerkesztő. Valami idővel benne is változott, a politikába is beletenyerelt. A DK-ban elnökségi tag volt. A menekültkaland a szokásos adrenalinhajszoláson túlmutat. Célja volt. „Jó lenne, ha a józan, ám szorongó többség elfogadná, hogy a migránsok olyan értékes, boldogulást kereső emberek, mint ők. Csak a sorsuk törékenyebb. Ilyen helyzetbe mi is kerülhetünk. A hullám levonul. Ők elmennek, mi itt maradunk a lelkiismeretünkkel. Kit fogunk utálni, ha nem lesz kitől félni? Kire omlik rá ez a felhalmozott roppant gyűlölettömeg? Vagy mi is a szírek sorsára jutunk?”
