Ott folytatjuk, ahol abbahagytuk? – Kényszerhelyzet szülte kiváló megoldások az otthoni közoktatásban

– Itt felejtettem a nyelvtanmunkafüzetemet – suhan át a nagyfiam a nappalin, majd villámgyorsan a szobájában terem, a gép előtt. Kezd beállni a négy fal közé szorult napi rutin. Túl vagyunk a pár napos informatikai gyorstalpalón: alkalmazások, virtuális osztályterem, sokszori nekiveselkedések, hogy végre megjelenjen a gyerek az órán.

Mostanra élvezi az új helyzetet. A fizikai távolság furamód növeli az intimitást. Nem csoda, a gyerekek az otthoni fesztelenséget hozzák a webkamera elé, tréningruhás, csapzott hajú szülők segítik őket a háttérben. Látszik a könyvespolc és a festékhiba is a falon.

Hamar felállt a rendszer nálunk és szerencsére sok más helyen is. Óriási elánnal vetették bele magukat a munkába a tanárok. Közösségi oldalakon folyamatos az ötletcsere, próbálják átsegíteni egymást a váratlanul ránk tört veszélyhelyzeten.

– Jóval egyszerűbb lenne persze, ha kettő kattintással elérhető lenne többféle digitális módszer és tananyag, abból válogatnék, és átdolgoznám úgy, ahogy nekem szükségem van rá – mondja Dancz Péter, az ELTE Radnóti Miklós Gyakorló Általános Iskola és Gimnázium vezető tanára.

Merthogy így megy ez azokban az országokban, ahol nem egyik napról a másikra kényszerültek bevezetni a digitális oktatást. Az igény már itthon is mintegy húsz éve felmerült, ám a megvalósítás igencsak döcögősen halad. 2016-ban elfogadták a Magyar Digitális Oktatási Stratégiát, amely a hazai oktatási rendszer digitális alapokra helyezését tűzte ki célul, és a lehetséges megvalósítás lépéseit összegzi. A PISA-tesztek digitálisírástudás-eredményei alapján elmondható: nem túl hatékonyan. A magyar diákok teljesítménye jóval elmarad a fejlettebb országokétól.

Digitális oktatás terén 2018-ban az Európai Unió 28 tagországot rangsoroló listáján a 23. helyen álltunk. Noha tény, a Kréta rendszert elindították, jelen helyzetben, amikor nagy tömegeket kéne így tanítani, a Kréta nem működik. Megjelentek itt-ott, véletlenszerűen okostankönyvek is, de a tanárok szerint ezek sem a leghasználhatóbbak. Máskülönben nem az interneten kutakodnának.

Fotó: Komka Péter

– Akadozik a kommunikáció, nem tudjuk, hogy mi van kész, és mi az, ami esetleg szeptembertől már használható. Ennél még az is jobb lenne, ha bevallanák: eltűnt az a néhány milliárd forint, amit erre szántak. De valamit mindenképp mondani kellene – mondja Nahalka István oktatáskutató.

Maradnak a kényszerhelyzet szülte, gyakran kiváló ötletek. Nahalka szerint ráadásul olyan tanárok is kipróbálnak új módszereket, akik korábban ódzkodtak a digitális világtól. Ebben az alapvetően tragikus helyzetben ez előny is lehet, a pedagógusok ugyanis motiváltak abban, hogy erre az új, azonnal megoldandó feladatra minél jobb válaszokat adjanak.

– De az előremutató kezdeményezések mellett természetesen hallani nagyon rossz példákat is. Nehéz átfogó képet adni, hiszen az országban 120 ezer pedagógus dolgozik, és nagyon különböző módon reagálnak az új kihívásra – teszi hozzá az oktatáskutató.

Egyes tanárok sehogy. Nem mindenkit villanyoznak fel a kihívások. Internetes beszámolókból kitűnik, sok iskolában e-mailen küldik a feldolgozhatatlan mennyiségű tananyagot, amelyet aztán másodpercpontossággal követelnek vissza. Ha nem érkezik meg időben az anyag, megy a büntetés. Pedig ez most biztosan nem az az időszak, amikor bigott módon ragaszkodni kell az előírt tananyaghoz.

– Különben is, év vége van. Van egy mondás, hogy amit nem tanítottunk meg március 15-ig, az már a kutyáké, sok minden nem marad meg belőle – mondja Nahalka.

– Nem arról van szó, hogy ez most már mindig így lesz. Túl leszünk ezen a pár hónapon, és utána visszatér a régi rendszer annak összes hátulütőjével együtt – teszi hozzá Dancz Péter is. - Addig az a cél, hogy a gyerek ne essen ki a szokásos rutinból, ne felejtsen el tanulni, de semmiképp sem az, hogy a hagyományos számonkérési módszerekkel dolgozzunk, és ugyanazt a tananyagot adjuk át egy az egyben, csak digitális formában.

Mértéktartás – hangsúlyozza Dancz. Mivel a helyzet mindenkinek új, és senki sem tudhatja, mekkora terhelést rak a diákjaira a másik tanár, a legjobb szerinte, ha az elején inkább alulbecsülik a megtanulható mennyiséget.

Neki is újra kellett terveznie. Történelemből például épp volt egy csoportmunkára kitalált feldolgozási szempontrendszere, amelyet most át tudott dolgozni, adott rá három-négy napot a gyerekeknek, megadta hozzá a szövegrészt a tankönyvből, és a kérdéseket. Aztán kaptak egy javítókulcsot, hogy maguk tudják ellenőrizni, a tananyag melyik részében vannak még hiányosságaik.

A maga módján a kormány is reagált az új helyzetre. Az Inforádió Aréna című műsorában Maruzsa Zoltán oktatási államtitkár azt mondta néhány nappal az átállás után: „Ez egyelőre nem egy reprezentatív felmérés, visszajelzés az ügyről, de azt tapasztaljuk, hogy boldogság van szerte a rendszerben. Akikkel beszélünk, akiket kérdezünk, azt mondják, hogy a kollégák felzárkóztak a feladathoz.”

Aztán adott még egyet a boldogságnak: azt mondta, most, hogy a tanároknak rengeteg szabadidejük van, lesz módjuk előkészíteni az új Nemzeti alaptantervet.

– Elképesztően sok munka ez, nem is hittem volna, hogy ilyen lesz, amikor benne leszünk a sűrűjében – kontráz Dancz Péter. Pedig ő szerencsés: a Radnótiban nagyon alaposan, jól megszervezték az átállást, kijelölték az alkalmas felületet, és eszközöket is szereztek azoknak, akiknek szükségük van rá.

Nahalka István hangsúlyozza: jól látszik, hogy a minisztérium ragaszkodik a NAT bevezetéséhez, de elképzelni sem tudja, mikor lesz idejük felkészülni erre a pedagógusoknak.

– Azok a tanárok, akik most a hátukon viszik az iskolát, jobb esetben napi tíz órát dolgoznak. Egyszerűen nem lehet megoldani, hogy megírják még emellett a helyi tanterveket. És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy milyen súlyos tartalmi problémák vannak az új NAT-tal. Vagyis a legjobb az lenne, ha egyáltalán nem vezetnék be, de ha nagyon muszáj, akkor is legkorábban egy év múlva lehet reális – teszi hozzá az oktatáskutató.

Máshol, ahol nincs meg a kellő alkalmazkodási hajlandóság, a pedagógusok ragaszkodnak a legrosszabb beidegződésekhez is. Mindenáron. Arra is volt példa, hogy a tanár videós beszélgetésre hívta a kiválasztott diákot, és úgy feleltette, hogy bekötött szemmel kellett állnia. Tudniillik akkor nem tud a jegyzeteibe nézni.

– Ebben a helyzetben komplex értékelési szempontrendszerre van szükség, hiszen most nem működnek a hagyományos számonkérési és értékelési módszerek. Csak így lehet most a gyerekeket érdemben elbírálni – mondja Nahalka István. – Ha nagyon muszáj, még osztályzatot is lehet adni.

Dancz a digitális oktatás idejére bármilyen eszközt megenged a kérdések megválaszolásához, akár a szülőket is bevonhatja a diák.

– A tanításnak úgysem az a célja, hogy a gyerek bemagolja az anyagot, hanem az, hogy tudja, milyen úton juthat el a tudáshoz, ami érdekli. Régóta szó van erről, és most ebben az átmeneti időszakban lehetőség nyílt, hogy ezt gyakoroljuk.

Nahalka István azt is hangsúlyozza: a szülő-tanár viszony is formálódik, és ez is fontos előny.

– A szülő belelát a tanár – korábban esetleg lebecsült – munkájába, látja, milyen módszerekkel dolgozik, és rájöhet, hogy ez nem is annyira könnyű. És persze a tanárok is értékelik a szülők erőfeszítéseit, hogy megteremtsék a technikai alapokat.

Persze mindez ott igaz, ahol vannak technikai alapok. Az elmaradott térségekben pedig semmi sincs.

– Mégis mit csináljon egy tízgyerekes család, ahol a szülők négy általánost végeztek, és egyébként is, napközben közmunkán vannak? Sokaknál áram sincs, ülnek a sötétben, bezárva – vázol egy eléggé jellemző példát Siroki László aktivista, többek közt a Polgár Alapítvány átal támogatott Áramszegénység-ellenes Ügykoalíció tagja. Noha a veszélyhelyzet miatt kapnak a helyiek ingyenes internetelérhetőséget, de ahol áram sincs, ott ezzel nem sokra mennek. Pedig az ÉMÁSZ-szal is megállapodtak, felfüggesztették a kikapcsolásokat a járvány idejére, de ez ott nem segít, ahol a moratórium előtt sem volt áram. Megoldás pedig lenne, lesz is remélhetőleg, hiszen sok helyen feltöltőkártyás a villanyóra.

– Az áramszegénység a legnagyobb ellenség – folytatja Siroki. – Az internet itt nem csak a tanárokkal való kapcsolattartás miatt fontos. Vannak szerencsére egyetemisták vagy akár középiskolások, akik szívesen segítenének ezeknek a gyerekeknek a feladatmegoldásban online fórumokon. És máris működne valahogy a tanulás.

Ezzel szemben az áramszegénységgel sújtott családoknak a tanárok a hét elején borítékban postázzák a heti feladatot, a tanulók megküzdenek vele, ahogy tudnak, majd postafordultával visszaküldik. Postahivatal nincs a falvakban, mobilposta van, ami ráadásul lassabb is.

– Elég, ha egy évfolyamom öt-tíz ilyen helyzetben lévő gyerek van – és van annyi, mindegyiken –, máris megbénult az oktatás.

Faluról falura jár az ország egyik legszegényebb részén, a Csereháton, telefont szerez, megszervezi, hogy a falugondnok eljuttassa azt a tanároknak. Saját bőrén is érzi, mennyire nehéz ez, hiszen fia is a térség egyik általános iskolájában tanul.

Mindenesetre Siroki magányos küzdelme jól mutatja a helyzetet az ország elmaradottabb településein. Főként a civilek segítenek. Errefelé nem igazán látszódik a kormányzati szándék a helyzet megoldására.

És hogy mi lesz majd, ha újranyitnak az iskolák? Nahalka István nem túl bizakodó: szerinte, noha lesznek tanárok, akik merítenek majd az elkövetkező hónapok tapasztalataiból, jó eséllyel mégsem köszönt ránk az oktatási forradalom.

Szeptembertől visszazökkenünk a régi kerékvágásba, és megy minden tovább. Ott folytatjuk majd, ahol abbahagytuk.