Orvosok

– A kerti parti remekül sikerült. Ott volt T., aki nemrég elvált, de a gyermekelhelyezés ügyében még nem ment le az utolsó tárgyalás. Törlést!

A műtőben a tálcán csörömpöltek a műszerek, és B. lassan mindent lebíró, tikkasztó álomba merült, mintha nem is a szemét kaparászták volna, méghozzá annak mértani közepén, a jobb oldali lencse fókuszában. Elalvás előtt, félig a ködön át még felderengett a félelem, hogy bevette a vérhígítót, amelyet Kriszta asszony kérésére ki kellett volna hagynia, mert így dőlni fog a vér, nem lehet a műtéti terepet normálisan látni. Az ilyesmi lassítja a dolgot, a műtő viszont tizenegyig van kiírva, és két esetnek még be kell férnie.

A hályog sima ügy, csak hát borzalmas. Napi hármat is lever Kriszta doktornő, muszáj is, mert tizenegykor folytatnia kell a rendelést. A panelfolyosón harminc delikvens gubbaszt a padokon, sorban, mint a verebek. Elvira nővér előkészítette őket, lencsetágítás, cseppek, leletek, hunyja be a balt, idenézünk, ne pislogjon.

B. kocsonyáról álmodott, ami kissé bizarr, mert a barátja pontosan leírta, hogy úgy kanalazzák ki a lencsét egy mikroszkopikus merőkanállal, mint tálból a frissen dermedt kocsonyát, majd az üregbe varrják be az újat, a poliésztert, ami örök darab, azt velünk együtt temetik. Erre B. fel is ébredt.

– Kész vagyunk, ügyes volt, most menjen és aludjon. Majd felébresztjük, és megírjuk a zárót. Jönnek magáért? – kérdezte a doktornő.
– Köszönöm, majd valahogy busszal. A doktornő volt az ügyes. Én elaludtam.
– Ne mondja! Akkor aludjon tovább. A Józsi majd felviszi. Józsi! Fel ne álljon.
Jó ez így. B. apja még egy álló hétre befeküdt ugyanezzel. Az öreget oda-vissza cincálták, labor, előkészítés, nagyvizit, fél nap várakozás csak a zárójelentésre a folyosón. De B. hazamehet a saját lábán, egy hét múlva felülvizsgálat.

– Fél év szünet, és jöhet a bal – mondja Kriszta. – Annak ugyanis be kell érnie. (Így mondta, „beérik” a hályog.) Telefonáljon, ha már csak szürkét lát. Keresünk terminust. Oké?

Oké. De a viszonylag fiatal doktornő (alig negyvenes) B. hályogsztoriját – a beérő balt – nem kísérte végig. Egy fiatal, bajuszos (nyerő) kezdő operálta, igen tehetségesen. De elaludni B. nem nagyon mert, igen feszült tizenöt perc volt, „idegenkezűség” esete, a doktor szintén izgult, bár nyugalmat színlelt. Kriszta doktornő nemrég kiment Norvégiába (Trondheim) körülnézni, szintén a saját lábán. A kérelem az első műtét idején már benn feküdt. A fordulat akkor jött, amikor az unió meghozta a döntését, amely szerint az ügyeleti idő a normál munkaidő része, nem bónusz, amit a munkavállaló nyújt. Rengeteg orvos kellett hirtelen, például jó szemész is, miközben néhány ország rájött, hogy fölösleges a képzésbe annyi pénzt beleölni, olcsóbb kész orvosokat venni.

Kriszta doktornő két évet adott magának, és az letelt. Ha nem tetszik, legfeljebb visszajön. Negyven körül nehezen mondja az ember, hogy végleg elmegyek. Viszont érdemes kimenni, körülnézni, próbálkozni, pénzt keresni.

J. doktornő átrohanja a napját és az életét. Nyolctól rendelés a H.-ban, délben átugrik a nagykönyvtárba, hogy lemásoljon pár szakcikket készülő kézikönyvéhez, amelyet szponzor és főleg papír híján a neten akar közzétenni. Vissza, zuhany, öltözés, néhány utasítás Editnek, a mindenesnek, rohanás haza Óbudára, mert Zsuzsóka, a vörös vizsla vonyítva rágja a cipőket, majd taxi, irány Zugló, ahol a magántársulás, ahova leszerződött mint szakmájának sztárja, fizetős betegeket fogad. Este kutya, könyvírás, tulajdoni lap, telefon, lakáscsere, nyolc e-mail, főzés a nagylányoknak, kínai leves, halfilé, kelés hatkor, kutya a téren, Debrecen, konferencia. J. mindig ilyen ziláltan élt, szabadidejében karitatív egyesületet gondoz, csökkent látás, szaklapokba ír. A túlmozgásos vizsla illik a legjobban hozzá, vasárnaponként együtt mennek futni, de nincs mindig vasárnap. Norvégiát ő is intézni kezdte, de váratlanul felfüggesztette.

J. doktornő csak rosszul tud boldogan élni.

J. életében a változás négy évvel ezelőtt jött el, amikor elkezdődött „az egészségügy nemzeti újjászervezése”. Akkor fogadta őt az igazgató, hogy „párbeszédet folytassanak a jövőről”’. J. asszony már a magánszféra felé lépett, kis rendelőt nyitna hitelekből, ha a kórház „csekély bérmegtakarítás fejében” belemenne a részmunkaidőbe.

– Nagy veszteség ez az intézményünknek, doktornő, most, amikor egészségügyünk is döntő nemzeti átalakulás küszöbére érkezett – hümmögött a direktor, és enyhén féloldalt nézett, lefelé, az asztal alá, mint aki kipécézett egy érdekes szőnyegmintát. – De ha átgondolta, és maga alapos ember, nem lehetek a változás kerékkötője... A papírokat Jolika intézi. Köszönöm.
A pletyka gyorsan jár, később mondták: J. azt kapta jutalmul, amit a kollégái büntetésül. Ha két nappal később fogadják, „felajánlották volna” a „ragyogó lehetőséget”.

Azóta J. asszony is boldogabb, a kis rendelő hitelből épült, még a festéket is maga veszi a nyomtatóba. A páciensek felét persze ma is díjmentesen fogadja („Hagyja, anyuka, Lacika még gyerek”), J. menthetetlen. De ami fontosabb, fölötte lakik Zsuzsóka, a vizsla, s a nyitott ablakon át forró nyarakon hallani, ahogy panaszosan felvonyít.

T. doktor tágas rendelőjét kifestették az ambulancián. Ez a hároméves nemzeti munkaterv része volt. Új vérnyomásmérőt vételezhetett, a komputer monitorját LCD-re cserélte a „zemberek” (vagy „a magyar emberek”) egészségügyi szakkormányzata. Csak az éhgyomori cukor referenciaértéke változatlan, még nemzeti nézőpontból is (3,1 és 6), a globalista mintákat követi. A festés alapos megfontolást igényelt, komoly hatás- és költségtanulmányok előzték meg. Kétségtelen, a Magas vérnyomás mellékhatásai című, színes ábrákkal díszített tabló alól lecsorgott valami rozsdás barna lé a falból (a csövek múlt századiak), az alumínium ablakkilincs letörött, és általában le van pattanva minden. Kiszállt a nemzeti karbantartó szakbizottság, a Józsi meg a Rudi. Nézték jobbról, nézték balról, nagy a dzsuva, kevés a pénz, szigorú költségvetési rend van. T. doktor az infúziót is úgy rendelheti el, ha megírja a receptet, a népek szépen kiváltják, és behozzák a Nootropylt.

Telt-múlt az idő, lassan kiteljesedett a fülkebársonyos. T. elérte a korhatárt. Az osztályról már kivonult, választania kellett a nyugdíj és a közalkalmazotti lét között. Az idők méhében közben megfogant a döntés. Kijött a szakállomány, colstokkal lemérték a falat, kiírták a munkalapot, kalkulálták az anyagot. Végül T. rendelőjét prímán kifestették. A bal oldali, hosszanti falat maga a nemzeti együttműködés. A többi hármat (a plafonnal együtt) a Józsi meg a Rudi, T. doktor pénzügyi ösztönzése mellett.

J. doktornő, a dinamikus ötvenes lassan révbe ér. Együtt a teljes szeretetvertikum. A rendelő, a lányok, Zsuzsóka vizsla (azóta kölykezett), maradék időben pedig a kórház, az egyesületek, a bicikli, a kilencéves Suzuki. Norvégia halasztva.

– Az ember itt csak előremenekülhet – mondja ki végső tanulságként. – Egy életen át futni kell, hogy rád ne omoljon a fal.

T. doktor reaktiválta magát, ma már ő is közalkalmazott. Ez nem csekély alázás, pénzben is rosszabb, de mégis...

A szakma! Kriszta doktornő tavaly itthon járt, de csak futólag, családi ügyben. Aztán „rohant haza” Norvégiába, ahol a normája heti négy műtét, azt „fél kézzel leveri”. Utóda, a fiatal bajuszos doktor, B. bal szemének istápolója szintén ki- és lelépett, ő Belgium felé. A helyükön most rutinos hölgy ül, a Margit. Egy évre vállalta. Mire elmegy, a műtőt is újrafestik. A jobb oldali falat. A koszosabbat, ahol mállik.

Buják Attila