Orosz kártya

Persze egyes országokról és népekről közszájon forognak bizonyos, főként történelmileg rögzült érzelmi sztereotípiák, de ezek a felületes ítéletek éppen a tájékozottság hiányára vezethetők vissza. Ezt használják fel az utóbbi évek kormánypárti politikusai – mégpedig éppen arra a belpolitikai propagandára, amit a Nyugattal vívott „függetlenségi harc” állítólagos győzelmeire építenek.

Ha a rezsimnek volna komolyan értékelhető, akárcsak középtávra kimunkált külpolitikája, az persze nagymértékben megnehezítené, hogy a belső hatalmi viszonyok és kommunikációs kampányok napi igényeinek megfelelően rögtönözze lépéseit. Miután azonban az Orbán-kormány elvtelen gyakorlata mentes az értékválasztás kötelezettségétől, egyszersmind lehetőséget kínál a nemzetközi viszonyok önkényes, a realitásoktól bátran elszakadó értelmezésére is. Nem csoda hát, hogy a transzatlanti szövetség vezető hatalmai a magyar kormányban megbízhatatlan, inkorrekt, kockázatos „partnert” látnak; a mai Magyarországot pedig olyan tagállamnak tekintik, amely a maga kétkulacsosságával legalábbis gyengíti az unió politikai stabilitását.

A Nyugat számára már eddig is elfogadhatatlan volt Orbán Viktor játszmája az úgynevezett orosz kártyával, és kivált az Egyesült Államok viselte rosszul, hogy az „ukrán front” tőszomszédságában egy NATO-tag nem értelmezi kellő egyértelműséggel a megváltozott geopolitikai helyzetet. Hogy a magyar diplomácia – ha egyáltalán létezik még – közben azon igyekezett, miként tudna Berlinben támaszt találni Washingtonnal szemben, az mindennél pontosabban vall rá, milyen abszurd fogalmai vannak a kormánypárti elitnek arról a világról, amelyben folyvást libikókázni próbál. Hiszen Angela Merkel – miután jó személyes kapcsolatuk ellenére sem tudott Putyinnal zöld ágra vergődni – ma már eltökélt az Oroszországgal szemben alkalmazott szankciók fenntartására, és osztja azt az amerikai nézetet, miszerint Moszkvával csak az erő pozíciójából lehet tárgyalni.

Akadnak ugyan Európában, akik ezt a keménységet nem tartják célravezetőnek, mert félnek kedvezőtlenül visszacsapó gazdasági következményeitől, s inkább engedmények révén remélnek javulást elérni az orosz relációban. Legutóbb például Federica Mogherini, az Európai Unió külpolitikai főképviselője, karöltve a német szociáldemokratákkal, meglebegtette Putyin előtt egy szabadkereskedelmi egyezmény lehetőségét az Eurázsiai Unióval – természetesen jelentős politikai engedmények fejében. A legfontosabb ezek közül a Krím Ukrajnához való visszacsatolása volna; ám talán mondani sem kell, hogy az oroszok számára ez a legkevésbé elfogadható. A Krím hovatartozásáról Putyin soha nem fog tárgyalni, hiszen annektálásával minden korábbinál nagyobb hazai népszerűséget szerzett.

Mogherini ajánlatára meglehetősen velős válasz érkezett viszont Kelet-Ukrajnából; a fegyverszüneti tárgyalásokat felmondó szakadárok rakétákkal lőtték Mariupolt, majd offenzívát indítottak az elfoglalására. Nem annyira a „Donyecki Köztársaságnak” van szüksége a városra, mint inkább az oroszoknak a Krím szárazföldi ellátásához; és senki előtt nem kétséges: a katonai manőverekhez tőlük özönlik a fegyverutánpótlás. A minszki békefolyamatnak tehát vége, mielőtt még egyáltalán elkezdődött volna. Sem a nehézfegyverzetet nem vonták ki a körzetből, sem a demilitarizált zónákat nem biztosították – Putyin világossá tette, hogy esze ágában sincs eleget tenni a nyugati felszólításoknak: nem fékezi meg a szakadárokat.

A rohamosan romló ukrajnai állapotok arra késztették az unió soros elnökségét betöltő Lettországot, hogy összehívja az uniós külügyminiszterek rendkívüli ülését, Donald Tusk, az Európai Tanács elnöke pedig máris bírálta az Oroszország megbékítésére törekvő „megalkuvó politikát”, mondván, az csak további erőszakra sarkallja az agresszort. „Ideje erősíteni a fellépésünkön, mégpedig a száraz tények és nem az illúziók alapján” – nyilatkozta. Ezzel félreérthetetlenül jelezni kívánta, hogy az ukrajnai háború újabb eszkalálása meghiúsít minden politikai engedményt az oroszok számára.

Kérdés, hogy Orbánék felfogják-e a történtek súlyát és a várható következmények jelentőségét. Lázár János néhány napja mindenesetre azt mondta, Angela Merkel és Vlagyimir Putyin küszöbön álló budapesti látogatása „óriási elismerés minden magyarnak” – és ebből a lapos mondatból megint kitetszik, mennyire lenézi a hazai közvéleményt. Először is, egyik vizit sem a magyarok elismeréséről szól, de nem is említhetők egy lapon. Míg a kancellár asszony jövetele a kormány és kivált az Európában elszigetelt kormányfő jól felfogott érdeke, addig az orosz elnök fogadása, tekintettel a fentebb vázolt körülményekre, kifejezetten ellenjavallt. Putyint ma az uniós államok egyetlen vezetője sem hívja hivatalos látogatásra, s még a nemzetközi fórumokon sem látják őt szívesen.

Ha Magyarország az Európai Unió és a NATO tagjaként az adott helyzetben felnyitja előtte ezt a karantént, azzal újabb bizonyítékát adja különutasságának. Meglehet, ezt a találkozót nem Orbán kezdeményezte, de a diplomáciai realitásérzék most mindenképp azt diktálná, hogy kifaroljon belőle, így jelezve a demokratikus államok közösségének, hogy tartja magát az orosz expanzió elutasításához. Semmi értelme a nyilvánosság előtt arra hivatkozni, hogy Magyarországnak a minél kedvezőbb, hosszú távú olaj- és gázszállítási szerződések érdekében kell ilyen magas szinten tárgyalnia, hiszen az alku közvetlenül a Gazprommal is minden bizonnyal megköthető; az olaj világpiaci áresése pedig előnyös pozíciót kínál. Nyilvánvaló, Orbán másféle megállapodások ügyében is egyeztetni akar Putyinnal, ám mégis jobban tenné, ha lemondana erről az alkalomról – nem utolsósorban azért is, hogy ne tűnjön úgy, mintha ezzel Merkel látogatását akarná mintegy kiegyenlíteni.

Nem valószínű persze, hogy megteheti, amit meg kellene tennie. Alighanem túlságosan elköteleződött már az oroszoknak ahhoz, hogy ekkora presztízssérelmet okozhatna az elnöknek. A hintapolitika hátulütője éppen az, hogy kritikus helyzetben nem kitágítja, hanem beszűkíti a kormányzati mozgásteret. Nem tudhatjuk, miféle adui vannak Putyinnak, de annyi bizonyos, hogy azt a rést, amit a különleges magyar kapcsolat révén megnyitott magának az unióban, minden eszközzel tágítani szeretné. És a mai viszonyok között már a magyarországi fogadtatást is eredményként könyvelheti el. Feltehetően erre mondta Lázár János, hogy „az ukrán válság miatt visszakerültünk a nagyhatalmi térképre” – ami igaz ugyan, csak nem úgy, ahogyan ő gondolja.

Az ukrán válság azt mutatja meg, melyik hatalomtól kellene távolságot tartanunk.