Nyugdíjgondok: viszik a kasszát

– Ha ez így megy tovább, nem kell erővel bezárni a magánnyugdíjpénztárakat, sem jogszabályt változtatni. Elég fenntartani a mostani hangulatot, és a beijedt, pénzét féltő tagság önként és dalolva vonul vissza az állami rendszerbe. Olyan ez, mint az önbeteljesítő jóslat – sóhajtja korábban hosszú évekig magán-nyugdíjpénztári vezetőként dolgozó informátorunk.
Márpedig hangulat, méghozzá pénztárellenes, az van. A kormányfő szerint az intézetek kaszinóznak a befizetésekkel, rulettasztalnál kockáztatják a magyar ember pénzét, amelynek megvédésére miniszterelnöki megbízottat is kinevezett, Selmeczi Gabriellát. Aki váltig állítja: a pénztárak válságban vannak, súlyos veszteségeket szenvedtek el, túl magas költségekkel dolgoznak, és bár rosszul gazdálkodnak a vagyonnal, annak semmilyen következménye nincs. Ergo: a rendszer rossz, így a múlt héten kiderült, nemcsak az elkövetkező tizennégy hónapban, de azon túl sem fogja az állam átutalni a pénztáraknak a dolgozók bruttó bérének nyolc százalékát.

Emellett a (lapzártánk idején még csak) fideszes törvényjavaslat megnyitja a jelenlegi magánnyugdíjpénztár-tagoknak az átlépés lehetőségét az állami nyugdíjrendszerbe, megszünteti a pályakezdők számára a magánnyugdíjpénztárba való kötelező belépést, az elmúlt években a vegyes rendszerből nyugdíjba vonultaknak pedig megteremti az állami rendszerbe való visszalépés utólagos lehetőségét.

A hírekre a múlt héten már több kisebb részvény árfolyama esni kezdett, amit piaci elemzők azzal magyaráztak: a bejelentések hallatán a pénztárak úgy dönthettek, máris eladják nehezebben értékesíthető papírjaikat. Hiszen idő kell ahhoz, hogy kellő mennyiségű készpénzt teremtsenek elő az esetleges tömeges átlépésekhez.

Az igazi tét

– A pénztárak nem veszteségesek, és eddig nem is voltak válságban, legfeljebb majd ezután, ha tizennégy hónapig visszatartják a tagdíjbevételeket, amelyeknek egy részéből a költségeket fedeztük – mondja egy szuszra Borza Gábor, a Stabilitás Pénztárszövetség elnökségi tagja.
Napja percre beosztva, értekezlet értekezlet hátán a hogyan továbbról. Közben – miképp a szövetség többi tagja – megpróbálja ötperces interjúkban cáfolni a kormányzati kommunikációs gőzhenger állításait.

– Való igaz, 2008-ban és 2009 első negyedévében a válság miatt a pénztárak súlyos veszteségeket szenvedtek el. De 2009 második felében már két számjegyű hozamot tudtak felmutatni, s ezzel sikerült kompenzálni a korábbi veszteségeket. A pénz pedig már csak azért sem tűnhet el, mert a Pénztárak Garancia Alapja biztosítja, hogy a befizetések a teljes felhalmozási időszakra vonatkozóan garantáltan megőrizzék az inflációnak megfelelő hozamot. A PSZÁF rendszeresen ellenőrzi tevékenységüket.
Borza azzal is érvel: a tagok egyénileg, naprakészen nyilvántartva követhetik nyomon pénzük gyarapodását, amelyet a pénztárak törvények által szabályozott módon fektetnek be.

Üzleti remények

S ha ezt jól teszik, akkor a magánnyugdíjpénztári befektetés hosszú távon kiszámítható, biztonságos üzlet. Legalábbis ennek reményében hozták létre 1997-ben a nyugdíjrendszernek ezt a második pillérét.

Akkor ugyanis a kormányzat úgy döntött: előremenekül. Belátta, a demográfiai és a foglalkoztatottsági problémákat (akkoriban egy aktívra két eltartott jutott, 2050-ben három fog jutni) képtelen a majdani nyugdíjasok szempontjából kielégítően megoldani. Vagyis nem tudja a nyugdíjjárulékot annyira megemelni, hogy a rendszer üzembiztos maradjon. Ezért inkább vállalta, hogy a járulék nyolc százaléka a pénztáraknál landoljon, s ezzel növekedjék a költségvetés hiánya. Cserébe azért, hogy hosszú távon egy fenntarthatóbb, az államot részben és fokozatosan tehermentesítő pillér alakuljon ki. Hiszen a nyolc százalék fejében az állam csupán a majdani nyugdíjak hetvenöt százalékát fizeti, a többit a magánnyugdíjpénztárak. Törvény is rögzítette: a pénztári befizetésekből folyósított nyugdíj nem lehet kevesebb, mint a tébétől kapott nyugdíj negyede.

– Akkoriban a tagtoborzás korrekten, jó kommunikációval zajlott – mondja informátorunk. – Ám hibák így is becsúsztak. A rokkantság esete például nem volt szabályozva. És bár mindenki felhívta a figyelmet arra, hogy negyven év fölött nem érdemes belépni, mert nem lesz elegendő a befizetés, akadt, aki megtette. Ő nem járt jól.
Emberünk azt sem tagadja: bár egy rendszer költségei induláskor mindig magasabbak, mint később, nem egy pénztár „pofátlanul” sokat költött magára.

– A befizetések tíz százalékát levonták. Ebből 5-8 százalék ment a működésre, 1-2 pedig a likviditási alapba, amolyan vésztartaléknak az előre nem látható kiadásokra.
A többi pénzt – az állam által szabályozott, a PSZÁF részéről pedig ellenőrzött módon – állampapírba, részvénybe vagy kötvénybe fektették. Az Orbán-kormány szerint rosszul, hiszen az egyszázalékos reálkamat „borzasztóan rossz teljesítmény”.

Ám a PSZÁF adatai szerint a pénztárak 1999 és 2008 közötti éves nettó átlaghozama 5,7 százalék volt, vagyis a tagoknak ennyi nyereségük maradt a költségek levonása után. A helyzet az inflációt is figyelembe véve – ami 1998 és 2009 között átlagosan 5,3 százalék volt – viszont valóban nem túl rózsás. Az inflációval korrigált eredmény azonban kasszánként változó.

– Jogos elvárás, hogy a pénztárak érjenek el 3 százalékos reálhozamot – mondja Madár István, a portfolio.hu elemzője. – Egy OECD-tanulmány 2005-ig vetette össze a kasszák hozamát, s a magyarok a legrosszabbak között szerepelnek. Talán csak a cseh és a hongkongi társakat sikerült megelőzni.

Rizikós akciók

Az elemző szerint a csúfos teljesítmény állami szabályozási kudarc. Ráadásul 2005-ig alig tűnt fel valakinek, hogy a rendszeren jogszabály-módosításokkal sokat lehetne javítani.
– Akkoriban születtek az első tanulmányok arról, hogy a pénztárak elavult befektetési stratégiákat követnek, túlságosan kockázatkerülők.
Pedig szabálymódosításokkal rászoríthatók volnának az alacsonyabb költségkiadásokra és a magasabb hozamra.

A kormány lassan észbe is kapott, és a működési költséget 4,5, a vagyonkezelési díjat 0,8 százalékban maximalizálta. 2009-től pedig bevezette a választható portfólió rendszerét. Így a különböző életkorú tagok pénzét eltérő kockázatú befektetésekben tartják úgy, hogy az idő előrehaladtával a rizikós akciók száma csökkenjen. Ekképp jobb az esély a nagyobb hozamra, de a biztonság elve sem sérül. Már csak ezért is furcsa Selmeczi Gabriella kritikája, miszerint ha a kasszák a vagyonukat állampapírba fektették volna, magasabb hozamot tudnának felmutatni. Hiszen a rendszert éppen azért változtatták meg, mert kiderült: az állampapírba befektető pénztárak nem tudtak az állami nyugdíjrendszerhez képest tartós előnyt felmutatni. Pedig az lett volna a cél.

– Az állam jót akart, amikor bevezette a választható portfóliókat. Csakhogy erre sokan már 2009 előtt átálltak, és épp a válság idején részvényekben tartották a pénzüket. Buktak, de ha nem vették ki a pénzüket, nem realizálták a veszteséget. Viszont az már látszik, hogy a több portfólió jót tett a rendszernek.
A kormány törvényi eszközökkel tovább javíthatna a kasszák működésén. Mégsem ezt az utat választja. Csábító és egyszerű módszernek tűnik a havi harmincmilliárd átirányítása, hiszen így ezt az eddig hiányzó pénzt nem kell költségvetési forrásból megtalálni. Ám az igazi tét a kasszák mintegy 2800 milliárdnyi összvagyona, amely a második pillér megszűnésével visszakerülhetne a büdzsébe, évekre megoldva minden baját.

A kormánypárt számára nyilván aprócska probléma csupán, hogy a nyugdíjbefizetés járulék, s nem adó.

S mint ilyet csak arra lehet fordítani, amire beszedik.

– Orbán azt mondta, az állami rendszerben mindenki legalább olyan jól fog járni, mint a második pillérrel, merthogy előbbi a biztos. A kormányfő bajban lenne, ha a válság elmúltával világossá válna: a pénztári szegmens versenyképes, és hosszú távon képes stabil hozamra. Az állam nem tud annyira a zsebébe nyúlni, hogy felvegye vele a versenyt – magyarázza Madár István.
Anonim segítőnk szerint a magyar egyszerűen kockázatkerülő és mulya.

– Franciaországban hatvanról hatvankét évre akarják emelni a nyugdíjkorhatárt, és fél Párizs ég. Mi meg csak nézünk, miközben az állam több millió polgárjogi szerződésbe avatkozik be, homályos ígéretekre hivatkozva.

Politikai kérdés

Merthogy egyelőre annyi biztos, hogy a magánnyugdíjpénztár-tagok a vagyonukat átvihetik az állami kasszába, és ott kezeltethetik. Hogy pénzük egyéni számlára vagy a közös kalapba kerül-e? Selmeczi szerint előbbi a legkorrektebb megoldás.

Igaz is: az egyetlen korrekt megoldás. Bökkenő, hogy az állami rendszerben erre egyelőre nincs lehetőség. Arra sincs válasz, hogy az állami rendszerbe visszatérő milyen járadékot fog kapni. „A szabályokat a közeljövőben dolgozzuk ki.”

Persze tudjuk, hiszen Selmeczi megmondta: senkit nem érhet kár, ugyanis az állam garantálja a nyugdíjak értékállóságát, és a magánpénztáraknál jobb hozamokat tud majd elérni az értékpapírok kezelésével. Talán, majd ha elkezd ezzel is foglalkozni. Merthogy az állam nem befekteti a befizetéseket, hanem kifizeti a mostani nyugdíjasoknak. S hogy garantálni tudná a nyugdíjak értékállóságát? Aligha. Mivel a fiatalok és a járulékfizetők száma csökken, csupán politikai döntés kérdése a korhatár emelése, a nyugdíj-megállapítás és -emelés szabályainak átírása, ahogy a 13. havi járandóság be- és kivezetése is.

Negyven-ötven évre előre pedig tán még Orbán Viktor se tud biztosat ígérni.

A Stabilitás Pénztárszövetség adatai szerint a legalább tíz éve működő pénztárak által kezelt ötvenegy portfólióból (2009 óta három, különféle kockázatú portfólióba sorolják a tagok befizetéseit) a 2000 és 2009 közötti tízéves átlaghozam negyvenöt portfóliónál meghaladta az inflációt. Ebből tizenhétnek az éves reálhozama 1-2 százalék volt, tizenháromé meghaladta a 2 százalékot.