Nekem itt a szívem

– Ruhaosztályost kérek a színpadhoz! – szól a hangszóróból az ügyelő hangja.

Gombár Mari robog is, a kellékes magyarázza neki:
– Alföldi kiakadt, mert be vannak varrva a lyukak!
– De nincsenek!
– De be vannak!
– De nincsenek, nézd!
És dugja is át a kezét a zakón, a hátulján hosszúkás hasítékok. Csakhogy az extra bélés összegabalyodott, ezért hihették, hogy összevarrták az anyaggal. Ráadásul Alföldi szerint nem elég véres a ruha. Az biztos: a jelmeztár szemszögéből a Julius Caesar most a zakóról szól. Történik ugyanis, hogy Hegedűs D. Gézát Caesarként leszúrják, majd a következő jelenetben felhasított, koszos s mintegy fél liter művérrel áztatott zakóját ráborítja Stohl András.

Mari a zakóval visszavonul a főhadiszállásra, a férfiszabóságra, de útközben még ide ígér egy új fekete atlétát, oda egy másik katonai övet, az öltöztetőknek meg új mosógépet. Sok a vér.

A szabóságon sorban lógnak a császár piros béléses zakói. Négy darab, hiszen délelőtt próba, este előadás, szárítógépbe meg nem mehet. „Emlékszel, Az Öldöklés Istenében Enikő hányszor hányta le a Kern zakóját?” Azt is megoldották. Mari Stefivel összedugja a fejét, harminc éve kolléganők. Előbbi kezében injekciós tű, benne művér (nyolcezer forint per liter, szóval csak spórolósan), cél a zakó. Tényleg nem látszik a fekete szöveten. Olajfesték, zománcfesték kellene? Megy az ötletelés. Mint mindig. Minden darabra készülnek, utánanéznek a koroknak, szokásoknak.

– Itt senki nem öregszik meg, mert folyamatosan frissen tartjuk az eszünket – somolyog Stefi, míg a vércseppeket törli fel a padlóról. Közben a szomszédban flitteres női ruha készül, amelyet férfiöltöny alá fognak bújtatni a színpadon. A faliújságon Básti Juli üzenete: „Nagyon köszönöm mindannyiótoknak a kedvességet és a törődést! Puszi.” Mellette a Kossuth- és Jászai Mari-díjas jelmeztervező, Jánoskúti Márta sorai: „Drága lányok! Köszönöm a gyönyörű munkát! Millió puszi!”
Odébb pedig aranyfonállal hímzett felirat, szívekkel és csillagokkal körbevéve. Ennyi: „Gombár”.

– Megígértük, ha elintéz valamit, aranyba foglaljuk a nevét. Elintézte, mint mindig.

Úgy volt, hogy Gombár Mari tanítónő lesz, fel is vették a bajai tanítóképzőbe. Csakhogy a szerelem Pestre húzta, nem ment el a beiratkozásra. Szülei felháborodtak, arra kérték, legalább tanuljon rendes szakmát. Ez lett a varrás. Aztán látott egy hirdetést, varrónőt keresett a televízió. 1968-től ’77-ig maradt, majd belehaltak a munkába, és imádta.

– Délután kettőtől éjjel kettőig dolgoztunk, alkalmazkodva a színészekhez, akik a délelőtti próbáról jöttek forgatni, aztán mentek vissza, s az esti előadás után éjjel nálunk folytatták.
Rengeteg tévéjátékot készítettek, szilveszteri megaadásokat, Táncdalfesztiválokat. Mari együtt dolgozott a legnagyobb magyar színészekkel, forgatott Makk Károllyal, Horváth Ádámmal, öltöztette Honthy Hannát, Gina Lollobrigidát. Hetente jöttek az újabb feladatok, megesett, komplett falut kellett kamionnyi ruhából felöltöztetni.

Aztán miközben gyermeket várt, a Vígszínházban megüresedett egy hely. Várkonyi Zoltán, aki a tévében már dolgozott vele, kiadta az ukázt: „Azt a kínai szeműt keressék meg a tévéből.” Megtalálták, azóta itt van. Harminchét éve. Pedig csábította a tévé, a Nemzeti Színház, az Opera.

– Nekem itt a szívem. Ők a második családom.
A szűkebb család a női varroda három, a férfi szabóság négy munkatársa, a Vígben és a Pesti Színházban összesen tizenegy öltöztető, meg Erzsike a mosodáról. A tágabb a portástól a színészeken át az igazgatónőig mindenki. És mint más a gyerekeiről, ő a színészeiről mondja: mindig az a kedvenc, akiért éppen aggódni kell. Most azokért, akiket a Julius Caesarban jó sok liter vízzel önt nyakon az Alföldi. Nehogy megfázzanak ám!

Mari férje Gombár András festőművész. Két lánya és négy unokája van, egyik gyermekük Portugáliában él.

– Az emberek arrafelé mosolyognak, kedvesek. Nekem meg a minap az jutott eszembe: amikor huszonöt éve az Éjjeli menedékhely jelmezein dolgoztunk Jánoskúti Mártával, rengeteget gondolkoztunk azon, hogyan lehet megjeleníteni a szegénységet. Hiszen igazi nyomort csak fotókon láttunk. Eltelt negyed évszázad, s tegnap a Pesti Színházban könnybe lábadt a szemem, amikor rájöttem, hova jutottunk: magától értetődő volt, hogyan néz ki egy hajléktalan a Két úr szolgájában.
Csöng a mobilja. „Igen, kibéleltük a zakót a piros béléssel.” „A sár azért fénylik, mert leöntik magukat vízzel.” „Az egyik színész panaszkodott, hogy az öltöztető nem sarazta be eléggé, de azért nem, mert nem állt meg egy pillanatra sem.” „A zakót hiába fújom, nem marad meg rajta a vér.”

Na, helyben vagyunk. A zakókérdés. A vonal másik végén Szlávik Júlia jelmeztervezőt is ez aggasztja. Mari fejében új terv. Irány a raktár. Útközben meséli, általában a bemutató előtt hat héttel készíti el a terveket a jelmeztervező. Megbeszélik a szereplők karakterét, a jelenetek hangulatát, aztán a gazdasági igazgató megad egy irányszámot, és kezdődik az alkudozás: összedolgozni a költségvetést a rendezői fantáziával. Míg évtizedekkel korábban arannyal hímzett diplomatafrakkot is csináltathattak (s tökéletesen hímezte meg a békásmegyeri panelben mindenki Füleczkynéje, aki nemrég halt meg), ma már mindig a raktár az első. Utána Mari nyakába veszi a várost, anyag után megy, s ruhát válogat az Ázsia Centertől a Zaráig. Fejében az összes színész láb-, nyak- és konfekciómérete, tudja, melyik nőnek lyukas a füle, s kinek kell klipsz. Utóbb jönnek a ruhapróbák meg a színészek. Vagy nem jönnek. Késnek. Utálják. Elfelejtik. Na jó, akad, aki szereti. S ha összeállt minden, aprólékosan megbeszéli az öltöztetőkkel, mikor, melyik jelenetben milyen jelmez kell.

A raktár felé vezető folyosón Mari megint kezelésbe veszi a zakót. Ezúttal kegyetlen. Ablakot nyit, addig fújja akril spray-vel a ruhát, amíg elég véres nem lesz. Aztán jön az öregbítés, másik színnel. Mögöttünk a raktárba kerülésre váró jelmezek. Glédában zakók, nadrágok, mellények és relikviák. Kaszás Attila bőrzakója. Garas Dezső kardigánja. Mari végigsimít a régi, míves darabokon. Ahány anyag, annyi est, annyi történet. „Ez mekkora siker volt! – ér egy piros ruhához. – Ezek meg a három testőr csizmái, nézd, micsoda csipkerátét.” A színház kupolájában a raktár emelete, katonai ruhák, pelerinek, bírói talárok, kényszerzubbonyok, bakancsok.

Megint csöng a mobil. Eszenyi Enikő titkársága, Enikő jön. Mármint Mari szobájába a ruháért. Még nagy titok, de ő lesz a Hótündér a színház év végi ünnepségén, s ruhákat kért. Mari főiskolás kora óta dolgozik vele.

– Ruhában Enikő nem ismer kegyelmet. Azt mondja, őt a ruha szolgálja a színpadon. Addig gyűr, amíg olyan nem lesz, amilyennek elképzelte. A Fekete Péter elején csúnyának kellett lennie, erre azt mondta: olyan cipőt szeretne, ami ronda, de sikkes, nem magas sarkú, ám magasított, férfias, de azért nőies is. Mondtam: és ne daloljon? Erre már kacagott. Ha viszont tetszik neki a jelmez, nagyon ragaszkodik hozzá.
Most nem vacillál az igazgatónő, a két ruha közül gyorsan választ, s szalad átöltözni. Még visszanéz az ajtóból:
– Imádjuk a Marit! Mindig figyelmeztet, hogy már nem harmincéves, ne terheljük túl. De hát imádjuk! És én leszek a Hótündér.
Még megbeszélik, honnan lesz a korona, hogy Mari lefújja majd ezüsttel a pálcát, aztán az ügyelő zengi, kezdődik újra a próba. Mari karjára hajtja a zakót, azt a most már tökéletesen véresen koszosat, viszi a kellékesekhez.

– Még ugorjunk gyorsan be az öltöztetőkhöz, jó?
Persze. Hiszen azzal kezdte: „Ne csak rólam essen szó, hanem az enyéimről is, lehet kérni?” Irénről, aki a mosóporszagú szobában mutatja, melyik szivaccsal szokta Varjú Kálmánról törölgetni a vért, Gerdáról, aki a szárítókötélen lévő fekete szárnyakról meséli, az bizony Lukács Sándoré a Mester és Margaritában, és közben fut is teregetni a szomszéd, negyven fokra fűtött öltözőbe.

– Az én öltöztetőim kedvesek, mosolygósak, gyorsak, mindegyikük tud varrni – mondja Mari büszkén. – Ez bizalmi kapcsolat a színésszel. Néha fel is hívnak a színésznők, hova lett az öltöztetőjük. De hát nekik is ki kell adnom a szabadnapjukat!

A próba elkezdődik, üres a színház. A darab végigmegy, most először rendezői instrukciók nélkül. Mari mutatja, hova üljünk az erkélyen, hogy stikában végignézhessük az előadást. Mi látjuk először az Alföldi-féle Julius Caesart. Mögöttünk Mari ül, mosolyog. Aztán amikor újra hátranézek cinkosan, a véres gyilkosságnál, már nincs sehol. Szerintem ott van hátul, a lavórok mellett, a véres inget áztató lányokkal. Az övéivel.