Ne lopj, ne hazudj! – Hodász András: Politikusaink mélyen lenéznek minket

– Miért olyan kevés a jó fej a magyar katolikus egyházban? Már abban az értelemben, hogy valaki széles körben ismert és népszerű, modern gondolkodású, jól kezeli a médiát, ugyanakkor elkötelezett evangélistája a hitnek. Több Beer Miklósra, Pál Ferire, Hodász Andrásra lenne szükség.

– Elég sok jó fej van a katolikus egyházban. Az viszont, hogy ki válik széles körben ismertté, alapvetően karakter kérdése. Kell hozzá némi exhibicionizmus, extrovertáltság. A jó fej papok egy részéből ez hiányzik, nem érzik küldetésüknek, hogy megjelenjenek a széles nyilvánosságban. Mindenkit másra hív el az Úr: van, aki azt érzi feladatának, hogy istápolja az öregeket, más a tanítás iránt érez elhivatottságot. Ezek legalább olyan fontos tevékenységek, mint blogolni egy katolikus honlapon.

– Ön például ismert blogger. Egyik bejegyzésében ezt írja: „Ha ez így megy tovább, végül nemcsak egymást veszítjük el – magyar a magyart –, hanem a saját lelkünket is, mert abból nem marad más, mint sötét indulatok sivár kősivatagja. És ezért nem a politikusok vagy az általuk megjelölt éppen aktuális közellenségek lesznek a hibásak, hanem mi magunk. Honnan ez a rengeteg indulat?” Tényleg: honnan?

– Rengeteget töprengek ezen. Nem tudnék megnevezni egyetlen okot, de azt hiszem, először mindenképp saját magunkban kell keresni hibát, az indulatok elszabadulásának forrását. Magunkat kell kordában tartani, amikor a másik emberhez szólunk, amikor cikket írunk, amikor kommentelünk a világhálón. Különösen akkor, amikor azokkal kommunikálunk, akik másképp gondolkodnak, mint mi. Mi magunk vagyunk a felelősek azért, hogy ebben az országban béke van, vagy gyűlölködés. Döbbenetes élmény szembesülni azzal, miként szállnak el az indulatok az internetes hozzászólásokban.

Fotó: Bazánth Ivola

– Az ön blogját sem kímélik.

– Hajaj! Olvasás közben néha kibukik belőlem: te jóságos ég! Természetesen nem örülök neki, de tudomásul veszem, hogy az arctalanság és a névtelenség eltöröl minden korlátot. Ha ugyanezek az emberek szemtől szemben mondanák el nekem a véleményüket, biztosan nem engednének meg maguknak ilyen alpári stílust. De nem csak őket hibáztatom: ha belenézünk a parlamenti tudósításokba, világossá válik, leginkább a politikusaink felelősek azért, hogy ilyen hangulat uralkodott el az országban. Kétségbeejtő, ahogyan a vezetőink egymáshoz szólnak, ahogy egymásról beszélnek. A politikai viták stílusa nem lép túl a kocsmakultúrán. Ez gyűrűzik aztán tovább a társadalom minden rétegébe, ahol rengeteg elfojtással találkozom. Mi, választópolgárok nem érezzük azt, hogy lenne kapcsolódási pontunk a politikához. Nem érezzük, hogy rólunk szólna, hogy érdemben bele tudnánk avatkozni. Ez valakiben megkeseredettséget, fásultságot okoz, másokból indulatot vált ki. Pedig a demokrácia lényege, hogy mindenki aktívan formálhatja az ország sorsát. Ehhez képest az elmúlt évek tüntetései, bármilyen témáról is volt szó, alig mozgatták meg az embereket. Úgysem változik semmi, gondolják. Ez baj.

– Még egy gondolatot idézek öntől: „A közbeszéd egyre inkább az érzelmek felkorbácsolását vette célba. Ez a szavazatszerzés szempontjából a könnyebbik út, de igen távol van az etikusságtól. Egy amúgy is sok lelki sebbel küzdő társadalomban az emberek alantasabb érzelmeire apellálni nem csak keresztény szempontból súlyosan etikátlan. Itt az ideje, hogy elhatározzuk, nem sodródunk az árral, nem hagyjuk, hogy a harag és a széthúzás szelleme uralkodjon közöttünk.” Rendben, de hogyan?

– Először is mindenkinek, aki egy közösség szolgálatába szegődött, így nekem is mint katolikus papnak, ellen kell állnia a kísértésnek, hogy elveszítse az önkontrollt. Meg kell fékeznünk magunkban az indulatokat, éreznünk kell, hogy minden kimondott szavunknak súlya, felelőssége van. Ahogy egy édesapa jó esetben nem üvöltözik a gyermekével, ha ő hibát követ el, hanem higgadtan elmagyarázza neki, mit rontott el, ugyanilyen visszafogottan kell megfogalmaznunk bárkivel szemben az ellenvéleményünket.

– Erre trenírozhatja magát az ember?

– Természetesen. Tudatosan lehet gyakorolni. Ezt úgy hívják: erény. Először jön az elhatározás, hogy türelmesebb, figyelmesebb, kedvesebb leszek másokkal, majd végiggondolom, ehhez milyen út vezet.

– Ez erős önreflexiót feltételez. Mindenki alkalmas erre?

– A maga módján és szintjén mindenki képes az önnevelésre, ami egyúttal a kötelessége is. Ez az út persze nem könnyű, sokszor kudarcos, de nekem erről szól a szakmám: a lelki vezetés egyik legfontosabb része, hogy segítsünk a másiknak elmélyülni önmaga megismerésében.

– Szépen hangzik, de a mai magyar politika mintha nem azt várná el az emberektől, hogy minél tudatosabban éljenek, hogy felmérjék, honnan hová kívánnak eljutni. Elég neki, ha az érzelmeikre hallgatnak. Ha pedig azokat a gyűlölet vezérli, akkor a gyűlölet marad.

– Rendkívül káros, ami ma a magyar politikában zajlik. Ahogy a politikusaink velünk, választókkal kommunikálnak, az elfogadhatatlan. Minden megnyilatkozásukból az süt, hogy lenéznek minket. Elég csak a legutóbbi nemzeti konzultációra gondolnunk.

– Mi a baj vele?

– Az alapprobléma, hogy rendre olyan dolgokról kérdezik meg az emberek véleményét, amelyek valójában indifferensek. Ami viszont igazán fontos, például Paks II., azzal kapcsolatban nem kíváncsiak az álláspontunkra. Ráadásul a Soros-konzultációnak már a kérdései is hamisak, manipulatívak voltak. Politikusaink azt gondolják, az a dolguk, hogy jóságos nagybácsiként terelgessenek minket, néha juttassanak nekünk némi pénzt, mi pedig elégedjünk meg ennyivel. Teljes félreértés! A politikus valójában a mi alkalmazottunk, beosztottunk. Rábízunk bizonyos feladatokat, és azért kapja a fizetését, hogy ezeket elvégezze: szervezze meg az egészségügyi ellátást, a közoktatást, utakat építsen. A politikus a mi pénzünkkel játszik, ezért meg kell követelnünk, hogy legyen benne alázat irántunk és a hivatása iránt.

– Ezzel szemben a kormánypárti politikusok arra hivatkoznak, hogy tessék körbenézni az országban: minden épül-szépül, kiválóak a gazdasági mutatók.

– Még ha a Kánaán felé haladnánk is, egy politikusban akkor is meg kellene lennie annak a nyitottságnak és alázatnak, hogy megkérdezi a választópolgárokat: ti mit gondoltok, merre kellene mennünk? De hol az a Kánaán? Én nagyon sokat járok kórházakba, betegekhez. Ha nekem azt állítja valaki, hogy az egészségügy rendben van, arra hogyan reagálhatnék? Legfeljebb egy gúnyos kacajjal. A legtöbb kórházunk olyan szintű lepratelep, már elnézést a kifejezésért, hogy az döbbenetes. Lehet, hogy egy politikus nem találkozik ezzel, de én naponta. És nekem panaszkodnak az emberek, aki nem tudok változtatni a helyzeten. Mit mondhatnék annak, aki egy mélyvénás trombózissal fél évvel későbbre kap időpontot? Aki rádöbben, hogy a rendszer számára ő valójában egy leírható veszteség. Vigasztalhatom, bátoríthatom, de a sorsát illetően tehetetlen vagyok.

– Ön a szeretet vallásának képviselője. Hogy éli meg, hogy a menekültválsággal kapcsolatban a katolikus egyház különböző szintjein lévők eltérő álláspontot képviselnek? Kihez kell igazodnia?

– Szerencsére senkihez. Nincs ugyanis hivatalos egyházi állásfoglalás. Valóban eltérnek egymástól az egyházi szereplők megnyilatkozásai migránsügyben, de kötelező érvényű előírás nincs a papság számára. Ez szabadságot ad mindannyiunknak. Itt, Kispesten a migránskérdés jelenleg nem aktuális, nincs is időm azon gondolkodni, hogy mit kellene ez ügyben tennem. Naponta becsönget a plébánia ajtaján egy-egy hajléktalan ember a maga 3D-s valóságában, nekem velük kell foglalkoznom, őket kell segítenem. Enni adok nekik, kiváltom a gyógyszerüket satöbbi.

– Ettől még lehet elvi álláspontja a menekültügyben.

– Van is. A krisztusi parancs mindennél erősebb, a rászorulót segíteni kell! Más kérdés, hogy azzal a helyzettel is kezdeni kellene valamit, ha olyan létszámban jönnének a menekültek, amely már alapjaiban érintené a magyar társadalom szerkezetét, kultúráját. Nehéz ügy ez. A migráció hihetetlenül összetett probléma, amit nem is értünk pontosan. Leginkább azért nem, mert már a tényekkel kapcsolatban sem látunk tisztán. Pedig nagyon más súlya van annak, ha ezer, ha tízezer vagy ha több százezer menekült érkezik az országunkba. Jó lenne, ha nem egy elképzelt, soha be nem következő helyzetről vitáznánk, hanem a valós veszélyekről. Ezért nagy baj, hogy a politikusaink képtelenek hosszú távon gondolkodni, és kizárólag az aktuális választás megnyerésére koncentrálnak.

– Saját híveinek körében mennyire hat a menekültellenes kormánypropaganda?

– Erősen. Nekem szerencsére munkaköri kötelességem is, hogy sokat beszélgessek az emberekkel, így aztán naprakész információim vannak arról, mitől félnek. Egyre többen jönnek hozzám oda azzal, hogy mi lesz velünk, mi lesz az országunkkal, ha elárasztanak minket a migránsok. A hívek jelentős része ezt ma reális veszélynek tartja, nyilvánvalóan nem függetlenül a kormányzati propagandától. Mit tehetnék? Próbálom megnyugtatni őket, hogy nincs miért rettegniük.

– Kiszúrja, ha egy politikus valójában nem éli meg a hitét, csupán álarcként használja a kereszténységet?

– Hát persze. Nem olyan nehéz.

– Mit érez ilyenkor?

– Bosszant, hogy a kereszténység politikai termék lett Magyarországon.

– Azért már nagyjából ezer éve az.

– De ugye nem akarja azt mondani, hogy Szent István és későbbi nagy királyaink ne lettek volna mélyen vallásosak? Arról beszélek, hogy kereszténnyé nem a szavaink tesznek, hanem a tetteink. A tízparancsolat és a jézusi útmutatások követése tesz kereszténnyé egy embert. Márpedig a tízparancsolatban kőkemény elvek szerepelnek, például olyanok, hogy ne lopj, ne hazudj! Ha egy magát kereszténynek valló politikus megnyilatkozásai és tevékenysége között ellentmondás van, az árt a hitnek. Rossz fényt vet ránk, és aztán katolikus papként nekem kell magyarázkodnom az álszent politikusok miatt.

Hodász András

1981-ben született. A Pázmány Péter Katolikus Egyetemen szerzett bölcsészdiplomát magyar–kommunikáció szakon.

Először pedagógusként dolgozott egy fővárosi gimnáziumban, majd elvégezte a hittudományi főiskolát. 2014-ben szentelték pappá, utána két évig Rómában tanult. 2016-tól a kispesti Nagyboldogasszony főplébánia káplánja, tavaly augusztustól a Pázmány Péter Katolikus Egyetem lelkésze. Az egyik legnépszerűbb katolikus oldal, a 777blog állandó és népszerű szerzője.

– Akkor beszéljünk a kollégáiról is: mit szól ahhoz, hogy számos paptársa, például legutóbb a hódmezővásárhelyi, politikai agitációt folytat a szószékről?

– Nem értek egyet velük. Nekem például nagyon markáns politikai véleményem van, amit a barátaim körében, kocsmai sörözések keretében vehemensen ki is szoktam fejteni. Vitatkozom, érvelek. De a prédikációimban soha nem beszélek a politikai nézeteimről, és végképp nem agitálok egyetlen párt mellett sem. Nekem a szószékről kizárólag az evangéliumot kell hirdetnem. Az pedig mindenkihez szól.

– És ha bármely híve kifejezetten a politikáról akar beszélni önnel?

– Meghallgatom. Aztán azt tanácsolom neki, hogy imádkozzon a kedvenc politikusáért. És az mindegy, hogy kormánypárti vagy ellenzéki politikusról van szó. Egyébként mindkét oldalnak szüksége van az imádságra.

– Visszatérve a politika által felkorbácsolt érzelmekre: a gyűlölet eluralkodása vajon az elesettek iránti szolidaritást is kikezdte?

– Én csak a saját közösségemről tudok nyilatkozni; ott nem. Számtalanszor rendezünk gyűjtést a rászorulóknak, és az emberek szívesen adakoznak. Bizakodó vagyok, de persze papként furcsa is lenne, ha nem hinnék abban, hogy az elszabadult gyűlölet előbb-utóbb teret veszít. Hiszem, hogy a társadalmi sebek begyógyíthatók.