Nagy Ervin: Felkeltem a fotelemből, és addig megyek, amíg rend nem lesz

– Győzelemnek tekinti, hogy a kormányzat mégsem törli el a televíziós és rádiós ismétlések után járó jogdíjakat?

– Inkább azt mondanám, örülök, hogy amikor a temérdek katasztrofális intézkedés egyikével szemben végre jön egy ilyen erős nemtetszés, azt a politika meghallja. Mindenképp adnék egy piros pontot az előadóművészeknek, mert a történtekből látszik, mekkora erő lehet abban, ha politikai oldaltól függetlenül a teljes szakma összezár.

– Bár az eredeti helyzet nem áll vissza, ugyanis az Előadóművészi Jogvédő Iroda Egyesület (EJI), amely a jogdíjak kifizetését intézi, a jövőben költséget csak egyszer számolhat el, az ismétlések utáni jogdíjat teljes egészében át kell utalnia a művészeknek. A kieső működési költséget valahonnan el kell majd venni.

– Össze akarják ugrasztani az előadóművészeket és az EJI-t. Szerintem nagyon rossz irány, ha azt gondolják, ez működni fog. Egyébként meg kispályásnak tartom, hogy akik milliárdokkal dobálóznak, el akarják venni olyan emberek jussát, akik millióknak okoznak örömöt nap mint nap. Sok csatornát eleve az olyan ismétlések miatt néznek, mint A Tenkes kapitánya, a Kincsem vagy éppen a Szomszédok. Megtanulhatná már a politika, hogy a művészettel nem érdemes sokáig szórakozni, mert hosszú távon nézve az óriási öngól.

Fotó: Merész Márton

– Ön már a jogdíjügy kirobbanása előtt hetekkel felemelte a szavát a szinkron területén zajló igazságtalanságok és tarthatatlan állapotok ellen. Számos művésszel közösen elhatározták, hogy csatasorba állítják a szakmát. Tényleg háború zajlik?

– A fellépésem szinkronügyben független a jogdíjaktól, az egybeesés véletlen. Az a hullám, amit azzal gerjesztettem, hogy kiálltam Rajkai Zoltán kollégám mellett, talán segítette, hogy a jogdíjprobléma is nagyobb visszhangot kapjon. Hiszem, ha egy területen erőteljes reform történik, annak a vele rokon ügyekre is hatása van. Amúgy mi akkor is továbbmegyünk a szinkronvonalon, ha az ismétlési jogdíj szabályozása mindenki számára kedvezően zárul. Igen, tényleg háború van. De ez nem politikai kérdés. Olyan ügyek megoldásáért szálltunk harcba, amelyek hosszú távon befolyásolják, teszik élhetőbbé a színészek életét.

– Végül is az, hogy a szinkronszínészek rosszul keresnek és szerződés nélkül dolgoznak, egy harmincéves történet, vagyis a rendszerváltozás óta egyetlen kormányzat sem foglalkozott a problémával.

– Ez így van. Azt szeretném, hogy ha akárhány év múlva jön egy másik kormány, vagy marad a jelenlegi, azzal szembesülne: a szerzői jogi kérdéseket mi már rendbe tettük. Én húsz év múlva is szeretnék részesülni abból, ha egy filmemet negyvenedszer is leadja a tévé. És teljesen mindegy, hogy melyik tévé, nekem az a fontos, hogy a kollégáim és én is jól meg tudjunk élni a munkánkból.

– Az RTL Klub és a TV2 most sem fizet az ismétlésekért.

– Ugye milyen érdekes? Pont a legnagyobbak. Egyébként meg amiatt fogalmazok úgy, hogy háború van, és nem harc, mert hosszan tartó, sok csatából álló küzdelem adja majd ki a végeredményt. A szinkronjogi rész csak egy kis falat, meg fogjuk nyitni a harcteret olyan alkotások ismétlése ügyében is, amelyekben személyesen játszunk.

– Mit vár a kiállástól?

– Hogy összeáll egy kőkemény szakszervezet. Ami nálam begyújtotta a szikrát, az az igazságtalanság volt, ami Rajkai Zoli barátommal történt. Megpróbált árat emelni egy Walt Disney-produkcióban, hogy a többiek gázsiját is feltornázza. Tizennyolc évig volt Miki egér magyar hangja, erre a felszólalása miatt titokban kerestek a helyére valakit, aki azonnal elvállalta a munkát, persze olcsóbban. Nem hagyok bántani egy négygyerekes családapát. A karakterem, az igazságérzetem miatt, de európai civilként sem engedhetem, hogy ilyen tisztességtelen munkajogi helyzetbe hozzanak valakit. Ha ez az Audi-gyárban történik, mekkora balhé van? Miért is tetszettek felállítani valakit az esztergagép mellől a semmire? Azért, mert európai bért, normál munkakörülményeket, tiszta öltözőt meg nyolcórás munkanapot akart? Zolit lassan, orvul megfojtják, ellehetetlenítik. Hagyjuk? A szakma kussol? Hát én nem fogok. Felkelek a fotelemből, és addig megyek, amíg rend nem lesz. Ehhez verbuválom az embereket.

– Miből lesz az erő?

– Felbátorítjuk őket. A magyar ember, amíg nem érzi veszélyben az utolsó pogácsáját, nem mozdul. Lehet, hogy közben a szomszéd már éhen hal, de mégsem. Épp ezért lesz mintaértékű, amit teszünk. Hiszek benne, hogy tudok erőt adni azoknak a szinkronos kollégáimnak, akiket, noha jó szakemberek, kevésbé ismernek az emberek, és maguktól talán nem mennének előre, mert féltik a holnapjukat. A csapatunk (Rajkai Zoltán, Stohl András, Nagy Ervin, Fekete Ernő, Simon Kornél, Zámbori Soma, Széles Tamás, Csöre Gábor, Csondor Kata, Miller Zoltán, Baráth István, Kőszegi Ákos, Mórocz Adrienn, Takátsy Péter) dolga előremenni, a többiek majd jönnek utánunk.

– Mi van akkor, ha tömegével lép előre a hátsó sor, és – ugyanúgy, mint Rajkai Zoltán esetében – elvállalja a munkát olyan áron, amilyet adnak érte?

– Ezt csinálja a hátsó sor harminc éve. Emiatt is tartunk itt. Ezúttal nem ez fog történni. Aki Rajkai Zoltán helyett elvállalta a Miki egeret, szerintem már ezerszer megbánta, mert a szakma megbélyegezte. És ha sztrájkra kerül sor, az összes sztrájktörővel ez fog történni. Aki elárul bennünket, annak a nevét nyilvánosságra hozzuk, mindenütt kifüggesztjük. Ki szeretne Geréb lenni? Abban a pillanatban, hogy van egy erős szakszervezet 600-800 taggal, belső szabályzattal, dönthet úgy, hogy nevén nevezi az árulókat.

– És ezzel vége az egyéni alkuknak is?

– Ez a cél. Én is csinálhatnám életem végéig, hogy tekercsenként kérek 1500 forintot, időnként még emelem is. A forgalmazó erre azt mondja, jól van, fizessétek ki neki, a többit oldjátok meg. De micsoda dolog az, hogy a mellettem álló ember ugyanazért a munkáért kevesebbet keres, mint én? Nem vagyok gerinctelen, nem akarok életem végéig „kis magyar okosba” megoldani mindent. Inkább kapjon mindenki annyi pénzt, mint én. Pláne, hogy jár is neki. Aki azt várja, hogy elül a hullám, annak azt üzenem, hogy nem fog. A publicitás erő.

– Melyek a konkrét céljai a Szídosz Szinkron Alapszervezetnek?

– Írtunk egy kiáltványt. Szerintem a munkadíjról szóló rész a legizgalmasabb. Azt gondoljuk, ha negyvenszer adják el azt a terméket, amelynek az előállításában részt vettünk, vagyis munkatársak voltunk, akkor abból annyiszor akarunk részesülni, ahányszor a gyártó vagy a forgalmazó is. Csupán annyit kérünk, hogy adják ide, ami jár. A gyártó is egyszer fizeti ki az előállítás költségét, de annyiszor jut pénzhez, ahányszor újra eladja a filmet. Mi, akik benne vagyunk az előállításban, miért nem kapunk? Hozzáteszem, sok film eladhatatlan lenne magyar szinkron nélkül. Hosszú távon gondolkozunk.

– Mikorra vár eredményt?

– Nem sietünk. Asztalnál szeretnénk megbeszélni, hogy mit akarunk és mit felejtettünk el az elmúlt harminc évben. Ugye senki sem jókedvéből forgalmaz filmet Magyarországon, nem csak azért ad le sorozatokat a mi hangunkkal, mert ez a mániája? Nyilván minden a pénzről szól. Akkor meg azt mondom, nekünk is jusson belőle. Intézményes keretek között akarjuk kivívni a jogainkat és bizonyítani az igazunkat. Nem elvenni akarunk, hanem apró lépésekkel rá szeretnénk venni a gyártókat, hogy amit eddig egy tizennegyedik sorozat indítására fordítottak, azt most költsék ránk. Én vagyok a „munkásosztály vasökle”, megyek előre, és mindenki jöjjön utánam azon a résen át, amit a falon ütöttem.

– Az utóbbi években nem az ismétlési jogdíj ügye az egyetlen támadás a művészet ellen. A jogdíjak egy jelentős részének szétosztását magához vette az NKA, illetve a kulturális tao is megszűnt ettől az évtől.

– Pitiáner bosszúk a függetlenség ellen. Nem most kezdődött, hanem ott, amikor Demszky Gábor egykori főpolgármester valamelyik beosztottja kitalálta, hogy legyenek önfenntartók a budapesti színházak. Én ahhoz a generációhoz tartozom, amelyik még emlékszik arra, amikor kőkeményen elkezdték nyírni a fővárosi színházakat. Tudjuk, hogy sajnos komoly visszaélések is történtek a taóval, de biztosan a fűnyíróelv volt a legjobb megoldás? Ezzel a döntéssel a legnehezebb helyzetbe az egyébként sem túlbecsült függetlenek kerültek, ami nagyon elkeserít. Döbbenetes számomra, hogy miként sikerült évtizedek alatt mindent a pénz szolgálatába állítani, és bennünket, a hazai kulturális élet szereplőit ilyen kilátástalan helyzetbe hozni. Az a vicc, hogy szerintem az egész taódolog egy belháborún bukott el.

– Ahol a kieső taót nem kompenzálták, ki lehet váltani a hiányzó összeget jegyáremeléssel?

– Vannak társulatok – elsősorban függetlenek –, amelyeknél a költségvetés több mint felét ezek a támogatások jelentették. Mivel a létezésük került veszélybe, már látható, hogy jelentős jegyáremelésre volt szükségük, de még így sem lehet tudni, ez mire lesz elég. Mindemellett azt látom ebben a legnagyobb problémának, hogy a jelenlegi átlag-életszínvonal nem fogja elbírni a folyamatos jegyáremelést. Épp azoktól veszik majd el a kultúrát, akikhez a színház szólni szeretne. A diákoktól, a tanároktól, a középrétegtől.

– Van bármi a kultúra területén, amire azt tudja mondani, hogy rendben van? Legutóbb a POSZT-on tört ki botrány.

– Menjen be a Katonába, nézzen meg egy előadást, ahol szétrúgják a nézők a falat az élménytől, amit aznap este kapnak. Ez rendben van.

Fotó: Merész Márton

– Van alternatíva, hogy miként lehetne jól csinálni?

– Az emberek döntik el, hogy mi a jó és mi nem az. Mindig lejt a pálya, mert ízlésekről van szó. Nem tudom, milyen alternatíva tudna működni.

– De most van apropó és erő, hogy felmutassanak egyet.

– Nem szabad mindent egyszerre akarni. Nemcsak az igazságkereső, lánglelkű, lézerkardozó Nagy Ervinre van szükség, hanem a Rajkai-féle precizitásra és perfekcionizmusra is.

– Nem fél a karaktergyilkosságtól?

– Nem. Az igazság és a nyilvánosság szerintem védelmet ad.

– Az a társadalom nyújtana védelmet, amely évek óta tűri, hogy függővé tegyék?

– És milyen rafinált módon teszik függővé! Brecht is megmondta: „Előbb a has jön, aztán a morál.”

– Ki az a Brecht?

– Na ez az!

– De most komolyan, az igazság kimondása védelem?

– A szocializmusból maradt az a lelkület, ami most újból általánossá vált. Van kis nyaraló, van kis autó, jól van minden. Apám szokta mondani, hogy mit kell állandóan hőbörögnöm. Erre nekem pedig általában az a válaszom, hogy attól még ne gondolja, hogy igaza van, mert nem nézi a netes híreket és nem látja a valóságot. Egyébként meg pont tőle láttam, hogy nem szabad eltűrni az igazságtalanságot. Szerintem valójában a legtöbben magukban ugyanezt gondolják.

– Otthon a fotelban.

– Sokan hittek a kommunizmusban, az MSZP-ben, és hisznek most a Fideszben. Szerintem az a lényeg, hogy amikor fordul a politika, az „eszme” besározza magát és híveit, az emberek mennyire merik bevallani a tükörbe nézve, hogy ez már nem az, amiben eleinte hittek. A legnagyobb csalódásom az SZDSZ, vele ment tönkre szerintem a magyar szellemi elit.

– Miért?

– Mert eladták és lerohasztották magukat a hatalomért és a pénzért.

– Meddig fogja bírni ilyen hevülettel, ahogyan most beszél és érez?

– Két éve beszélek magamban ezekről a dolgokról a kádban. Egy szikra kellett, hogy beinduljak. Ez megvan, addig megyek, ameddig kell, akár évekig is. Felvettem a normál utazósebességet, nem egy szárnyashajóét, hanem egy tolóhajóét. Abban van az erőnk, hogy nem lépünk át demokratikus normákat, úgy csinálunk majd mindent, ahogyan egy európai szakszervezetnek csinálnia kell. Nem lesz külön biznisz, a tisztaságunk lesz az erőnk. Nagyon hiszek ebben. Ha az egész szakma beáll mögénk, az azt jelenti, hogy a jobboldali szakma is mögénk áll. Abban van az igazi erő. Meg kell mutatnunk közösen, hogy ez tisztán szakmai ügy. Amikor színészházban laktam, sokszor gondoltam arra, micsoda fasza csaj volt ez a Gobbi Hilda. Meggyőződéses kommunistaként is igazi felelősséget érzett a szakmáért, és tett is érte. Én is ezt a felelősséget érzem. Évek múlva jobb lesz úgy belenézni a fiatalok szemébe, hogy én megtettem, amit tudtam, és talán majd azt mondják: ez az Ervin tényleg nem volt annyira hülye.