Müller Cecília hosszú futása – Agitpropmunka hegyomlás idején
– Persze számít, mikor, miket mondasz, de ennél fontosabb, hogy mindennap mondj valamit – foglalja össze Kiszelly Zoltán kormányzati körökhöz közel álló politológus a járványügyi agytröszt működésének kommunikációs elveit. Folyamatosan beszélni, ami abból a szempontból logikus, hogy fogalmunk sincs, mibe keveredtünk, merre járunk. Olyan ez, mint a sötét rengeteg, melyen az ember áthaladva kiabál (sajtótájékoztatókat rendez) pusztán azért, hogy ne rettegjen. Hogy értsük ezt a mélystratégiát, ahhoz Kovács Zoltán Facebook-oldalához kell folyamodni. A hírek szerint a tiszti főorvos szövegét Kovács Zoltán állítja össze. Maga az oldal zavarba ejtő. Ahogy Karinthy Szabolcska-paródiája mondja: „Nincsen benne semmi, ámde az legalább érthető.”
Az operatív törzs tájékoztatói hajszálra ilyenek. Ha lekeverik a képet, döbbenten állunk. Mi is van most? Egyrészt enyhítünk, másrészt szigorítunk. Lezárjuk a közösségi érintkezés tereit, de vidéken a kocsmák kinyithatnak. Ez különben tényleg alapszükséglet.
A szelíd és bizonytalan Cecília egy jámbor napközis tanító nénire emlékeztet.
A bemondott hírek persze szokatlanok. Elhunytak ennyien, élnek még annyian. A Pesti útról bekérettünk tízezer folyóméter dokumentumot. Végül is megfontolt munka folyik. Mindent ki kell vizsgálni, ennek most jött el az ideje. A működés lényege, hogy az információ egyetlen, központosított forrásból csorogjon. Kovács nemzetközi kommunikációs kapcsolatokért felelős államtitkárnak senki sem hinne el semmit, hiszen politikus, azon belül szakértő, a CEU-n is kiképezték. Müller nagyasszony a független tudomány nemzetközi pecsétjét üti az elénk tárt számtengerre. Róla azt tudhatjuk, hogy még-iscsak orvos. Biztosan érdeklik a járványügyek. Nem tudjuk megítélni, szakmai reputációja mérsékeltnek látszik. Kíváncsiak vagyunk, beszél-e angolul. A szakmában nemzetközi adatok tömegét kell tanulmányozni.
A fentieket nem elítélő éllel írjuk. Ahogy Falus Ferenc egykori tiszti főorvos mondja: az a baj, hogy az elénk tárt adatokat szelektíven, átláthatatlanul kezelik. Az sem zárható ki, hogy Müller Cecília igazat mond.
A sokk hatása alatt titkolózással, gyorsnyilatkozatokkal, hivatalos bejelentésekkel próbálkoztak, de az államférfiúi deklarációk kaotikusak voltak. Valami rendet kellett tenni. Napokkal a vészhelyzet meghirdetése előtt a NER exponensei még „az elmúlt száz év legszebb tíz évéről” áradoztak, arról, hogy ennél is szebb napok jönnek. Orbán előbb tagadta az iskolabezárást, estére meg eldöntötte, bezáratja az iskolákat, számítógép elé rendelve az iskolakötelezetteket. (Sajnos nem hiszünk benne, hogy minden háztartásban működik számítógép.) A legtermészetesebb kelet-európai reakció a blokkolt információ volt, majd rájöttek, jobb, ha mindennap mondanak valamit, ha azt a benyomást keltik, hogy a folyamatot a kezükben tartják.
A szervezési stratégia (a járványkezelés egyrészt tudományos, másrészt logisztikai feladat) Orbán döntése nyomán katonai-rendőri karaktert kapott. Falus szerint európai kuriózum, hogy egy világjárványt militarizált módszerekkel kezelünk.
Ez annyiban érthető, hogy a nagy állami átszervezések tíz esztendeje alatt lényeges szakigazgatási struktúrák bomlottak fel. A járványügy az utolsó döfést a műemlékvédelemhez hasonlóan Lázár sikereinek csúcsán, 2017-ben kapta meg. A döntést később számos ponton korrigálni kellett. A korábbi magyarországi járványok idején léteztek olyan automatizmusok, amelyek ilyenkor beindultak. Bizonyos értelemben ez az államszocializmus nehézkes, de kiforrott és működőképes szervezeti hagyatéka volt. A járványügyet a koronavírus ebben a meggyengült állapotában találta telibe. Az adatszolgáltatás hiá-nyosságai ebből eredhetnek. A virtuális kormányzás lényege, hogy amit kimondok, valóságosnak látszik. Az állami adminisztráció bomlása, a politikai irányításra épülő kormányhivatalok kialakítása nyomán Orbánnak most számot kellett vetnie azzal, végveszély idején kiben bízhat. Logikus volt, hogy az egyenruhásokban. Végül is nem maradt más mozgósítható, intakt rendszere, mint a belügy, a TEK és a csenevész magyar hadsereg. (És ma is rendelkezésre áll a nagy végrehajtó, Pintér Sándor, aki a vörösiszap-katasztrófa, sőt a tiszai árvíz idején használhatónak látszott.) Orbán vidéki szavazóbázisának nyilván tetszik ez. A lakosság bizonyos rétege az egyenruhát, a haderőt ma is respektálja. A katonák „nem lacafacáznak”, „nem gatyáznak”, „megteszik a szükséges lépéseket”. A miniszterelnök ebben a helyzetben kizárólag a törzstábornak játszik.
Falus FerencIgaz, a zsoldoshadsereg nem „az a hadsereg”. (A Fideszben már egy ideje azon izmoznak, vissza lehet-e állítani a hagyományos sorkatonaságot.) Ami a honvédség szervezettségét, felszereltségét illeti, lehetnek aggályaink. A magyar haderőt éles helyzetben utoljára a 68-as csehszlovákiai bevonulás idején láttuk. Nem kapott reklámot, de képtelenek voltak a kijelölt célterületre a térkép alapján eltalálni, az Ipoly átlépésekor balesetek is előfordultak, járművek borultak a vízbe, általános volt a káosz. Nem tudni, hogy a maiak ehhez képest mennyit fejlődtek.
Csak reméljük, abból nem származik nagy baj, ha a Gyermelyi Tésztagyárat, a Tescót vagy a Lidlt katonai felügyelet alá vonják, ellenőrzik a jelenléti íveket, igazoltatják a belépőket. Más kérdés, jelent-e ez valamit a koronavírus leküzdésében. Ha a megszálló csapatok összetételét nézzük, gyanúnk szerint a társaságban Pintér Sándor tapasztalt embereit látjuk.
Maga Orbán is egyre katonásabb, beszédeiben egyre sűrűbben használ katonai hasonlatokat, külsőre egyre inkább egy piknikus, jól kondicionált főtörzsőrmesterre emlékeztet.
Ne higgyük, hogy az ellenőrzés alá vont cégek a legkevésbé is tiltakoztak volna. Kiszelly szerint akadtak menedzserek, akik úgy érezték, üzleti reputációjuk, súlyuk növekszik attól, hogy stratégiai fontosságú gazdasági szervezetnek minősülnek. Egy édességgyárnak, baromfi-feldolgozónak ez maga a felemelkedés. A kormányközeli tanácsadó említi, volt, aki megsértődött, hogy nem írták fel a listára. („Bástya elvtársat meg sem akarják szállni?”)
A politika katonás jellege, vonalassága óhatatlanul hatással van a járvány kommunikációjára. A mechanikus (mondhatni, közönyös) adatközlésre. A nézőt infantilisnak tekintő tanító nénis gesztusokra, ahogy Cecília a maszk, a kesztyű használatát a gyakorlatban megmutatja. Hogy kitanít, sorban állás közben ne másszunk a többiek nyakára. El kell fogadnunk, valamennyien gyámolításra szoruló félhülyék vagyunk. Ha az operatív törzs összetételét nézzük, tele van egyenruhásokkal. Szerepel benne rendőr tábornok, tűzoltó tábornok, tisztiorvos. A katonai nyelvezet megköveteli a szűrt, tompított információszolgáltatást. A netes fórumok szemlézték a rendőri szóvivő szörnyűséges mondatait.
Nehéz hónapok előtt állunk. Végül is meg lehet szokni. Maga az állami hírszolgáltatás is hajlamos torzításra. Soha senki nem állította, csak az állami tévé, hogy „a tesztelés nem segíti a járvány enyhítését”. A tiszti főorvos határozottan állította, a tesztelés csak a diagnózis felállítására alkalmas. A tesztelés eddigi visszafogása megmagyarázhatatlan. Kapacitás tulajdonképpen lenne rá. Nem elviselhetetlenül drága. Negyvenezer teszt akkor is komoly szám, ha nem hasonlítjuk össze a Magyarországgal csaknem azonos lélekszámú Csehországgal (száznegyvenezer). Hajlamosak vagyunk a dolog mögött manipulációs szándékot, adatkozmetikázást sejteni.
Akik Cecília asszony sajtótájékoztatóit követik, jótékony tévedéseit megütközéssel figyelik. Több mint furcsa, amikor a kórházi ágyfelszabadítást azzal védelmezi, hogy gondoljuk el, milyen kaotikus képeket látunk nyugati kórházakban, ahol a zsúfolt folyosókon a betegek haldokolnak. (Nekünk úgy rémlik, Magyarországon is láttunk már lepattant kórházakat.) Az is érdekes mozzanat volt, mikor a hazazsuppolt betegek családjainak a házi gondozás szolgáltatórendszerének igénybevételét javasolta. Tételezzük fel, ez inkább ismerethiány, mint lélektelen cinizmus. De a kérdések tovább sorjáznak. Miért blokkolja az operatív törzs a részletes, területileg bontott információkat? Miért volt titok a borsodnádasdi idősotthon fertőzött betegeinek száma? Miért mantrázta Cecília asszony, hogy nem fontos maszkot hordani? Miért mondta pár nappal később, hogy fontos? Miért mondták, hogy van elég maszk, ha nem volt elég maszk? Szakértők azt gyanítják, Magyarországnak nem voltak kellő mennyiségben egészségügyi tartalékai. Kormányzati mulasztás, hogy elfelejtették a készletet időben feltölteni. A zűrzavaros maszkkommunikáció ennek tudható be.
Idővel persze a nyomás enyhült, sok mindent helyrehoztak, pótoltak. Itt állunk harcra készen, felkészülten, s döbbenten vesszük észre, hogy igazi járvány szerencsére nincs. Ötven-hetven ember lélegeztetőgépre kapcsolva a napi kórházi gyakorlatban járvány nélküli időkben is elfogadható lenne. Járvány abban az értelemben „nincsen”, hogy megközelítené a normális egészségügyi kapacitás határértékét. De a vihar előtti csend borzongatóbb. Ezért folyik a „húzd meg, ereszd meg”, a normális életviszonyok szűkítése, a szigor fokozása itt, lazítása, feloldása amott. Ami veszélyes kísérletezés. Mondják, Merkel kancellár, a járványkezelésben is sikeres Németország, ezt is másképp csinálta. Merkel összehívott egy sajtótájékoztatót, és közölte, sok tudóssal beszélt hosszabban, tőlük a következő dolgokat hallotta. Orbán is hivatkozik néha a szakemberekre. De magában áll az üres színpadon, és fokozatosan süllyed.
Hogy mit tett értünk Cecília asszony, nem lehet megítélni. Ha a politika kívánalmainak nem felelt volna meg, valószínűleg menesztették volna. Ha az őszintétlenség egy szintet meghalad, abból káosz fakad. És a méltányosság jegyében jegyezzük meg: posztjára nem könnyű új embert találni. Nincs politikus, aki a rossz hír hozója akarna lenni.
De mi sem tudjuk, hol tartunk, merre indulunk. Mi lesz a vírussal? Mi lesz több százezer iskolással? A háromszázezer (vagy még több) munkanélkülivel. Müller nagyasszony tájékoztatói nyugodt hangulatban peregnek, mégsem megnyugtatók. Csak akkor tudja az állam a biztonság látszatát kelteni, amikor otthon vagyunk, egyedül vagyunk.
Ez az a túl zajos magány, amely a némaságot egyszer felhasítja.
