Most nincs víz, csak tátogás – Ipper Pál és Ipper Péter: újságírói életpálya Magyarországon és Ausztráliában
Jövőre lesz ötven éve, hogy lapunk címe márkanév lett a médiában. 1971. április 10-én hangzott fel először a Kossuth Rádióban, hogy 168 Óra. Ez a politikai magazin minden tekintetben kuriózumnak számított. Már azzal is, hogy nem volt szignálja: a bemondó délután négy órakor felkonferálta, és utána egyetlen gongszó jelezte, hogy kezdődik az adás. Ennél azonban sokkal fontosabb, hogy mindvégig a Magyar Rádió legkiválóbb szerkesztői és riporterei készítették igazi műhelymunkával, és mindig azzal foglalkozott, ami a leginkább érdekelte és érintette a hallgatókat. Gyakran tabutémák is megjelenhettek a kínálatban, és kétségkívül hozzájárult egy olyan nyitottabb társadalom megteremtéséhez, ami a rendszerváltáshoz vezetett.
A műsor persze nem egyik napról a másikra született. Ha tehát ragaszkodunk az évfordulókhoz, nyugodtan mondhatjuk, hogy a 168 Óra gondolata éppen ötvenéves. Alapító főszerkesztője, Ipper Pál addigra rengeteg tapasztalatot szerzett a médiában. 1953-tól volt a Magyar Rádió munkatársa. Dolgozott a műsorszerkesztőségben, az irodalmi osztályon, az idegen nyelvű szerkesztőségben, végül a politikai adások főszerkesztőségében. Éveken át a hírszerkesztőség egyik vezetője volt, 1963-tól pedig New York-i tudósító. Azonkívül, hogy világtörténelmi jelentőségű eseményekről számolhatott be, nyilvánvalóan megtanulta az elektronikus média felhasználását, tehát szinte adott volt, hogy ő rakja le az addig ismeretlen műfaj alapjait a hazai rádiózásban.
Azt viszont bizonyára kevesen tudják, hogy mire elhangzott az első adás, Ipper Pál hivatalosan már nem a Magyar Rádió munkatársa volt. Addig is gyakran szerepelt persze a televízióban, de 1971-ben át is ment a Híradóhoz. Ez lényegében nem változtatott semmin, akkoriban nagy volt az átjárás a két intézmény között, olyan kevés volt a valódi szakember, hogy sokan mindkét helyen dolgoztak. Ipper Pál váltásának azonban, ha lehet így mondani, családi okai voltak. Fia, Péter ugyanis akkor kezdett dolgozni a Magyar Rádióban, és a papa vigyázott, nehogy bárkiben felmerüljön, hogy elvtelenül segítene neki. Igaz, előtte még szólt valakinek, hogy „hallgassák meg a gyereket, hátha tudják használni”.
– Megpróbált elengedni, hogy a magam útját járhassam. Nem szólt bele semmibe – mesélte Ipper Péter, aki azonban sosem felejti el, mennyit tanult az édesapjától, anélkül hogy tudatosan bármire tanította volna. – Inkább úgy mondanám, rám ragadt otthonról. Egy példa erre, hogy amikor 1968-ban lelőtték Robert Kennedyt, azt én láttam élő adásban a tévében, és szóltam apámnak,hogy „munka van”. Ugyanez történt Martin Luther King meggyilkolásakor is.
Ipper Péternek azonban amúgy is jó iskolái voltak. Rádiós-tévés újságírást tanult a New York-i Egyetemen, aztán a The New York Timesnál volt gyakornok, rövid ideig Edinburgh-ban is dolgozott a BBC Rádiónál. Ilyen előzmények után került a Magyar Rádió angol szekciójába.
– Fel sem merült, hogy mást csináljak, mint újságírást – mondja. – Az nem volt szempont, hogy angolul dolgozzak, de az tény, hogy ugyanolyan szinten beszéltem angolul, mint magyarul. Igazából fel sem merült bennem, hogy Magyarországon angolul is lehet újságíró valaki.
Pedig lehetett, bár a kezdet nem volt éppen biztató.
– Charlie Coutts, az angol szekció vezetője készített velem egy kvázi állásinterjút. Ez nagyon érdekesen zajlott, utólag mindketten nagyon jót mulattunk rajta. Ugyanis bármelyikünk mondott valamit, a másik azonnal visszakérdezett: What? – vagyis: Miről van szó? Ő a skót angolt beszélte, én az amerikai angolt, a kettő alig-alig hasonlít. Így akkor egy szót sem értettünk egymásból, de ez hamarosan megváltozott. Charlie profi rádiós és nagyszerű tanárember volt, nagyon sokat köszönhetek neki. Tőle tanultam meg igazán a szakmát, tekintve, hogy amit az ember az egyetemen tanul, az ugyan nagyon jó, csak a gyakorlatban használhatatlan. Akkoriban a szekció tele volt hozzám hasonló fiatalokkal, alakítgatott bennünket és megpróbált újságírót faragni belőlünk.
Az angol szekcióban eltöltött majdnem tíz év után újabb tíz év következett hasonló munkahelyeken. A rendszerváltás után, a médiaháború idején azonban elege lett a honi sajtóviszonyokból.
Ipper Péter– Akkor azt hittük, annál lejjebb már nincs, azóta persze megtanultuk, mekkorát tévedtünk – mondja. És talált egy hirdetést, amely arról szólt, hogy Ausztrália legnagyobb közszolgálati rádióállomása, az SBS Radio vezetőt keres a hírszerkesztőségébe. – Gondoltam, ezt érdemes lenne megpályázni, veszíteni nem tudok semmit. Jó idő eltelt, mikor jött egy telefon, hogy szeretnének interjút készíteni velem. Mondom, milyen interjút? Hát, állásinterjút. Addigra már rég elfelejtettem, hogy jelentkeztem, de ők is lassan léptek.
Így került Ipper Péter Ausztráliába, ahol ismét angolul kellett híreket szerkesztenie. Ez a rádió 68 nyelven sugároz műsort, de újra találkozhatott azzal, hogy az angolt is milyen sokféleképpen beszélik a világban.
– Ez egy bevándorlóország, mindenki máshonnan jött és más nyelvet beszél. Az angol a közös nyelv, már akinek, mert nagyon sokan nem tudnak tisztességesen angolul, ezért aztán az anyanyelvükön kommunikálnak és kolóniákban élnek. Hogy a 68 nyelvi rovat közül melyiknek mekkora volt a műsorideje, az attól függött, hogy hány embert tudott elérni azon az adott nyelven. Kínaiak például rengetegen vannak, de hosszú adásokat készíthettek az olaszok is. Máltaiak pedig többen élnek Ausztráliában, mint az anyaországban.
Hat évet töltött a hírszerkesztőség élén, de amikor azt – akarata ellenére – át akarták alakítani, elmenekült onnan. A magyar rovat vezetője lett, amit azonban nem szeretett, hiszen „nem azért mentem Ausztráliába, hogy magyarul csináljak rádiót”. Ennél azonban többet nyomott a latban, hogy a hallgatóság hangadói azonnal kikezdték.
– Még el sem kezdtem dolgozni a magyar rovatban, amikor az ausztráliai magyarok szövetsége írt egy levelet – fejléces papíron – a rádió igazgatójának, s kifogásolták, hogy én leszek a rovat vezetője. Anélkül természetesen, hogy bármikor egy szót váltottunk volna egymással. Ismeretlenül elkezdtek támadni, szerencsére a rádió igazgatója azt mondta, őt mindez nem érdekli.
S itt ismét összetalálkozik apa és fiú sorsa, persze anélkül, hogy az adott esetben bármilyen kapcsolatuk lenne. Magyarország ausztráliai nagykövete 1984 és 1988 között Ipper Pál volt. Az ott élő magyarok akciójában bizonyosan ennek is lehetett szerepe. Persze az is nyilvánvaló, nem tetszhetett nekik Péter műsorpolitikája sem.
– Nem voltam elég jobboldali. Olyan adásokat csináltam, amelyekben nem Horthy Miklósra vagy Szálasira emlékeztem mint nagy emberekre, hanem mondjuk Radnótira. Ehhez nem voltak hozzászokva. Volt egy réteg, amelynek ez tetszett, de a túlnyomó többség borzasztóan fájlalta. A rádió vezetése egyébként nem szólt bele abba, hogy melyik rovat mit csinál, mindenkinek szabad keze volt. De nem is nagyon tudtak volna beleszólni. A rádió igazgatója például egy vietnámi, akinek nehéz lett volna elmagyarázni mondjuk azt, mi az antiszemitizmus. Volt egy héber rovat is persze, de ahhoz sem volt sok köze.
Így aztán Ipper Péter úgy döntött, felhagy a rádiózással, ismét újrakezdi, immár nem először életében. Még Ausztráliában beletanult a befektetési szakmába, de az sem vált be, s kisvártatva hazatért. Újra dolgozott a médiában, mostanában azonban leginkább csak figyeli, mi lett a szakmájából – és egyáltalán nem elégedett.
– Lényegében tönkretették az igazi újságírást Magyarországon. Akik ma ezt a szakmát művelik, felkészületlenek és általában propagandisták. Ezt várják tőlük, és ők alkalmazkodtak hozzá. Napjaink médiahelyzete az ötvenes évekre emlékeztet. Én a híreken nőttem fel, azt csináltam világ életemben, olyan voltam, mint hal a vízben. Most azonban nincs víz, csak tátogás.
