Mondd, hogy magától szakadt meg a szív, az a harminchat éves
Túl sok jót eddig sem vártunk, nemhogy a magyaroktól, de magától a közelgő és immár riasztóan közeli pekingi kémiai és gyógyszeripari világcirkusztól sem. (Valaha: olimpia.) Jóllehet megfelelő időben engedelmesen vesszük a távkapcsolót, és megnézzük az egészet megnyitótól záróig, merthogy „a béke vagy te, sport”, „lőj, Dömötör”, és „itt jön Kozma Pici” – ezeken nőttünk fel. Mindig reménykedve, jó szerencsére várva, az éjszakákat átszorongva, mert bár a traplövészet és a műugrás elúszott, de kezdődik az öttusa-lovaglás. Mindig kaphatunk egy-egy jó lovat.
És ha már minden kötél szakadt – ha nagyon tíz alatt volt az aranyak száma – a végső napon jött a nagy mentőkenu. Repült a hajó, hajrá Koló, húzz bele!
Túl sok jót eddig se várt senki: olyan kishitű, depressziós maszatolás folyt, bár valaminek mindig lennie kell, különben miből él négy évig az egész díszes bizottság, követelőző panaszaival, fúrásaival-faragásaival, „szűkös költségvetésével” (amit felél a bizottság maga), a sok dicsszomjas politikussal, aki az „egyszerű nézők” között szurkol, vagy nyilatkozik, másfél snittre vágva? Mit csinál a szekérderéknyi veterán, az ötven szakkommentátor? Mi lesz az üzletemberekkel, szponzorokkal, sütőporreklámokkal, bankokkal, zellerkonzerv-ügynökökkel, a kigyúrt vízilabdázókkal pózoló telefontársaságokkal?
De ha már nagyon nagy a baj, ha minden kötél szakad – s öt alatt van az aranyak száma – a végső napon jön a mentő, a kenu. Ő térdel benne. Repül a vízen.
Sok jót eddig se vártunk. Istenem, néhai „kommunista Kína” aranyesőben lovagol be a világkapitalizmus diadalkapuján, felpumpált műatlétáival, pattogó tornászaival szentelve meg a rettenetes bizniszt, fel is épült a megastadion, két hétre még a szmog is felszáll a vízről. El van intézve, ki van mérve, és a bíró is fel van kérve. De te már nem látod, te szegény.
Pedig ha minden kötél szakadt – három alatt a magyar aranyak, és tíz fölött a doppingbalhék száma –, a zárónapon befutott a kenud. Segítesz, ahogy mindig segítettél. Repül a hajó, hajrá.
Sok jót eddig sem vártunk, most mégis halványszürke árnyék lebeg a víz felett. Mert azt azért mégsem gondoltuk, hogy a hír nyomán ilyen kínos gyorsasággal szögezik le „felelős tényezők”: öt doppingvizsgán vett részt, csak az idén. Orvoshoz rohant, amikor csak tüsszentett, s aki ismeri, hogyan is gondolhatja róla. Nem gondoltuk, hogy nekrológok során át kell mentegetni a bajnokot. Mégsem vártuk, hogy piszlicsáré politikusok, szóvivők azon nyelveljenek, hogy hány perc alatt ért oda a mentő, és volt-e még esély. S hogy a versenyző többször elájult már. Hát persze, hogy elájult. Ebbe mindenki beleájul a végén. Ma már tudjuk, a Fény utcai piacon is tartanak defibrillátort, csak a csepeli partra nem jutott.
Pedig kellett volna. Mert ha már minden kötél szakadt, az utolsó nap jött a nagy kenu. Koló segített, Koló megfeszült.
Sok jót eddig sem vártunk a nagy keleti sportgyógyszer-fesztiváltól. Mégsem hittük, hogy le kell majd szögezni: mindenki igen, csak te nem. Mert ugye így volt? Mondd, hogy így volt, én elhiszem. Magától szakadt meg a szív, az a harminchat éves. Megviselték az utolsó napok. Az a sok nehéz olimpiai zárónap.
Amikor alig volt aranyunk, a huszadik hely alatt állt a nevünk a tabellán, de jött a mentőkenu, hogy átevezzen a túlsó partra az egész szürke bagázzsal. A reklámmal, az edzővel, a szponzorral, a doktorral, a zászlóval, a zárszóval, a mezekkel és a szerekkel. Az egész vad, képmutató cirkusszal, amit csak igazi, nagy versenyző cipelhet. És cipel is, míg össze nem roskad a piszkosszürke víz felett.
