Mohácsi emberünk – Puch László, avagy a pártpénztárnok, aki semmire sem emlékszik
Harminc éve politizálgat Puch László. Már hatvanöt éves, lassít, egy ideje a parlamenti frakcióban sem vállal szerepet. A pártpénztárnoki poszt a múlté. Mit is lehetne az MSZP költségvetésén menedzselni az adósságon kívül? Pedig ez valaha nagyon jól ment neki. De Puchnak itt már nincs sok dolga. Maga a nagy átalakulás, jegyezzük meg, áldásos működése idején következett be. Puchnak szállodája van, jachtja röpül az Adrián. Ha teheti, azt is bérbe adja. Takarékos. Mai politikai státusza meghatározhatatlan. Még mindig valaki. Úgy távozik, hogy érkezik. Hogy ki is ő voltaképpen, fogas kérdés. Médiamogul? Kampánypénzguru? Királycsináló? Üzleti előtárgyaló? Ő az, akinél a politikai érdek és az üzleti pénz termékeny áramlásban összeér? A „politizálgat” kifejezés azért helytálló, mert Puch eszméiről, baloldali elkötelezettségéről harminc év alatt nem esett sok szó. Praktikus lépéseiről, szinte már görcsös kompromisszumkereséseiről gyakrabban.
Puch László maga is gyakorlatias pályáról jött. Kereskedelmi és vendéglátóipari főiskolát végzett kereskedelem szakon. Az ország egyik legvirulensebb szegletében, Baranyában, Mohács mellett, Lánycsókon gyermekeskedett. Nem véletlen, hogy mezőgazdasági befektetéseihez bázisként Csányi Sándor ezt a környéket szemelte ki. Ide, a közelbe telepíti „húserőművét”, tehenészetét, tejét-vaját, csirkéjét és pénzét. Ide, ahol a népesség áttekinthetetlenül vegyes, ahol egy tömbben élnek-éltek a török hódoltságba áttelepült magyarok, Mária Terézia idején betelepített svábok, északra sodródó sokácok, Bukovinából menekült székelyek, és a vészkorszak kezdetéig nagy számban éltek errefelé kétkezi zsidók. Az efféle kevert kultúrák ritkán unalmasak. A baranyai háromszögben, mondjuk úgy, Bátaszéktől délre, a keleti Mecsek és a Duna közé ékelődve az élni és megélni akarás olyan koncentrációja jött létre, amely még a legsoványabb hiánygazdaság korában is pezsgéshez, sikeres túléléshez vezetett. Nem Bonyhád vagy Somberek körül terülnek el az ország legjobb földjei, de mindig éltek a Duna mentén csavaros eszű ötletemberek, sajtmesterek, akik innen elhajózva megtalálták a megfelelő piacot Pesten, mészárosok, extra hentesek, csontra legürcölt fóliások, villányi borászok. Pár kilométerrel odébb mellbevágó a váltás, ott kezdődik a depresszió fészke, az Ormánság ínségvidéke.
Puch LászlóDe a mohácsiak sosem adták olcsón a bőrüket. Hogy az adásvételhez is értenek, a volt MSZP-pártpénztárnok, Puch gazda esete bizonyítja. Ő is abból a világból keveredett Pestre, ahol a kevésből csinálnak sokat, ahol a főnökök úgy szedik meg magukat, hogy abból másnak is marad. A vidék olyan riválisokat termett, mint Bánki Erik képviselő (Fidesz), a közpénzjelleg elvesztésének elméleti kidolgozója. A jellegét olykor Puch László is elvesztette. A mohácsi ÁFÉSZ dolgozója, később a bólyi ÁFÉSZ elnöke olyan közegben nevelkedett, ahol baráti alkuval, kapcsolatokkal, jó időben elfogyasztott fröccsel előrejuthatott az ember. Puch nyílt természetű, barátságos figura. Segítőkész, mindenkor jó rokon. Helye lenne Pünkösti Árpád klasszikus téeszelnökei közt.
Hogy miért is kell rendszert váltani, abból emberünk a nyolcvanas években valószínűleg nem sokat értett. A dolgok, ha döcögve, olajozgatva is, de mentek. Akinek pedig azelőtt is jól ment, annak a rendszerváltás után is jól ment. Csak valamivel kevesebben lettek. Puch nem akart a lecsúszók közé kerülni, emlékeiből élni, túl energikus, túl fiatal volt. Hogy 1980-ban belépett a pártba, az a hazai mélyvidéken egy kezdő gazdasági ember életében a dolgok természetes rendjéhez tartozott. Hogy 1989-ben sem lépett ki, sőt 1990-ben a választáson is indult, majd 1992-ben az MSZP országos választmányának tagja lett, politikai ambícióit igazolja. Ha másképp dönt, ha Mohácson marad, akkor sem kopik fel az álla. Sertésre, gabonaszárítóra, vetőmagra, esetleg oltott mészre, szállodára hajthatott volna. Puch a politikát választotta. A baranyai lobbi pedig nem engedhette meg magának, hogy egy ígéretes gazdasági kádert elveszítsen. Nem is beszélve arról, hogy ’92-ben – utólag könnyű már belátni – az MSZP-nek állt a zászló. Ezek voltak Horn Gyula fényes évei. Kilencvenháromban Puch a gazdaságban is rendszert váltott. Dübörgött a privatizáció, amiből nem maradhatott ki. A Népbolt Rt. ügyvezető igazgatója, a Titán Rt. vezérigazgatója lett.
1994 őszén energikus, aktatáskás ember állt a Duna-parti Fehér Ház félemeleti kiugróján, a legnagyobb frakció ülésterme előtti folyosón. Ki ő? – kérdeztük K. kollégát, aki szóba elegyedett vele.
– Hát a Laci, a Puch Laci. A mohácsi emberünk. Hallhattad volna az előbb, ha figyelsz, hogy az ország tíz legjobb közgazdásza között tartja számon magát. Legalábbis ezt mondta.
Puch persze nem volt elméleti közgazdász. Valami másra gondolt. De volt affinitása a „mélyfolyamatokhoz”, főleg a számlázási stratégiákhoz. Ismerősei úgy emlékeznek, 1994 után, amikor az MSZP megyei listáiról még „az elnök kutyája is bejutott”, Puch a gazdasági bizottság tagjaként kapcsolatépítéssel foglalkozott. Csöndesen ült, mindig előre köszönt és talányosan mosolygott. A jobboldalon is „jó véleménnyel voltak róla”, barátságos, nyílt természetű vidéki emberként emlegették. A Fidesz kádereivel sohasem konfrontálódott. A humán befektetési lánc, mint később kiderült, Puch legjobb invesztíciója volt. Nem véletlen, hogy Orbán, ha a baloldaltól manapság akar valamit, az embereit Puch Lászlóhoz küldi. Alkatilag is alkalmas arra, hogy emberszámba vegye az új fideszes garnitúra. Vidéki gyerek, talpraesett üzletember, megvan a magához való esze, korlátain nem lép túl sohasem. Szegről-végről „a mi kutyánk kölyke”. Ha ’90-ben másképp szerveződnek a dolgok, ma köztünk lenne a helye. De azért azt sem vitathatjuk el, ha Puch ezt másképpen gondolja.
Simicska Lajosnak mindig is kedvező véleménye volt róla. Viszonyuk kezdettől tűrhető volt, egyúttal, mivel Simicska lobbanékony ember, hullámzó is. Ez ráismerés, természetes vonzalom. Félszavakból is értették egymást, megtalálták a közös hangot. Alkatilag mindketten háttéremberek, nem véletlen, hogy a Fidesz pénztárnokáról 1998-tól 2012-ig fotó sem készülhetett. Fideszezni vagy orbánozni Puchot soha nem hallottuk. Szemében a támadó hangnem, az ideológiai habverés a politika ostoba járuléka, veszélyes, rontja az üzletet. Aki csak támad, lobog, átkozódik (mint Puch ellenlábasa, Gyurcsány), a megegyezést, a jövedelmezőséget veszélyezteti.
Puch az OrszággyűlésbenMásrészt Puch közel sem olyan elzárkózó alkat, mint a vele párban emlegetett Simicska. Még a Spinoza Házba, a Rangos Katalin-féle izzasztó szeánszra is elment. Kínosan érezte magát, de megjelent. Aki akarta, élőben láthatta: a nagy titkok embere barátságos, közvetlen figura. Ott hangzott el a kulcsmondat, a „mai Puch” megértésének záloga: „Én semmire sem emlékszem, Kati.”
Puch pártpénztárnoki felívelésének történetét kortársaitól ismerjük. Ha nem akarunk Máté László-i mélységekig ásni, a történetet Boldvai Lászlóval és Tocsik Mártával kell kezdeni. Meg kell jegyezni, a tisztségnek az MSZP-ben valaha elképesztő súlya volt. A rendszerváltás után törvényszerűen alakult így. Hatalmas vagyon, főleg ingatlantömeg zúdult a politikai elit nyakába, és azzal kezdeni kellett valamit. Mára ez a vagyon széthullott.
– Persze minden nagy vagyon ilyen. Szétesik, széthullik – mondja Lendvai Ildikó.
Az viszont mégis túlzás, hogy az utódpárt utódmaradványának utódpénztárnoka ma már csak adósságot számol. Boldvai László bukása után – Lendvaiék emlékei szerint – azon kapták magukat ’98-ban a kongresszusuk előtt, hogy a pénztárnoki posztra egyetlen jelentkező sincs. A tisztségnek az MSZP-ben olyan iszonyú fontossága volt, hogy az első idők alapszabálya szerint ha a pártban a pártelnök meghalna, a dolgokat az elnökség viheti, de ha a pénztárnokkal történik valami, kongresszust kell összehívni. (Ez azóta megváltozott.) De ki akart ’98-ban egy ennyire cellaérzékeny posztot vállalni? Először Bakonyi Tibort kapacitálták, a budapesti pártpénztárnokot, aki szolid, meggyőzhető fiúnak látszott, több napig győzködték is, de kérlelhetetlen maradt. Ott volt még Puch László, a biztonsági tartalék. Nem volt neves politikus, a párton belül sem tartozott az első tízbe, az első ötvenben azonban benne volt. Őt rá lehetett beszélni, bár szintén bizonytalankodott. A pártfinanszírozás bonyolult ügy, néha az elnök sem látja át – állítja Lendvai, egy egykori volt elnök –, hogy a pártnak mennyi a pénze. Itt lép a színre a pénztárnok. Jó-jó, ti jártathatjátok a szátokat, de nem tudhatjuk, van-e rá pénz. Puch a posztot először fumigálta, 2002-re megszerette, 2006-ban Gyurcsánnyal szemben elkeseredetten védelmezte. Másrészt túl sokat tudott ahhoz, hogy problémamentesen megszabaduljanak tőle. Bár a pécsiek támogatták Gyurcsányt (maga Puch is), a 2007-től pártelnökké avanzsáló kormányfő viharos fellépése a régieket megijesztette. Az áporodott, romlott óvilág elleni harc szimbólumává léptette elő a sajtó. Bizonyos értelemben Puch is szimbólum volt. A platformok belharcában, a nagy osztozkodásban a pénztárnok remekül lavírozott. Gyurcsány államtitkárrá léptette elő, de ennél nagyobb baklövést el sem követhetett volna. Megnyitotta az állami áramlási csatornákat. Ez a két év – 2008-tól 2010-ig – volt Puch László fénykora. Az MSZP már kifelé farolt a hatalomból, a Fidesz még nem érkezett meg, Puch és Simicska a politikai vákuumot felismerve, a réseket fokozatosan tágítva szinte lubickoltak. Ami a dologból külön kiemelendő, hogy miközben a közélet harsogott a bosszúszomjtól, a leleplezési vágytól, Puchot a jobboldali sajtó (Simicska sajtója) feltűnően kímélte. Igazán komoly támadás azóta sem indult ellene. Ehhez a korszakhoz kezdték kötni – Dávid Ibolya találmánya volt – az állítólagos Puch–Simicska (70-30-as) leosztási paktumot. Hogy mi lett volna a paktum lényege, ki kapott hetvenet, kinek jutott a harminc, ha a te embered emígy, az enyém amúgy, a legendák világába tartozik. Maga a paktum „csőszkunyhóban köttetett”, de ha apróra átvizsgálnánk az akkor kiírt pályázatok sorsát (ki hol indult, hol nem indult, ki nyert, ki volt esélytelen), érdekes politikai topográfia bontakozna ki. Egyet tudunk: a két nagy ember viszonya ebben a korban harmonikus volt.
Puch hajszálpontosan látta a szomorú jövőt, talán valóban el is hitte, hogy 2010 után nem késik a bajtársias viszonzás. Puch alapelve már az ÁFÉSZ-es ősidőktől az élni és élni hagyni, jut is, marad is eszméje volt. Más kérdés, hogy 2010, a nagy összeomlás után Simicskáéktól nem kapott semmiféle viszonzást. Aki kegyelmet kaphatott, kegyelmet is kapott, de térdet kellett hajtania. Simicska erről valami olyasmit jegyzett meg, hogy a kétharmad őt is meglepte, sok mindent megváltoztatott. Nem véletlen, hogy a Spinoza Házban a bajok fő okát Puch a bűnös kétharmadban látta. De tegyük hozzá, nincs oka panaszra. Ismerői szerint maga Puch sem mindenben szavatartó ember. Olyan fortélyos, keleties alak, aki a dolgokat szívélyesen lepacsizza, s mire a küszöbig ér, fejben már csavar egyet rajta, vagy közbeszúr egy gondolatjelet. Ami azért is veszélyes, mert maga Puch pénztárnokként olyan közegben mozgott, ahol az üzleti alkukat nem mindig fektetik le írásban.
A kompromisszumok 2010 utáni megfeneklését jól mutatja a Neo FM bukása, a Slágerrádió szomorú sorsa. Az, hogy a Neót létrehozták a Sláger által használt sávban, nyilván a paktum része volt. A „nem politikai” befektetőnek esélye sem volt, a sávot a bukófélben lévő MSZP kapta, az új kereskedelmi adó 2009 novemberében indulhatott, és szinte azonnal kiderült, hogy kidobott pénznek bizonyul. Magát a rádiót a NER röpke két év alatt kiszárította. Ezután a két guru állítólag nem is állt többé szóba egymással, bár Simicskának Puchról ma is kedvező véleménye van.
De az idők változnak, az új sztár Puchnál most már Mészáros gazda, akinek puchi dicshimnuszát, miszerint „értelmes, tehetséges, sikeres”, a baloldal közönsége kínos mosollyal nyugtázza. Annyi nyilván lehet a dologban, hogy személyesen is találkoztak. Amikor Orbán bedöntötte a Népszabadságot, és kezdett a dolog kínossá válni, a halódó Népszavában hirtelen tartalékok mutatkoztak. Ekkor kapták elő Puchot. Informátoraink szerint 2016-ban Orbán kormányzati Volkswagen Transporterrel szállíttatta Hatvanpusztára, hogy a Népszava megvételére buzdítsa. A hírek szerint Puchhal a nagy kettős, Rogán és Mészáros együtt tárgyalt, de maga Orbán is beugrott egy kézfogásra. Puchot ekkor kápráztatta el a felcsúti polgármester értelmes tekintete, talpraesett tárgyalókészsége. Habár Puch rendre tagadja, a hírlapíró kollégák állítják, hogy a Népszavát orbáni ösztönzésre vásárolta meg.
De néhány napja el is adta. Csak kapkodhatjuk a fejünket. Az idill eddig tartott. Puch megbillentette kék cowboykalapját, szemével tréfásan csippentett, és villámgyorsan le is lépett. Leisztinger Tamás, „a NER ószerese” a vevő. Láthatóan sietni kellett. Ha valahol lefedetlen terület van, a hiány betöltését Leisztingerre, a néhai kárpótlási jegyek gurujára bízzák. Így vette meg a döglődő, kiesés közelében billegő diósgyőri futballklubot. Most a Népszava akadt a kezébe, a dolgok egyre sebesebben peregnek. Ez „egyúttal értékválasztás is”, darálta engedelmesen Leisztinger, a szocialista kapitalista. Hogy a zenészt ki fizeti, a nótát ki rendeli, hosszabb távon dől majd el.
Nyilvánvaló, hogy utasításra történt, mint minden, állítják bennfentes kollégák. Lehet, hogy eleve így tervezték, erről szólhatott az eredeti megállapodás. Ne csodálkozzon senki. Puchtól sem számíthattunk „hosszú utazásra”. A retúrt most érvényesítette.
Puch körültekintő, óvatos üzletembernek számított. Ha tehette, a várható veszteséget minimalizálta. Egy átlagos magyar napilap drága holmi, több száz millióba kerül évente. Nem véletlen, hogy politikai röppályája végén Simicska is a Magyar Nemzettől szabadult meg a leggyorsabban.
– Senki sem várhatta, hogy a Laci egy napilapot hosszú távon finanszírozzon – mondja erről Lendvai Ildikó.
A történet idáig jutott. Hiába pattogott a Spinoza Házban Gulyás Márton, a tiszta kéz, hogy „a mi Lacinknak” leszámolási jelleggel beolvasson, mondván: ő az, aki ápolta és meghonosította a korrupt pártfinanszírozás rendszerét, és ha ilyen szépen megszedte magát, támogassa a sztrájkoló munkásosztályt. A pénztárnok csak szelíden mosolygott.
Mondják, Puch szerény életvitelű, családias szellemű ember. Két nagylány, nagyfiú, atyai biztonság, szép unokák. Életmódja sem fennhéjázó. Idegen tőle a rogáni dölyf, igazi ÁFÉSZ-es srác maradt. Nem az a fajta, aki feljön Pestre, hogy beköltözzön a kies Pasa parkba. A vidéki életet szereti, a félmediterrán kisvárost, Mohácsot. Van már Harkányban szállodája (ott rendezte búcsúbuliját), jachtja az azúrkék Adrián. Vitorlázni ma is szeret. Vérbeli vitorlásként tudja, rossz időben is hajózni kell. Még akkor is, ha jobbról fúj a szél.
