Mit vár 2011-től? Kende Péter: Semmi jót

- Ön tavaly azt a félelmét fogalmazta meg, hogy a győztes a köztársaság intézményeit csűrve-csavarva kiírhatja az országot az európai demokratikus államok közösségéből. Mit gondol erről ma?

– Azt, hogy ez nagyjából megtörtént. Az elmúlt hónapokban a kétharmados parlamenti többség olyan döntéseket hozott, amelyek a demokratikus köztársaság szellemét szüntették meg. A betűjét nem, hiszen egy nagy többséggel rendelkező kormányzat mindig mondhatja: fölhatalmazást kaptam, és ennek értelmében úgy cselekszem, ahogy a legjobbnak látom. Csakhogy a demokratikus köztársaságoknak van egy hallgatólagos elvük: a többség nincs mindenre felhatalmazva. A többségnek muszáj tekintetbe vennie, hogy ő nem azonos az egésszel, tehát mindig vannak kisebbségek, amelyek méretüktől függetlenül is részét képezik a politikai közösségnek. Ráadásul a magyar esetben pontosan nem is tudjuk megmondani, hogy a kisebbségek mekkora részt képviselnek, hiszen a választási rendszer sajátosságai miatt a Fidesz a szavazati joggal rendelkező állampolgárok kisebbségének voksával szerezte meg a parlamenti helyeknek több mint kétharmadát, viszonylag alacsony részvétel mellett.

- Milyen fejleményeket tart a legveszélyesebbnek?

– Az ember napról napra a szemét dörzsöli: ébren van-e, jól látja-e, amit lát? Nehéz felfogni, hogy a demokrácia alapvető biztosítékait miként lehet kiiktatni. Amikor 1989–90-ben létrejött a demokratikus köztársaság, nagyon erős volt az új állam alapítóinak az a törekvése, hogy ellensúlyokat hozzanak létre. Hogy a többségi parlamenti kormányzás kiegészüljön olyan független intézményekkel, amelyeknek vezetőit konszenzussal nevezik ki, s a kormány semmilyen körülmények között, soha ne élhessen vissza a hatalmával. Ilyen intézmény például a Nemzeti Bank, a Számvevőszék, ilyen volt a közszolgálati televízió és rádió is. Ha mindezeket az intézményeket a győztes párt veszi kezébe, méghozzá úgy, hogy még a saját soraiból is olyan irányítókat választ, akik bábszerű engedelmességgel követik a legfelsőbb központ parancsait, akkor semmi sem marad a demokráciának abból a koncepciójából, amely 1990-re kialakult. Én valójában úgy gondolom, hogy a 2010 tavaszán megtartott választás rendszerváltozáshoz vezetett. Ami kialakult, már nem az a liberális demokrácia, amely húsz éven át működött.

- Mit gondolnak francia barátai a magyarországi folyamatokról?

– Nos, az a kisebbség, amely ellát Magyarországig, egyszerűen csodálkozik. A térség iránt érdeklődő ismerőseim elképedve hallgatják a híreket: ilyesmit meg lehet tenni ezen a kontinensen, ebben az Európai Unióban? Én magam is elhűlve figyelem, ami zajlik, a valóság túltett a legpesszimistább előérzeteimen is. Természetesen előre láttam, hogy a kétharmad lehetővé teszi az új alkotmányozást, de az például álmomban sem jutott volna eszembe, hogy a jogbiztonságot is fel lehet számolni, lehet visszamenőleges hatályú törvényeket hozni. Hogy jöhet egy kormány – ráadásul éppen az, amely az általa kinevezett közalkalmazottakat szinte érinthetetlenné akarta tenni – ahhoz, hogy azt mondja: azt küldök el, akit akarok, akkor küldöm el őket, amikor akarom, és még indokolnom sem kell? Épeszű embernek nem is juthat eszébe, hogy ilyesmit meg lehet tenni.

- Magyarország lesz az Európai Tanács soros elnöke a következő fél évben. Ez vajon menlevelet ad-e olyan állapotok előidézésére, amelyek eredetileg alighanem kizárták volna felvételünket az unióba?

– Itt valójában két kérdésről van szó. Válasszuk őket szét. Előbb a második kérdésre felelek: ha Magyarország úgy kormányozta volna magát 1990 és 2004 között, ahogyan azt most teszi, akkor nem vették volna fel az Európai Unióba. Ez holtbiztos. Ilyen durván nem sértheti meg a jogállamiság elveit egy olyan ország, amely a jogállamiság szellemétől erősen áthatott közösségbe, az unióba kéri felvételét. Határozott nem a válaszom arra a kérdésre is, hogy az E- intézményei elnéznek-e Budapestnek bármit csak azért, mert most Magyarország az Európai Tanács soros elnöke. Hiú ábrándba ringatja magát, aki ezt reméli.

- A szélsőjobboldali, rasszista tollforgatók felelősségét felvetve ön februárban arról beszélt: a politikai együttélés ténye határokat kell hogy szabjon a gyűlölködésnek, mert az az ország, ahol bárki nyíltan ellenfeleinek kiiktatására törhet, pusztulásra van ítélve. Miről beszélt? Csak nem a nemzethalálról?

– Legalábbis a nemzet süllyedéséről, végzetes romlásáról. Ahhoz nem férhet kétség, hogy az a politika, amely gátlás nélkül ki akarja iktatni az ellenfelet a közéletből, nagyon rosszat tesz Magyarországnak, pusztító erejű. Ennyit a politikai ellenfelek ügyéről. Ami magát a magyarországi rasszizmust illeti, az furcsa, új fázisba lépett. Kiderült, hogy a rasszizmusra akkor volt szükség, amikor a szociálliberális koalíciót kellett a közvélemény előtt elfűrészelni, és vele szemben más politikai erőket népszerűsíteni. A jelenlegi kormánypártnak csak ekkor volt szüksége arra, hogy pártolóan eltűrje egyes tagjainak ordenáré zsidózását, mások cigányozását. Ez valószínűleg hozott is szavazatokat, vagy legalábbis lehetővé tette a Fidesznek, hogy korlátozza a szélsőjobboldal térnyerését. Igaz, nyitott kérdés: nem növelte-e épp a szélsőjobboldal bázisának erejét, számosságát, hogy sokakat fölbátorítottak az uszító beszédek? Amióta azonban a Fidesz hatalomra került, meglepő dolog történt: sem antiszemita uszításnak, sem cigányellenes intézkedéseknek nyomuk sincs a kormánypolitikában. Miként lehet ez? Ezt a dilemmát fogalmaztam meg néhány hete, amikor a Mozgó Világ azzal a kéréssel fordult állandó szerzőihez és interjúalanyaihoz, hogy tegyék fel az őket foglalkoztató legfontosabb kérdéseket. Ezt írtam: miért kellett a Fidesznek a soraiban jelentkező cigány- és zsidóellenes hangokat pártolva tolerálnia, ha tényleges kormányzati szándékaiban a két indulat egyikének sem volt fenntartva kifutási hely?

- Kézenfekvő: a rasszisták voksai is kellettek a kétharmadhoz.

– Igen, igen. De ezzel úgy vagyok, mint a régi zsidó viccben a jesiva diákja, aki azt ismételgette: nem értem, nem értem. A rabbi azzal fordult hozzá: mit nem értesz, fiam, majd én megmagyarázom. Mire a diák: megmagyarázni én is tudom, csak nem értem. Nos, megmagyarázni én is tudom, de nem értem, hogy annak a politikai pártnak, amelyik hosszú távra akar berendezkedni, és biztos kézzel akarja a hatalmat gyakorolni, hogyan szabad ilyen veszélyes játszmába keverednie, amely szinte bizonyosan visszaüt. Szóval a rasszista hangok elhalkulása számomra az elmúlt hónapok meglepő fejleménye, és ezt a jelenséget szerintem még nem vette tudomásul a magyar közvéleménynek az a része, amely leginkább fél a következő évektől. Sok minden történt, de pont ebben a vonatkozásban nem igazolódtak be azok a félelmek, amelyeket a Fidesz sok támogatójának a retorikája keltett.

- Tény. Ám a hatalmi cinizmus önmagában akkor is éppen elég nagy baj, ha éppen nem párosul elszánt antiszemitizmussal vagy cigányellenességgel.

– Persze. De az én dilemmám súlyosabb annál, mint amire ez válasz lehet. Miképpen van az, hogy egy országban éveken át újra és újra elkövetnek mindenféle merényleteket, amelyek aztán váratlanul megszűnnek egy adott pillanatban? Anélkül, hogy a rendőrség szervezete, működése lényegesen javult volna. Ez hogy lehet?

- Úgy, hogy megtalálják a tetteseket.

– Lehet. De ön tudja, miért nem kezdődtek még el a bírósági tárgyalások?

- A magyar bíróság nem a gyorsaságáról ismert. Ön a választás előtti huszonnegyedik órában a magyar politikai társadalom kettészakadásáról beszélt. Arról, hogy az ország egymást ellenségesen méregető részekre szakadt, amelyek egymásban idegen testet látnak, s közöttük a kommunikáció szinte lehetetlenné vált. Sürgette a rész-Magyarországok közötti történelmi kiegyezést. Mint mondta, ez Magyarország egyetlen esélye arra, hogy kitörjön az ördögi körből. A kiegyezés elmaradt. Az esély is elveszett?

– Talán nem. Ám a párbeszéd csak akkor kezdődhetne el, ha a kormány rögtönzött és sok tekintetben zavaros intézkedései olyan komoly ellenállást váltanának ki a magyar politikai elit jobbközép rétegében, amely gondolkodóba ejtené a hatalom birtokosait. Akik eljutnának arra a nehéz következtetésre, hogy bizonyos dolgokat mégis újra kellene tárgyalni. Ezt azonban csak a konzervatív jobboldal kezdeményezhetné. És ahhoz, hogy egy új nemzeti párbeszéd kialakuljon a különféle oldalak között, még sok mindennek meg kell változnia az országban. A fejbe kólintott baloldalnak talpra kellene állnia. A liberalizmusnak meg kellene találnia új politikai képviseletét. Messze még az idő, amikor a magyar politikai erők képesek lesznek arra, hogy ne folyton csak a másik felelősségéről beszéljenek, hanem a sajátjukról is.

- Ön előadásának első mondatában azt mondta: lehet, hogy a mostani hosszú időre az utolsó szabad választás. Mit gondol erről a választás után több mint fél évvel?

– Ugyanazt. Lehet, hogy hosszú időre a tavaszi volt az utolsó szabad választás. A jelenlegi jogviszonyok között nem látom, miként tudnak az ellenzéki pártok úgy megszerveződni, hogy eséllyel lépjenek be a választási küzdelembe.

- Mit vár 2011-től?

– Semmi jót. Idén bekövetkezik mindaz a rossz, aminek a választás óta eltelt hónapokban még csak az előfeltételeit teremtették meg.