Milyen Magyarországot akarunk?

Harmincan vannak. Köztük művészek, színháziak, filmesek, koreográfusok, zenészek, írók, tudósok, közgazdászok, de pedagógus és jogász is. Különféle nemzedékek. Talán eltérő világnézetek is. De hazaféltők – mindahányan. „Mit kíván a magyar nemzet?” – ez volt a történelmi kérdés 1848-ban. A 168 Óra most fölidézi az egykori kérdést. Arra vártunk választ: „Milyen Magyarországot akarunk?”

2013. március 17., 17:29

Péter Vladimir
Munkácsy-díjas ötvös- és szobrászművész

Nincs olyan mondatom, amely úgy kezdődik: „Olyan Magyarországot...” Abban viszont biztos vagyok: nem ilyet. Csalódott, kiábrándult vagyok. Mi több, szégyellem magam. Ülök egy obszcén előadás nézőterén, a sor közepén, (sajnos) értem a nyelvet, hiszen az anyanyelvem, röhögés, taps, testszag, én meg nyüszítve, égő arccal menekülnék, de be vagyok szorulva, szorítva.

De kint az utcán jobb? A mocsokban? Az ízléstelenségben? Az ostobaságban? A nyomorúságban? A kisszerűségben?

Rossz itt élni, magyarnak, értelmiséginek, tanárnak, művésznek, zsidónak lenni. Rossz volt. Nincs kedvem álmodozni, nem tudok már. Látomásomat elhomályosítja látásom...

Felnőtt életem igyekezete, hogy ezt az elátkozott országot érdekesebbé, kellemesebbé, kényelmesebbé, valahogy formásabbá tegyem, tegyük, most úgy tűnik, nem sikerült. Nekem már nem is fog. Rám már ne számítsatok.

Lányok, fiúk, ti szépek és okosak! Rajtatok a sor! És ne feledjétek: Szabadság, Egyenlőség, Testvériség. (Meg jog.)

---------------

Németh Juci
énekesnő

Ne tessenek magára hagyni a kultúrát, a zenét! Mi, zenészek, festők, alkotó emberek rengeteg energiát, hangszerbe, tanulásba, fejlesztésbe fektetett pénzt áldozva gyakorolunk éjjel-nappal, például azért, hogy akár egy külföldi is beleszeressen egy magyar zenekarba, mert akkor neki is fontos lesz Magyarország. Ez nemcsak a zenekarnak vagy a szubkultúrát képviselőknek, hanem az egész országnak fontos, illetve annak kellene lennie. Ez mindannyiunk sikere, ugyanúgy, mint, mondjuk, a vízilabda-válogatott vagy más csapatok eredményei. Támogatni és menedzselni kell a tehetséget. Mert megtérül.

Emberek, fiatalok, gyertek koncertekre! Zenéljetek! Alkossatok! Ne sajnáljátok magatokra a pénzt! Ne uralkodjon el rajtunk a nihil, a közöny, az üresség, a fásultság!

-----------------

Kiss Tibi
zenész, képzőművész, dalszövegíró

Olyan országot szeretnék, ahol a szabad szellem érvényesül. Ahol célba ér a tehetség és a szorgalom. Ahol az e kérdésre válaszolható közhelyek újra valós értelmet nyernek. Ahol csak centivel mérhető a munkanélküliség és a korrupció. Ahol nem lépnek be az emberek magánéletébe a trónt bitorló hatalmasok. Ahol a gazdasági, oktatási és szociális ügyeket valódi szakmaiság öleli körül. Ahol a kultúra tányérjába nem lóg bele a politika szőrös tappancsa. Ahol faji, nemi és vallási alapon senki nem megbélyegezhető. Ahol a demokrácia alapelveit tiszteletben tartják. Ahol toleránsak egymással a másként gondolkodók... És ahol legalább az adóm ötven százalékáról én rendelkezem, biztosítva ezzel a számomra fontos ügyek támogatását, ha valahol odafenn mégis elcsesznék. Na, szóval: ahol él a remény.

--------------------

L. Ritók Nóra
pedagógus

Én olyan Magyarországot szeretnék, amely esélyt ad az élhető életre – mindenkinek. Ahol az esélyegyenlőség szónak igaz tartalma van. Olyat, amelyben nincs ilyen iszonyú mértékű elszegényedés, tömegeket érintő nyomor, ahol a gyerekszegénység nem nő, hanem csökken. Ahol a közoktatás rendszere egyformán lehetőséget ad szegénynek és gazdagnak, vallásosnak és ateistának az óvodától az egyetemig.

Szeretnék olyan szabad pedagógiai rendszert, amelyben helye van az alternativitásnak, és nem az éppen regnáló kormány véleménye után, központilag kiadott séma alapján kell egy vonalra rendeződnünk. Olyan iskolarendszert, ahol a gyerek a fontos, ahol a pedagógus megélheti az értelmiségi létet, ahol a problémák kezelésében a hatósági eszközök nem kizárólagosak, ahol a döntések alapja a valósággal való szembenézés. Ahol lehet szakmai kritikát mondani anélkül, hogy az embernek bármitől tartania kellene.

-------------------

Gryllus Vilmos
Kossuth-díjas zenész, zeneszerző

Olyan országban szeretnék élni, ahol mindenki a gyerekekre gondol, döntésének, tetteinek a következményeit az ő jövőjükön méri le. Ahol a másság, a kisebbség, a származás, a felekezeti hovatartozás magánügy, nem hátrány, nem is előny, hanem az élet természetes, elfogadott velejárója; ahol nincs gyűlölködés és cinizmus sem a közéletben, sem a plakátokon; ahol az, aki többet kapott, szívén viseli azoknak a sorsát, akik kevesebbet vagy egyáltalán semmit sem kaptak; ahol nagyon megbecsülik azokat, akikre az egészségünk megőrzését, tehát az életünket és a gyerekeink nevelését-oktatását, vagyis a jövőnket bízzuk, szóval – többek között – az orvosokat és a pedagógusokat; ahol az ének és a zene – vagy bármely más művészeti ág – mindennapi része a kisgyerekek oktatásának; ahol a művészet független és mentes mindenféle politikai befolyástól; ahol mindenki maga döntheti el, hogy kié a Dicsőség, de a földön békesség van, és az emberekhez jóakarat.