Megjelenhetne nálunk a Heti Karcsi?

– Je suis Charlie. Ön is?

– Igen. Mindannyian Karcsik vagyunk, akik szeretjük a sajtószabadságot és nem akarunk öncenzúrával adózni a terrornak.

– A The New York Times megadta volna magát a terroristáknak? Neves publicistájuk, David Brooks írása Én nem vagyok Charlie címmel jelent meg.

– A fejlett demokráciákban a jogrend nem változik a merényletek után. Nem vezetnek be büntető intézkedéseket a humor és a gúnyolódás ellen, még szentséges ügyekben sem. Ennek ellenére az öncenzúra szintje emelkedhet most. A híres konzervatív kolumnista cikke is ezt jelzi. A terror- és az azt követő öncenzúrahullámok ismétlődő rendszerességgel követik egymást, másutt pedig a kormánycenzúra fegyvereként vetik be a jelszót: tessék szigorúbban venni, hogy a sajtószabadság felelősséggel is jár.

– Az egyik megölt karikaturista viszont korábban azt nyilatkozta – hiszen jó ideje fenyegetésben és védelem mellett éltek –, hogy „inkább állva halok meg, mint hogy térdelve éljek”. A sajtómunkás új szerepe: a drámai hős?

– A Charlie Hebdo ars poeticája a provokálás volt. Ez volt a dolga, ezért jött létre. Ugyanakkor a szerkesztőségek felelősek a munkatársaikért is, és ha egy ilyen merényletsorozat után visszafogják magukat, az is elfogadható. Azt is mondhatnám: a Charlie küzdelme azokért is folyik, akik nem állnak mellé. A sajtószabadság a szabad döntések világa.

– Aki tehát most nem közli a karikatúrákat, nem lesz ellensége a sajtószabadságnak. Ahogyan az sem áll a terroristák mellé, aki az áldozatok „kihívó” magatartását jelöli meg haláluk okaként.

– A világot kettéoszthatjuk abból a szempontból, engednek-e a terroristák követeléseinek, hogy államilag szűkítsék a sajtószabadságot, vagy ellenállnak a követelésnek. A szabadság hagyományát öntudatosan ápoló demokráciák jogilag ellenállnak a nyomásnak, de az öncenzúra náluk is növekszik, még ha méltányolható okból is. Az uniós országok a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága joghatálya alá tartoznak, vagyis a „sértő, megdöbbentő és felkavaró” tartalmak is védettséget élveznek, mert ezekben az országokban abszolút érték a társadalmi párbeszéd zavartalan szabadsága.

– Nálunk épp most kezdődik vita a sajtószabadság korlátozásáról. Rogán Antal egyes közösségi jelképeknek és értékeknek adna kiemelt jogi védelmet, Harrach Péter meg úgy látja, sem a sajtó-, sem a szólásszabadság nem terjedhet ki a vallásgyalázásra. Az igazságügyi miniszter szerint viszont elegendő védelmet nyújt a Ptk. Magyarország merre tart a „kettéosztható világban”?

– Először azt kellene tisztáznunk, hogy a vakbuzgóság kigúnyolása nem vallásgyalázás. Viszont a vakhit törvényerőre emelése nem más, mint szólásszabadság-gyalázás. Az pedig önmagában is tréfa, hogy éppen a koronaúsztatók tiltanák a koronasértést.

– Franciaországban óriási hagyománya van az egyházak szatirikus ábrázolásának is. Egy francia jezsuita lap leközölte a Charlie Hebdo Jézusról meg a pápáról készült karikatúráit, mert „a humor a hitben a fanatizmus ellenszere”. Ez nálunk elképzelhetetlen, nem?

– Mi már régóta szembemegyünk az uniós trenddel, akár a titoksértést, akár a sértő tartalmakat nézzük. Európában nálunk a legelnyomóbb a becsületsértés-rágalmazás szabályozása, ahelyett, hogy büntetőügyből tisztán polgári üggyé válna. Három nappal a máig tisztázatlan bajai videóbotrány után a Fidesz-parlament keresztülvitte, hogy bármely becsületsértőnek vélt videofelvétel egy év börtönnel jár, ha elkészíted, kettővel, ha megmutatod másnak, három évvel, ha az internetre is felteszed. Miközben az ügyész még azt sem közölte, a felvételen látható telefonhívás a Fidesz-jelölttől valós-e vagy játék.

– Elég volt a gyámoltalanságból – ez lehetne a mottója annak, ami most Magyarországon készül: a minisztériumok ügyvédi irodák segítségével kötelesek lesznek keményebben reagálni az őket érintő vitatható vagy pontatlan cikkekre, kritikákra. Hallott már ilyet?

– A szabad vita iránti elkötelezettség gyengesége könnyen kihasználható. 2001. szeptember 11. és a 2006-os dániai karikatúrabotrány után Oroszország és az összes „sztán” végződésű ország egy úgynevezett extremizmus-törvényt hozott, amelyben finoman átprofilírozták a védett emberi jogokat, s hozzájuk lapátolták a kormányhivatalok, az állami intézmények, a szimbólumok és a vallások védelmét. Az arab, mozlim és posztszovjet országokban nemcsak büntetendő a vallás bírálata, hanem az ENSZ-ben évente előterjesztenek egy határozati javaslatot is, amely tiltaná a „vallások becsületsértését”, mintha a vallás érinthetetlensége emberi jog volna. És bármennyire hihetetlen, Angliában 2007-ben egyetlen szavazaton múlt, hogy a parlamentben nem ment át a vallássértést büntető törvény. A Monthy Python és Mr. Bean országában! Utóbbi tanúskodott is a Lordok Házában, és hatásosan érvelt ellene. Mindez a dániai karikatúrabotrányt követte, hol félelemből, mint Angliában, hol az elnyomás ürügyeként, mint Oroszországban.

– A fejlett országokban nagy számban élő kisebbségek érzékenységei miatt eljöhet a sajtószabadság korlátozásának ideje?

– Látok erre esélyt. Multikulturális alapon a kisebbségek elkezdhetik követelni a törvények szigorítását, hogy megvédjék emberi méltóságukat. Megrepedhet a nyugati civilizáció alapja: már nem az lesz a tolerancia ismérve, hogy elviselem a bírálatot, hanem az, hogy nem bírálok. Nevezhetjük ezt akár az öncenzúra hivatalosodásának is, ami leszivárog a szerkesztőségekbe is.

– Kanyart vesz a világ – visszafelé. Ez lenne a szabadság ára?

– Inkább a szabadság kára. A világban most a szólásszabadság egyetemes normáinak kicsinyke nemzeti normákká való széttöredezését látjuk – történelmi, nemzetiségi, közösségi alapon vagy egyszerűen a kormánytöbbségek akaratából. 1948-ban Az emberi jogok egyetemes nyilatkozata még az amerikainál is korlátlanabb szólásszabadságról szólt. Ma viszont sok országban a kormánytöbbség napi rendszerességgel szűkíti a nyilvános beszédet.

– A sajtószabadság érvényesülése nemcsak a törvényektől, hanem a szerkesztőségek belső normáitól, ízlésétől is függ. Az 1948-as maximumhoz képest hol áll a magyar sajtószabadság?

– Nagyon mesze tőle. A Médiatanács kizárólag az uralkodó párt embereiből áll, büntető hatalommal és a maga szabta kritériumok alapján licencadó és -megvonó joggal. A magyar médiarendszer posztszovjet típusúvá alakult át. Az RTL Klub mostani irányváltása fény az alagútban. A képernyő ugyanis már korábban kormányuralom alá került, kivéve a kábeltévéket és az ATV-t. A reklámadót annak alapján módosítják, melyik médiumot akarják megfojtani. Ne legyen kétségünk: az internetadót másfajta kísérletekkel igyekeznek majd pótolni. Gigantikus felvásárlási hullám zajlik a médiapiacon, a kormányhoz közeli oligarchák kezébe juttatva egy-egy sajtóorgánum tulajdonjogát. Így állunk.

– Megjelenhetne nálunk a Heti Karcsi?

– Igen. A regisztrációhoz ugyanis már nem kell előzetes engedély. De hogy mire merne vállalkozni a főszerkesztője, azt nem tudom. Az óvatoskodás lejtőjén viszont lehetetlen megállni, ezzel pedig hosszú távon károsodik a demokrácia. Miközben a sajtószabadságban az öncenzúra is benne van, de annak valóban önkéntesnek és átláthatónak kell lennie. Egész életünk a szabadság és a biztonság közötti egyensúlyozásról szól. Ám ezt a társadalom sokszínűségének és önkontrolljának kell szabályoznia, nem pedig a túlhatalmával élő, diktatórikus kormánynak.