Médiaalkuk

- A Neo FM-nek végleg annyi?

– Nem tudom, én is kíváncsi vagyok rá.

- Azt elhiszem. Nem lehet, hogy titeket, a szocialista párthoz kötődő döntéshozókat annak idején jól átvertek?

– Ki vert volna át?

- Aki hunyorogva azt mondta: nyugi, lesz majd miből fizetni a frekvenciadíjat. Kaptok hirdetést.

– Vásárhelyi Mária 2009 decemberében írt egy tanulmányt, amelyben arra figyelmeztette a szocikat: ne higgyék, hogy lesz majd egy Fideszhez kötődő nagy kereskedelmi rádió, és a szocialistáknak is lesz rádiójuk. Ugyan! A választások után Orbán Viktor pártja egyre nagyobb gazdasági hatalomra tesz szert, kisajátítja a reklámköltéseket, és nem engedi, hogy a hozzá kötődő intézményeken kívül más is megéljen. A Neo FM bedől majd.

- Ő előre tudta. De ti mit gondoltatok, amikor az alkukat megkötöttétek?

– Én nem kötöttem semmiféle alkut. Az akkori szabályok szerint ez a két rádió érte el a legtöbb pontot, nekik kellett adni a frekvenciákat. Engem senki sem informált arról, milyen megállapodások voltak a háttérben.

- Majtényi László ORTT-elnök felállt, mert sejtett valamit. Egyebek között azt, hogy tiszta eszközökkel ezek a rádiók az ígért pénzt nem tudják előteremteni.

– Ha az a kérdés, én annak idején Szalai Annamáriával lepacsiztam-e a színfalak mögött, hogy kik kapják a két országos frekvenciát, akkor határozottan állítom: ilyen nem volt.

- A kérdés igazából az, hogyan és miért kerül székek között a földre egy olyan médium, amely nem áll a Fidesz irányítása alatt. Hogyan jutottunk oda, hogy a nyilvánosság állapota most rosszabb, mint húsz éve bármikor. Az ellenzéki médiumok döntő többsége kiéheztetetten, a létezés határán egyensúlyoz.

– Sajnos 1990 óta a kormányok saját érdekükben mindig is belepiszkáltak a sajtó működésébe. Talán különböző mértékben, de mind ezt csinálta. Az első Orbán-kormány 2000-ben egybetolta a Napi Magyarországot, a Magyar Nemzetet és a Sportfogadást. Mit csinált 2002-ben Medgyessy Péter? Szétszedte a konstrukciót. A Horn-kormány idején a Pesti Hírlap bedőlt, mert nem kapott állami hirdetéseket. Ebben az országban az a baj, hogy azt gondoljuk: sajtó csak úgy létezhet, ha állami megrendeléseket kap. Hol van a független sajtó?

- Ott, ahol a piac a példányszám, az olvasottság alapján helyezi el a hirdetéseket, és nem a kormányra sandít: tessék mondani, szabad-e nekem a nagyobb példányszámú újságban vagy hetilapban reklámoznom, vagy azt tetszik elvárni tőlem, hogy a kisebb példányszámú, de kormányközeli lapba tegyek minden pénzt? Egyébként nem is igaz, hogy ebből a szempontból minden magyar kormány egyforma volt.

– Kétségtelen, hogy van különbség: Horn Gyula azt mondta, hogy egy Magyar Nemzet nem dögölhet meg. Orbán Viktor meg azt mondja: a Klubrádió meg fog dögleni. De a politika igazi bűne nem az, miként manipulálja a magántulajdonosi körhöz tartozó intézményeket, hanem hogy sohasem engedte a közszolgálatnak tennie a dolgát. Különböző módon, eltérő stílusban és más-más mértékben, de 1990 óta annak vagyunk tanúi, hogy a közrádiót és a köztévét kisajátítják. Ezek az intézmények sohasem fejlődhettek saját szakmai szabályaik szerint, mert négyévenként új kormányok által odahelyezett új komisszárok kezdtek parancsolgatni nekik.

- Mi volt az ősbűn pillanata? Az, amikor Csurka az Antall-kormánynak követelte a televíziót? Vagy korábban, amikor a tévé az első szabadon választott kormány eskütétele helyett BEK-döntőt közvetített?

– Önmagában egyik sem volt meghatározó. Az eskütételt húzták-halasztották, nem lehetett tudni, hogy mikor kerül rá sor. Ha lett volna már több tévécsatorna, nem lett volna baj, ha az egyik a focit adja. Csurka sem követelőzhetett volna, ha az Ellenzéki Kerekasztalnál a médiával kapcsolatos sarokpontokról is meg tudnak állapodni, ahogy annyi más fontos dologról megegyeztek. Már ’90-ben megalkothatták volna a médiatörvényt. Csak a liberálisok birtokon belül érezték magukat, ezért nem akartak alkut, a konzervatívok pedig attól tartottak, hogy egy megállapodás bebetonozhatná a hátrányos helyzetüket.

- Így aztán jött az elhúzódó médiaháború, amikor két, köztiszteletben álló társadalomtudós próbálta az intézmények függetlenségét védeni az egyre harcosabb kormányzati befolyás ellen, míg 1993-ban végül fel nem álltak. Az ismeretlen, pártszolgálatos alelnökök bevonulásával az újságírói függetlenség felett győzött a politika, és a pártok hatalmát betonozta be az 1995-ös médiatörvény is.

– Kétségtelen: amikor a médiatörvényről szavaztak, a politikai pártok valójában csak saját érdekeiket nézték. Némi egyszerűsítéssel azt mondhatjuk: az egypárti diktatúrát a többpárti váltotta fel. Minden párt igazi célja az volt, hogy nélküle ne lehessen fontos döntést hozni. Ennek következményeit jól láttuk a sikertelen elnökválasztási huzavonák ismétlődésekor. A csonka kuratóriumok is ezt bizonyították.

- Orbán Viktor első kormánya élén hirdette meg a kiegyenlítés politikáját, azt, hogy a balliberális média állítólagos túlsúlyát meg kell törni. De ezt ellenzékben teljesítette be, és ma a kormányoldal túlsúlya több mint kétharmados, az ellenzékhez közel álló intézmények hirdetési bevételek nélkül szinte csak vegetálnak. Ez vajon a Fidesz ügyességét dicséri, vagy inkább a szocialisták súlyos mulasztására, esetleg csak pipogyaságára utal?

– Is-is. Nem tudom, hogy a pipogyaság-e a jó szó erre. Az impotencia talán pontosabb. Kétségtelen, hogy azokon az alapokon, amelyeket a Fidesz még kormányon teremtett meg – például azzal, hogy betolt másfél milliárd forintot a Heti Válasz létrehozásába –, az ellenzékben töltött nyolc év alatt a háttérből hatékony médiabirodalmat tudott teremteni. Nyolc év kormányzás után a médiában mit tudott a szociálliberális oldal felmutatni? Egy kalapozó Klubrádiót, vegetáló Népszavát – nem is folytatom a sort.

- De miért? Te jártál a politikában is. Nem figyeltek oda?

– Másra figyeltek. Attól tartok, hogy a belső hatalmi harcokkal voltak elfoglalva. Persze az is jellemző, hogy a Klubrádió sohasem akarta a nevére venni a szocialista pártot, és fordítva. A Hír TV-vel vagy a Lánchíd Rádióval soha senki sem szemérmeskedett, mindig lehetett tudni, hová tartoznak, mire valók.

- Vajon a jelenlegi helyzetben a média képes-e egyáltalán ellátni a hatalmat ellenőrző szerepét, van-e ereje őrkutyának lenni?

– Nincs. Az őrkutyákat beterelték a jobboldali meg a baloldali kutyaólakba, és most egymásra acsarkodnak. Ez a közszolgálat esetében a legnagyobb bűn, mert a kereskedelmi média nyilvánvalóan a tulajdonosok érdekeit szolgálja – elfogulatlanságot a köztévében, a közrádióban dolgozó újságíróktól lehetne várni.

- Az a legszomorúbb, hogy azt tapasztalom: a fiatal kollégák többsége számára természetessé vált az, hogy az újságíró egyfajta pártszolgálatos, akinek az a dolga, hogy a túlsó lövészárokra tüzeljen, bármi történik is ott.

– Persze, olyan iskolákba járnak, ahol ezt tanítják.

- Pedig a feladat mégiscsak az igazság keresése, a visszaélések leleplezése, a közérdek képviselete volna. Mikor lesz itt normális média?
– Attól tartok, egy generáció itt már nem lesz elég. Lehet, hogy a gyerekeink sem érik meg. Talán az unokáink?

Barát József egyórás beszélgetése Gyuricza Péterrel itt hallgatható meg: