Maszatos közgondolkodás

- A POSZT-on játszott Mohácsi-produkciók tükröt tartanak a hatalomnak, amely gesztusaiban sokszor a rendszerváltás előtti világot idézi, alig tűrve azok létezését, akik nem hozzájuk sorolnak. Ön mondta néhány éve: Ceausescu diktatúrájában felnőve a legkatasztrofálisabb helyzetben is a legjobbat tudja magából kihozni. De nem fárasztó már az ismétlődések abszurd folyamata?

– Inkább dühös vagyok, mert nem lehetek büszke azoknak a stílusára, akik a generációmból hatalomra kerültek. Gondolkodásuk akadályozza őket, hogy szellemesebb, eredetibb utak felé induljanak ahhoz képest, ami a korábbi korszakokat jellemezte. Ilyen helyzetben a színház is kénytelen újra feltárni azokat a „mélységeket”, amelyekhez már többször eljutott. Bosszantóan ismerős szituációk. Miközben a fiatalabbak már nem feltétlenül értik a mi színházi kódrendszerünket, még ha érzik is, hogy fontos dolgokról beszélünk.

- Ami akár a dolog értelmét is megkérdőjelezi.

– Még abszurdabb a helyzet. Az előadásokat valójában a fiatalabbak is ugyanabban a közéleti összefüggésrendszerben értelmezik, amely mindnyájunk hétköznapjait meghatározza. Az ő véleményüket is befolyásolja a közgondolkodás szennyezettsége. Csakhogy ezen mégis túlmutatnak az igazán jó produkciók. A POSZT-on jelen volt egy amerikai kritikuscsapat: ők el tudták vonatkoztatni a magyar valóságtól a látottakat, felismerve ezek egyetemes értékeit. Pedig az amerikaiak is képben vannak a magyar hétköznapokról. Egyikőjük azt mondta: a szélsőség problémája – ami több előadásban is visszatérő „motívum” volt a pécsi szemlén – saját hazájában sem ismeretlen. Bár ironikusan hozzátette: annyival szerencsésebbek, hogy az ő szélsőségeseiknek nem fontos a színház.

- Ám ha nálunk ennyire szennyezett a közgondolkodás, beszélhetünk-e még független alkotói látásmódról?

– Nagy kérdés: hol vannak ma a moralitás és szakmaiság határai? A színházi megosztottságban engem is felcímkéztek. De próbálok túllépni ezen, más szempontok szerint gondolkodni, hogy ne legyek részese a megosztásnak. Akkor nyugodt a lelkiismeretem, ha olyan feladatot találok, amelyben nem az ideológiák a fontosak, hanem a szakmaiság, a tehetség.

- Nehéz ügy. A jobboldali színidirektorok – ideológiai, szellemi elkülönülésüket jelezve – önálló szakmai szervezetet alapítottak Magyar Teátrumi Társaság néven. Elnökük, Vidnyánszky Attila debreceni színigazgató lapunkban jelentette ki: a Nemzeti Színháznak „a karakteres nemzeti értékekre kellene fókuszálnia, nem pedig az arctalan vagy marginális, hamis ideológiákra”. A Nemzetiben bemutatott Egyszer élünkről Vidnyánszky simán gondolhatja: az előadás lényegében a nemzeti elkötelezettségű alkotók színházeszményén ironizál.

– Sok mindenen ironizál, még önmagunknak is görbe tükröt tartottunk. A színháznak ez is dolga. Noha Vidnyánszky Attilával személyesen nem ismerjük egymást, de – minden szakmai tiszteletem mellett – annyit azért talán szabadjon megjegyeznem: mindenkinek jobb lenne, ha mondanivalójának adna több teret az irritáltsága helyett. Ahhoz, hogy legalább kísérletet tegyünk egymás kölcsönös megértésére, törekednünk kellene a dialógusra. Persze kérdés, kinek mi az érdeke: a valódi kommunikáció, a szakmai kíváncsiság és a másik elfogadása, vagy a megosztottság fenntartása. Én abszolút megosztottságellenes vagyok, rettenetesen unom a „frontokat” és a párbeszéd-képtelenséget. Egyébként Vidnyánszky Attilának annak idején számos itteni művész, társulat segített, hogy bajba jutott beregszászi színháza megmeneküljön.

- Erdélyi lányként azt is képes higgadtan nyugtázni, amikor nemzeti elkötelezettségét kérdőjelezik meg, amiért olyan alkotókkal dolgozik, mint Mohácsi?

– Mohácsi János ma a nemzeti színjátszásunk egyik legjelentősebb rendezője. Olyan alkotó, aki a próbák során sosem mondja meg, mit kellene gondolnunk: saját ötletekre inspirál, amelyekből persze már ő választja ki a koncepciójának megfelelő megoldásokat. Ami pedig a nemzeti elkötelezettséget illeti: egy nemzethez tartozni teljesen természetes állapot. S ha valaki jól végzi a munkáját, már meg is tette azt, amivel a hazájának tartozik. A melldöngető hazafiakat egyszerűen nem tudom komolyan venni. Esetükben sokszor azt veszem észre, hogy erkölcsileg roppant ártalmas dolgokat próbálnak a hazafiasság retorikájával elfogadhatóvá tenni. Igaz, ezen aztán már csak kínjában mosolyog az ember.

- Ugyanakkor baloldalon, liberális körökben meg nem egyszer érezhető egyfajta szellemi gőg, amely irritálhat olyan jó szándékú embereket, akik másként látják a világot.

– És gyakran ezek a baloldali, liberális emberek is tévednek. Csak ezt mifelénk nagyon kevesen tudják kimondani. Szerintem magyar sajátosság: aki szellemében értékesnek tartja magát, azt hiszi, minden hitelét elveszíti, ha adandó alkalommal elismeri, hogy tévedett. Pedig amíg ez nem megy, addig mástól sem várható hasonló gesztus.

- Olyan szellemi háttérrel, mint az öné, talán káoszban is könnyebb fogódzókat találni. Bár az is igaz: édesapja, Bodor Pál – aki Diurnus néven jegyezte az egykori Magyar Nemzetben és más lapokban megjelent publicisztikáit – a honi viszonyok miatt már korábban letette a tollat. Önnél mennyi maradt a családi útravalóból?

– Nem kevés. Rendszeresen megfordultak nálunk a nagy erdélyi egyéniségek: mások mellett Harag György, Hervay Gizella, Sütő András, Taub János. Kislányként is érzékeltem a hangulatot, hallgattam a beszélgetéseiket. Sosem ültek búsongva az asztal körül. Szellemi erejüket a gondolkodásra használták: miként lehet a diktatúra keretei között túlélni, összefogni egymásért, enyhíteni a bajokon. Ez is fontos tanítás. Azt a világot bátyámnak és nekem apuék segítettek értelmezni, helyükön kezelni a dolgokat. Arra is odafigyeltek: soha ne legyünk gőgösek, mert ilyen emberek között élhetünk, s magunk is törekedjünk a feddhetetlenségre. Édesapám, aki nyilván sokkal többet megélt nálam, egy idő után valóban elveszítette a kedvét, hogy folyamatosan jelezze: közgondolkodásunkat újra és újra ugyanaz a ragacsos szellemi rágógumi maszatolja össze. Amely elfedi, hogy még mindig a hatalomról, a hatalomszerzésről szólnak a dolgok a politikában.

- Amikor ön nyolc éve eljött a szolnoki társulattól, arról beszélt: generációját derűs reménytelenség jellemzi. Úgy tűnik: most derűre sincs ok. Ha viszont csak nemzedékváltások sora hozhat változást egy ország elszutykosodott közgondolkodásában, akkor honnan a kedv, amellyel újra és újra nekifut a feladatoknak?

– Ami ma van, az arra bőszít, hogy még inkább ügyeljek rá, milyen nyomokat hagyok magam után. Attól függetlenül, hogy megérem-e legalább a hajnalát egy szellemében, erkölcsében jobb korszaknak. Azok a munkák adnak erőt, amelyekben megélhetem: emberek csoportja összefog és csapattá lesz. Amikor már nem érdekes, ki a rendező, a főszereplő. Csak a produkció a fontos, az abban összesűrűsödő szellemi energiák. Ha az ember tudja, hogy esszenciálisan jót csinált, mindegy, ki mint ítél róla mindenféle színházon kívüli szempontok szerint. Az a lényeg, mit adott vele azoknak, akiket megérint.