Másik Magyarország

- A Nemzeti Színház előadásaira kígyóznak a sorok a jegyekért, amióta kiderült: Alföldi Róbertnek távoznia kell a teátrum éléről. Alighanem az ön kiállításának példátlan látogatottsága is kapcsolatban lehet a közélet történéseivel. Kérdés persze: művészembernek nem jelent-e némi ürömöt az örömben, amikor a politika keveredik az esztétikával?

– Kiállításom látogatottsága meglepő, nekem nyilván nagy öröm. Az érdeklődés egyik oka talán a tematikában rejlik: a magyar emberek többsége a lelke mélyén kötődik a vidékhez, a városon túli tájakhoz. Különleges érzéseket indukálhat bennük, amikor egy képzőművészeti tárlaton szembesülnek ezzel. De valóban, szerepe lehet annak is, hogy a Műcsarnok körüli történések a közbeszéd tárgyává váltak. Például az intézmény Mi a magyar? című előző kiállításának látogatói között bizonyára akadtak olyanok is, akik csak bosszankodni jöttek.

- Gondolom, arra utal, ők egyetérthettek Fekete Györggyel, aki az említett kiállítást „nemzeti blaszfémiának” titulálta. Önt viszont az MMA elnökének megnyilatkozásai bosszantották: az elsők között lépett ki a szervezetből. Mikor telt be a pohár?

– Az a bizonyos decemberi MMA-közgyűlés lidércesen visszaröpített valahová, leginkább talán a hatvanas évek Szovjetuniójába. Az ember csak nézett, mi is történik itt.

- Művészetének elemzői gyakran hangsúlyozzák: erős a beleérző képessége, mégis képes iróniával szemlélni választott témáit. Húsz évig volt tagja az MMA-nak. Mégis mi vitte köreikbe?

– Az MMA számomra egy polgári klubot jelentett, ahol olyan emberekkel lehet szót váltani, akiket addig csak a médiából ismertem. Elsősorban a zenei témák vonzottak, mert – részben vidéki neveltetésem miatt – távol voltam a komolyzenétől. Ám miután 1999-ben elkerültem Mezőszemerére, megszűnt a napi kapcsolatom az MMA-val.

- A szintén távozó Szakonyi Károly mondta lapunknak: valójában az évtizedekre visszanyúló népies–urbánus-vita áll a Magyar Művészeti Akadémia és a Széchenyi Akadémia közötti feszültség hátterében. Ezt a vitát általában persze írók kapcsán szokták emlegetni, de egyes elemzések önt is a népi alkotókhoz sorolják.

– Nem hiszem, hogy ma a képzőművészek esetében érvényes volna ez a megközelítés. Tény, vidéken élek, gyökereim is parasztiak. De ez önmagában nem determinál. Az eszközeim – például a videoinstallációk – semmiféle népiességet nem tartalmaznak, népművészeti motívumokat pedig csak parafrázisként alkalmaztam munkáimban. Nem mintha tiltakoznék ellenük, egyszerűen más az alkotói világom. Ami az akadémiák ügyét illeti: kezdettől azon az állásponton voltam, hogy ha már akadémiásat játszunk, a kettőből kellene egyet összegyúrni, bár talán még abban sem sikerült volna egyensúlyt teremteni a másként gondolkodók között. Ebben a kérdésben az írók biztosan okosabbak.

- Mégis ön volt az, aki tételesen sorolta a távozása idején írt levelében, hogy Fekete György korábban mely esetekben állított valótlanságokat a Műcsarnok lemondott igazgatója, Gulyás Gábor és az intézmény működése kapcsán. Hol az a pont, amikor úgy érezné: muszáj újra és újra megszólalnia? Schilling Árpád rendező úgy fogalmazott a 168 Órának: ha szó nélkül maradnak a kis koszok, előbb-utóbb szemétdomb keletkezik.

– Én viszont komolyan azt gondolom: a szavak a szakadékot tovább mélyíthetik, ahogy tették ezt Fekete György mondatai. Másrészt a magam módján már kifejeztem a véleményemet. Nem is csupán a kilépésemmel az MMA-ból, hanem az azt megelőző performance-ommal: nyíltan párhuzamot vontam benne a jelen történései és egy 1974-es, betiltott munkám között. Jeleztem: nem szeretném, ha visszatérnének azok az idők, amikor párthatározatokban jelölnek irányt a művészetnek. Márpedig amikor Fekete György elnök úr azt mondta, majd 2013. január 1-jétől lesz a Műcsarnokban igazi művészet, azzal azt is állította: most nincs benne. Következésképp: az enyém sem az. Sírhatok vagy nevethetek ezen, de mindemellett engedtessék meg, hogy a magam nyelvén fogalmazzak róluk. Persze nálam is kiverik a biztosítékot, ám én alkotó képzőművész vagyok, nem aktivista. Másként fejezem ki magam, mint azok a művészek, akik műfajuknál fogva is mélyebben részesei a tágabb közéletnek. Privát életem vidéki környezetében számomra amúgy is más ügyek jelentik az igazi problémákat.

- Például?

– Például ne büntessék húszezer forintra a cigány gyereket, mert nincs macskaszem a biciklijén. Mert jelenleg ennyire futja a Pintér úr ígérte rendcsinálásból. Rossz irány.

- Nem lehet, hogy az MMA körüli ügyek és az egyéb balfogások valamiképpen összefüggnek?

– Nem hiszek az ilyen összefüggésekben. Nincsenek rendben a dolgok az MMA körül, mégis óvakodnék attól, hogy egy emberként ítéljük meg azokat, akik a tagjai maradtak. Kiváló, nagyszerű művészek vannak köztük, s kerültek méltatlan helyzetbe.

- Nemrég az MMA elnöksége előbb lemondásra kérte fel Fekete Györgyöt, majd lényegében biztosították őt a támogatásukról. Nehéz az ilyesmit cizelláltan értékelni. Úgy tűnik: a morális felbuzdulást rendre legyűri az anyagi érdek.

– A tagok közt van hetvenöt éves Munkácsy-díjas képzőművész, aki a szocializmusban élte életének nagy részét, ám most a nyugdíjához sem tud hozzájutni. Ugyanis annak kiszámításához – a jelenlegi jogszabály szerint – már nem vehető figyelembe a Művészeti Alapba évtizedeken át fizetett tagdíja. Morális szempontok alapján gyakorlatilag az éhezés lehet számára az MMA alternatívája. Hiába kitűnő alkotó.

- A maradók között vannak, akik azért anyagilag messze jobban állnak. Velük mi a helyzet morálisan?

– Nem szeretnék belemenni ebbe. Keszekusza, maszatos az egész helyzet. A kilépésem után, akárcsak Novák Ferenc, én is kaptam írógéppel lepötyögött, számon kérő, sértegető névtelen leveleket. Azokkal sem foglalkozom, nem mintha félnék valamitől. Nem szeretném művészi mivoltomat egy közéleti figuráéra felcserélni.

- Maradjunk műfajánál. Kilépése után nyilatkozta: nem jó ma képzőművésznek lenni. Pedig egyes kormányzati gesztusok azt mutatják: a hatalomnak fontos ez a művészeti ág. Kerényi Imre például képrendeléssel terjeszti az eszmét, más esetben elképesztő szoborszülemény kerül piedesztálra. Lát ebben rációt?

– Inkább azt látom: a képzőművészet, általában a kultúra egyáltalán nem fontos. Kipipálandó rubrika a kényszerű feladatok között, ezért is adták át az irányítását az MMA-nak. Miközben azért vannak más felkent papjai is, ilyen például Kerényi Imre, aki akciókat szervez. Súlyos hibát követtek el. A kormányzat sokat veszít az ilyen ügyek miatt, pedig bizonyára köreikben is vannak, akiket zavarnak a történések. Az emberek számára ugyanis komoly csalódás, amikor meglátják, mit mutatnak fel nekik támogatandó művészetként. Ez giccses turul- és fatuskókból kifaragott István király-„szobrok” képében csapódik le a magyar vidéken. A meghatározó döntéshozók nem éreznek igazi szikrát a kulturális élet feszültségeiben. Pedig nagy a tét.

- Azért az MMA ügye csak az Alkotmánybíróság elé kerülhet.

– Inog a szék. Most az a legrosszabb, hogy minden bizonytalan. Én abban reménykedem, hogy az ember egyszer csak megdörzsöli a szemét, és ez az egész, ami most van, elillan, mint egy rossz álom. Ennek így is kell lennie.