Lovász László: A konfliktusokat is vállalni kell
Ha van olyan magyar kutató, akit szinte minden tudóstársa a legnagyobbak egyikének tart, ez Lovász László. Nevét világszerte ismeri a szakma, tekintélye megkérdőjelezhetetlen. Korábbi publikációit újra és újra idézik, régi tanulmányait reprint kiadásokban adják ki. Felfedező kutatásainak eredményeit széles körben használja a világ: beépítik számítógépek százezreibe, felhasználják akkor, amikor pénzt adnak a bankautomaták. A Magyar Tudományos Akadémia idén megválasztott elnöke a 168 Óra kérdéseire válaszol.
– Ön kétszer is elment Amerikába, ahol olyan sikereket ért el, amilyenekről a magyar kutatók zöme csak álmodozhat. Aztán visszajött. Mi volt az erő, ami visszahúzta?
– Tulajdonképpen egyszer mentem el hosszabb időre, a kilencvenes években, csak két különböző helyen voltam.
– Én úgy tudom, hogy egy évet már a hetvenes években, rögtön az egyetem elvégzése után Amerikában töltött. Ez keveseknek adatott meg, de a kevesek közül aztán még kevesebben jöttek haza.
– Igen, rövidebb időre valóban többször is elutaztam kutatni. Őszintén szólva akkoriban én nem is gondolkodtam azon, hogy kint maradjak. Tény: ajánlottak állást, és a körülmények vonzóak voltak, de itthon volt a családunk, feleségemmel akkor még komolyabb beszélgetésünk sem volt arról, hogy esetleg maradjunk. A kilencvenes évek elején életformánkká vált az utazás, ingázás, de ’93-ban már úgy találtuk, hogy a gyerekek számára ez a vándorélet nem megfelelő. Állandó iskolára, állandó baráti körre van szükségük. Akkor úgy döntöttünk, hogy egypár évet egyfolytában Amerikában fogunk tölteni. Ebből a pár évből tizenkettő lett a családnak, az én számomra pedig tizennégy. Az viszont sohasem merült fel bennünk, hogy végleg Amerikában maradjunk. Minket ide köt a család, a baráti kör. Mi ide tartozunk, és azt akartuk, hogy a gyerekeink is ide tartozzanak.
– Pedig itt kevesebb a pénz, több a konfliktus, erősebb a kényszerpálya.
– Igen, Amerikában anyagi értelemben sokkal könnyebb az élete annak, akinek a tudását elismerik. Viszont kint soha, egy percig sem éreztük, hogy otthon lennénk, mindig vendégek maradtunk. Mi megváltoztathatatlanul magyarok vagyunk.
– A beavatottak mesélik: abban, hogy a Princeton Egyetemre igazolt, szerepet játszott az, hogy az ELTE matematikusai között dúlt a népies-urbánus vita, amelyről tudjuk, hogy Magyarországon a zsidózás kódneve. Azóta az ön tűrőképessége javult, vagy elültek a viharok a matematikusok között – netán az ön primátusa lett annyira egyértelmű, hogy már fölötte áll a marakodásnak?
– Határozottan állíthatom, hogy a matematikustársadalomban ezek a rosszízű viták régen a múltba tűntek. A kilencvenes évek elejétől már mindenki örömöt és megkönnyebbülést érzett, hogy ezt az időszakot végre lezártuk, és mindenki vigyázott, nehogy újrainduljon a méltatlan perpatvar. A probléma abban a körben egyszerűen megszűnt, ami akár példa lehet az egész ország számára: az ilyesmin túl lehet lépni.
– Önről azt mondják, hogy nem vonzzák a rangok, nem érdekli a hatalom. Az életműve nem kíván hivatali megkoronázást: titulus nélkül is az élvonal elején van a magyar tudósok között. Korábban visszautasította a felkérést. Most beállt a jelöltek közé. Miért?
– Most sem könnyen álltam kötélnek. Elég sokáig tartott, amíg tudóstársaim meggyőztek, hogy vállalnom kell. Úgy éreztem, a tudomány és benne az Akadémia a magyar társadalomnak egy olyan szelete, amely minden belső vita, villongás ellenére is működik, ahol az emberek képesek együttműködni, közös döntéseket hozni. A lényeges kérdések esetében itt képesek vagyunk megtalálni azokat a pontokat, amelyekben egyetértünk, nem pedig a véleménykülönbségeket hangsúlyozni és tovább élezni. Ez Magyarországon ma különösen fontos, és ha ehhez hozzá tudok járulni, akkor nem állhatok félre.
– És hozzá tud járulni? Ön nem politikus alkat, és kevesen feltételezik, hogy a Fidesz elkötelezett híve lenne. Nem fog ez ártani az Akadémiának?
– Szerintem az Akadémiának nem feladata, hogy kiálljon bármelyik párt politikája mellett. Az Akadémia a tudomány intézménye, és az a dolga, hogy a nemzet tudomány iránti igényét szolgálja. Ha kérdést kap a politikától, akkor fogalmazza meg a tudomány álláspontját. Ám ha kiderül, hogy az adott kérdésre a tudománynak nincsen egységes válasza, akkor azt kell becsületesen megmondani.
– És ha a politika egyáltalán nem az Akadémiát akarja megkérdezni egyes tudományos kérdésekben? A kormány saját felügyelete alatt létrehozta egyebek között a Veritas Intézetet, a Nyelvstratégiai Intézetet és a Kommunizmuskutatót. Ezeket Lázár miniszter úr felügyeli, és döntései során aligha számítanak majd az Akadémia tudományos minőségbiztosítási elvei. Ezek a politikai hatalom intézményei. Ezzel kapcsolatban mi a jó? Ha elmondják a véleményüket, vagy ha inkább megtartják maguknak?
– Úgy gondolom, mi nem szólhatunk bele abba, hogy a kormány milyen intézményeket hoz létre. A Magyar Tudományos Akadémiának természetesen nincsen monopóliuma a tudományos kutatásra, sőt nagy baj lenne, ha volna. Más kérdés persze, hogy ha ezek az intézmények olyan publikációkat tesznek közzé, amelyekkel az Akadémia intézeteiben dolgozó kutatók nem értenek egyet, akkor nekik igenis az a dolguk, hogy határozott kritikával éljenek.
– Akkor is, ha ez konfliktusokhoz vezet?
– Akkor is. Természetesen a tudományos vita keretein belül, amit nem dolguk kiterjeszteni a politikai mezőbe.
(A teljes interjú a 168 Óra hetilap legújabb számában olvasható.)
