Lidércálmok a Dunánál

„Budapest felszabadulásának” évfordulóját törölte ugyan a korszellem, ám mégiscsak elgondolkoztató, hogy „az ostrom civil áldozataira” hívó megemlékezésre különös invitációs montázzsal állt elő a királyi tévé. Nem a veszteségeket okozó, eredendő bűnösöket – a hídrobbantókat és felkoncolókat –, szóval nem a náci-nyilas söpredéket mutatta, hanem az azt szétverő ármádiát. Ilyen alapon akár a Liberátorokat is felidézhették volna, hiszen mi Amerikának is hadat üzentünk.

Itt, Pesten az árpádsávosok kerületenként osztották a halált. Az 1967-es zuglói nyilasper egymaga ezernél több gyilkosságról szólt a Stefánia út környékéről. A vér nyomot hagyott – de hogy kerülhetett mai jelszavaik közé a becsület?

„A legjobb lenne elfelejteni az egész február tizenharmadikát. Nincs mit emlékezni rajta. Talán a húsdarálót idézgessük, amibe belefutottunk a csatornák végén. Kitörés?! Árulás lapult a mélyben, pergőtüzes túlerő, fegyverletétel. Divíziók fogsága, no meg az enyém...”

Interjúpartneremnél nincs hitelesebb szemtanú. „Budapest erőd” hajdani parancsnoka, Pfeffer von Wildenbruch SS-tábornok ült velem szemben bielefeldi nyugdíjas magányában. A különös beszélgetés létrejöttét és részleteit megírtam hajdan a 168 Órában, most csak az egykor elnagyolt összefüggéseket bontanám ki. Ugyanis meggyőződésem, hogy ha akkor létezett volna már a „Vér és Becsület” jegyében történő zarándokmasírozás, alighanem ő rázta volna legjobban a fejét, legfeljebb a csöndes töprengésnek, vezeklésnek adva időt, értelmet.

Előző nap jelent meg utoljára az Alcazar, a várpalota kazamatáiba szorultak – még csodafegyverrel ámító – frontújságja, de ő akkorra már kikapcsoltatta a Berlinnel összekötő rádiótávírót, nem véve tudomásul az „utolsó töltényig való kitartás” Führer-parancsát, és nagy titokban elrendelte a kitörést. Hogy a pontos helye és ideje miként került mégis az ellenség tudomására, arról hallgatnak a krónikák.

A vezérezredes eredetileg rendőri szakember volt, akit azért vezényeltek a Horthy-proklamáció után Budapestre, mert Berlin tartott az olasz, román, finn és bolgár precedensek hatásától. Szükségük volt a magyar térségekre, hiszen Baku és Ploieºti után már csak a mi déli olajmezőink kecsegtettek tartalékokkal. Ez érte meg a dunántúli ellentámadásainkat is.

„Budapest védője” nem volt kedély nélküli vénember. A zöldvendéglő teraszán – igaz, a snapszos sör után – még anekdotázásra is támadt kedve. „Tudja, mi késleltette olykor félórákkal a márciusi bevonulás precíz rendjét?” – A költői kérdésre persze nem várt választ. „A nem kalkulált üdvözlő beszédek... Na ja. A Wehrmacht aranykönyvében legfeljebb azt a pár szakaszt lehet glorifikálni, amelyek kicsúsztak az ostromgyűrű kerítőhálójából.”

Négy hónapnyi kommandírozásába azért belefért hídjaink felrobbantása, a háztól házig való visszavonulás parancsba adása, legszebb építményeink feláldozása, a főváros élelmiszerkészleteinek elrekvirálása, no meg az elkésett sáncásások. Egyedül a parlamenterek lelövetését nem tudták rábizonyítani a Lubjankában, ahol tíz évet raboskodott, s ahonnan Adenauer mentette ki 1955-ben, a diplomáciai kapcsolatfelvételek „oldalvizén”.

Volt beszélgetésünknek egy különös része is.

A nyilasok tobzódásáról szólva nem fukarkodott a jelzőkkel: a harcértéküket nullára minősítve „magyar partnerével”, Hindy Iván tábornokkal kezdte a sort. A pártszolgálatosok rablási, gyilkolási rémtetteit pedig állandó vészhelyzetnek nevezte. Amikor tudomást szerzett gettóbeli randalírozásaikról, robbantási és pogrom-előkészületeikről, állandó őrséget rendelt ki a palánkbejárókhoz.

„Ezért is válhatott a Duna-part az autodafék helyszínévé.” Ez a közlés Gosztonyi Péter berni hadtörténésztől származik, aki szintén járt Bielefeldben. Schmidt Mária kutatásai szerint viszont a kerület nyilasai ismerhették a gettó kiskapuit is, mert csak így kerülhetett sor a Wesselényi utca 27–29.-beli óvóhelyi vérengzésre január 11-én. A precíz történész még részletes áldozati névsorral is szolgál.

A Duna-parti – pontosabban rakparti – tömeges kivégzésekre a bronz lábbelik, kilométerrel feljebb pedig kövek gúlája emlékeztet. Még élő szemtanúk szerint egyébként pontosítani lehet a bűntett színhelyeit: a két mementóhely között voltak többnyire, a Radnóti (akkor Sziget) utca magasságában. Pünkösdi királyságuk egyik utolsó éjszakán a közeli „svédett” Palatinus-ház félezer üldözöttjéből vezényeltek ki százat „éjszakai egészségügyi sétára”. A lépcsők tövében motor állt, oldalkocsijára szerelt géppuskával. De az árpádsávosok parancsnoka ezúttal „kegyesnek” bizonyult: csak minden másodikat húzta ki a sorból, és lökte a lépcsőkhöz. Negyvenkilencediknek a neves belgyógyászt, Schwartz Ernő doktort számolta ki, aztán tizenéves Gábor fiát. Apa és fia egymást átölelve, némán indult a halálba. Nem így a környék kedvelt foltozószabója, Braun bácsi, a Novara egykori jelzőmatróza, aki a gyilkosokat átkozva vetette magát a sötét folyóba. Géppuskatűz kísérte. Holttestét Csepelnél sodorta partra a Duna.

Vajon ők nem civil áldozatok voltak?

És mégis állítható: a Duna-parti vérengzések nem írhatóak a németek számlájára. Legfeljebb áttételesen. Ez a nyilas pártszolgálat műve volt. Egyébként 1945 márciusában állt még errefelé egy szétlőtt telefonfülke. Rajta a sablonnal írt jelszó: „Jön Szálasi.” Valaki krétával alá írta: „Itt volt.”