Kuncsorgás Merkelnél

Nota bene: éppen erre a „zsúfoltságra” hivatkozott néhány hónapja a berlini kancellária, amikor jelezte: idén nem esedékes a találkozó. Akkortájt mindenki arra tippelt, hogy Merkel egyáltalán nem akarja hivatalos (nem munka-)viziten fogadni Orbánt. Időközben a magyar diplomácia kitartó erőfeszítései mégis beértek. Merkel – dacára annak, hogy Németországban Orbán nem számít hiteles politikusnak, és olyan rossz a sajtója, mint Berlusconinak – beadta a derekát. Végtére is a magyar kormányfőt nem lehet kitagadni abból a konzervatív pártcsaládból (Európai Néppárt), amelyben Merkel CDU-ja prímszerepet visz, és amely José Manuel Barrosót, az Európai Bizottság elnökét is delegálja.

Már a pártállamban (gyakorlatilag a Kádár–Schmidt-látogatásváltás óta) kialakult az a gyakorlat, hogy a magyar vezetők nagyságrendekkel gyakoribb vendégek az NSZK-ban, mint másutt. A gazdasági kapcsolatok ebben a folyamatban perdöntő szerepet játszottak, kivált bajor és baden-württembergi „irányban”.

Grósz Károly egymilliárd márkát, Németh Miklós egy „életmentő” (áthidalónak mondott) IMF/EU-készenléti hitelt köszönhetett – közvetve – az akkori NSZK jóindulatának. A KGST béklyóiból elsőnek szabadulni akaró magyar piac jelentős vonzerőt fejtett ki a keleti irányban terjeszkedni akaró német tőkére, de fordítva is: a magyar exportőrök és beszállítók másoknál jóval szabadabban élhettek a német piac kínálta lehetőségekkel. Ma ugyan Orbán Viktor mondja – kicsit fellengzősen –, hogy a német (mindenekelőtt a délnémet) és a magyar gazdaság akár össze is nőhet, de a német működő tőke magyarországi jelenlétében neki személyes érdemei nincsenek, annál inkább az elődeinek.

Túl ezen, a „falbontó” Magyarország jóléte Németország preferenciális céljai között szerepelt mindig is; Horn Gyula után Gyurcsány Ferenc volt az, aki e politika jótéteményeit előbb a szocdem Schrödertől, majd a konzervatív Merkeltől élvezte. (Sokan Merkel kezét gyanítják abban, hogy az unió a 2006-os választások előtt nem kényszerítette az államháztartás valós állapotairól szóló színvallásra Gyurcsányt, s ilyenformán indirekt módon győzelemhez segítette. Miért is? Mert nem akarták Orbánt.)

Ez idő szerint megszámlálni is nehéz azokat a német vállalatokat, amelyek ilyen-olyan érdekeltségekkel rendelkeznek Magyarországon. Az összes minálunk fellelhető külföldi működő tőke 30 százaléka német. Több, mint a második-harmadik helyen jegyzett francia és holland tőke együttvéve. Ugyanakkor a magyar export – ha, sajnos, nem is jelentős hozzáadott értéket képviselő termékekkel és szolgáltatásokkal – masszívan jelen van a német piacon. Függő állapotban vagyunk. Valamennyi kelet-közép-európai ország közül csak Csehország gazdasági jóléte („kitettsége”) függ nagyobb arányban Németország gazdasági teljesítményétől, versenyképességétől, mint Magyarországé. (A lengyel például kevésbé – még ha a piacuk háromszorta nagyobb is, mint a mienk.)

A magyar gazdaság „mozdonya” a német – ez az autóiparban a legnyilvánvalóbb. Eljutottunk odáig, hogy a magyar GDP gyarapodási lehetőségeit kimondva-kimondatlanul a kecskeméti Mercedes gyár termelésének felfuttatása szerint méricskéljük.

Az Audit és az amerikai tulajdonban levő, de német székhelyű Opelt leszámítva más komoly beruházás Magyarországon nincsen, ilyenformán a méricskélés nem ostobaság, viszont jelzése a függés mértékének.

Magyarország számára annál jobb hír, mint hogy a német gazdaság az idén is (0,8 százalékkal, nem sokkal, de az euróövezet félszázalékos visszaeséséhez képest mégis vigasztalóan) növekedni fog, miközben mi ugyanennyivel zsugorodunk, nem is lehet. Mivel a számaink – ellentétben Giró-Szász kormányszóvivő közlésével – nem jók, hanem rosszak, a német húzóerő legalább abban a két kategóriában, ahol a számaink előtt pozitív jel van (kereskedelmi mérleg, folyó fizetési mérleg – minden más mínuszban), tartósíthat egy akár megnyugtatónak is mondható állapotot.

Itt azonban nem állhatom meg, hogy meg ne jegyezzem: a függés egyenlő a kiszolgáltatottsággal. Odáig rendben van a dolog, hogy a nálunk beruházó és termelésüket felfuttató német autógyárak egyelőre (!) Európán kívüli piacokon pótolni tudják a termékeik iránti európai kereslet visszaszorulását, de mi lesz akkor, ha ez az áldott állapot megszűnik? Még gondolni is rossz rá. Ha igaz, hogy minálunk se beruházás, se belső kereslet, stagnáló ipari termelés, vészes építőipari zuhanás, akkor tényleg össze kell tennünk a két kezünket, hogy legalább a németeknek „menjen”.

Most következik ennek az írásnak a rossz fejezete. Angela Merkelnek gyakorlatilag semmilyen befolyása nincs arra, hogy a magyarországi német érdekeltségek hogyan prosperálnak. Arról ugyan nyilván van véleménye, hogy olyan óriásokat, mint a Deutsche (Magyar) Telekom vagy az E.On, miként sarcolnak s óhajtanának folyamatosan sarcolni Orbánék; talán még arról is, hogy a magyar miniszterelnök elszánt államosítási hullámának milyen német érdekeltségek lesznek az elszenvedői – ám azért, hogy ezt a véleményét kifejtse, aligha keresné a találkozást Orbánnal. De még Orbán se ővele, hogy hallja. A tét ennél most nagyságrendekkel nagyobb.

Nekem nincs kétségem afelől, hogy Szijjártó Péter ezúttal – és kivételesen – igazat mondott, amikor a Merkel–Orbán-találkozó „leghúzósabb” témája gyanánt az Európai Unió 2014–2020-as költségvetését jelölte meg. Egyelőre annyit tudunk, hogy létezik olyan tervezet, amely Magyarországot a kohéziós (felzárkózási) alap legalább ötödétől vagy még ennél is többtől fosztaná meg. Részben azért, mert recesszióban vagyunk, tehát a befizetéseink csökkennek; részben azért, mert képtelenek voltunk lehívni a mostani ciklusban nekünk járó nyolcezermilliárd forintból ötezermilliárdot. Nem pályáztunk eleget és jól, ergo brüsszeli okoskodás szerint nincs is szükségünk ennyi pénzre.

Ráadásul mintha mi lennénk ennek az alapnak az „állatorvosi lova”. Idézném Barroso EB-elnököt: „A kohézióra szükség van, de fegyelemre is. Nem olyan pénz ez, amit olyasvalamire kéne költeni, amiről mindenki tudja, hogy semmit sem javít a versenyképességen... [csak]a klientúrákat eteti.” Bingó! – mondják erre az angolok. Nálunk az a kevés pénz, amit eddig lehívtunk, jobbára presztízsberuházásokra ment; ha másként történt volna, nem csúszunk olyan csúnyán – tizenkét hellyel – vissza az uniós versenyképességi rangsorban.

A másik téma a földalapú agrártámogatás, amelyről már most tudjuk (sajnos „ők” is), hogy a magyar agrárium modernizációját ugyan nem fogja segíteni, viszont az orbáni klientúra zsebének gyarapodását annál inkább. Ergo ha az unió e téren visszalép az új költségvetésben, okkal teszi.

Orbánnak az euróövezet hatalmas problémái miatt Magyarországra csak fél vagy negyed szemmel figyelő Angela Merkel rokonszenvét ahhoz kell megnyernie, hogy ne vegyenek el tőlünk pénzt. Ha igaz Sarkozy korábbi francia elnöknek az a mondása, hogy „Európát mi ketten kormányozzuk, Angela és én”, akkor érthető, miért volt olyan fontos (túl a presztízsokokon), hogy Orbán személyes találkozóért kilincseljen Berlinben. Más pártfogója nincs a horizonton. A visegrádiak volnának? Igen, de ők kifejezetten konkurenseink a pénzhajszában, s nyilván a saját érdekeiket nézik.

Az unió nagybefizetői mind azt akarják, hogy a költségvetés ne nőjön, hanem (reálértékben) csökkenjen, éspedig az állandóan a markukat nyújtogatók kárára. Ennek fényében érdekes lesz hallani, hogy Németország mint a legnagyobb befizető mit mond az igyekvő vendégnek.

Szerény véleményem az, hogy miután a Merkel-kormány – az alkotmánybíróság közbejöttével – „lenyelette” a parlamenttel a maga irtózatos részesedését az euróövezet októbertől esedékes stabilizáló alapjából (ESM), már csak választási okokból sem zúdíthat újabb terhet a német polgárok nyakába, ráadásul olyanok javára, akiknek a megítélése arrafelé rettenetesen rossz.