Kórtörténet

– Hányan perelték be a könyvének megjelenése óta?

– Senki. Akiket kritikával illettem, tudják, sokkal több információm van annál, mint amit megírtam, ezért rosszul jönnének ki egy perből. Újságírói alapállásom mindig is az volt: ha valakit írásban bírálni fogok, akkor szóban sokkal többet vetek a szemére. A beszélgetések során kritikusabb szoktam lenni, mint könyvben vagy cikkben. Nem élek vissza a partnerek bizalmával.

– Már ha egyáltalán volt. A könyvben visszatérő kérdés: kinek a megrendelésére ír?

– Egy olvasó szerint egyértelmű, hogy az ORFI jelenlegi főigazgatója és helyettese volt a megrendelő. Holott szóba sem álltak velem. Valójában több évtizede gyakorló reumás vagyok, üzemi vakság is, hogy nem korábban vetettem bele magam a történetbe. A könyv szereplői szájzárjukat mentik a meséikkel. Nem akartak az egyházat is bíráló könyvben szerepelni, mert tőle csak jót kaptak, és különben is: minden pap jót cselekszik. Aki nem vallásos, nem akarta kimutatni az érzéseit, mert a jóisten tudja, merre fordul a helyzet. Megdöbbentő volt, hogy még a BIK-ben heti két órát rendelő, nyugdíjas főorvosok sem mertek beszélni. Kozma atya, a „tulajdonos” szigorú és kegyetlen vezető. Antihumánusabb ez az egyházi intézmény, mint amilyen az ORFI valaha is volt.

– Azt írja, valójában Kozma atya a történet titka.

– Igen, mivel feltűnően szabadon kezeli a tényeket.

– Több esetben meg is hazudtolják az események. Például kiderül, hogy a „vukovári hős” nem mentett ki ezreket az ostromlott városból, hiszen be sem jutott oda.

– Az atya Janus-arcú: miközben kifogyhatatlan a jó cselekedetekből, úgy rúgja ki vagy zavarja nyugdíjba a főorvosokat, hogy küldönc viszi nekik a felmondást. Gyakorlatilag egy személyben kapta vissza a többmilliárdos vagyont, noha korábban a magyar irgalmas rendet sem a bécsi perjel, sem a rend római generálisa nem tartotta alkalmasnak a „kórházalásra”. Mitől vált azzá? Attól, hogy Kozma atya belépett a rendbe?

– Az atya portréját megrajzoló fejezet végén kiderül a szerző morális dilemmája: azzal, amit leír róla, belerondít sok jótéteményébe.

– Úgy akartam bemutatni a rossz oldalát, hogy azt a társadalmilag fontos szerepet, amelyet az elesettek gondozásában önfeláldozóan – egyben képmutatóan – visz, ne romboljam le. Csak azt akartam bemutatni: ő is ember, aki túlépítette saját mítoszát. Az ORFI feldarabolásakor milliárdok cseréltek gazdát, neki köszönhetően.

– Miután elküldte neki a róla szóló fejezetet, válaszlevelében azt írta: reméli, „Isten bírám hozzám irgalmas lesz”. Azóta nem reagált?

– Nem. A BIK-ben dolgozó orvosok hívtak fel azzal: semmit nem tudtak arról, ami a fejük fölött történt. És jó segítőm, a korábbi főigazgató, Bálint Géza is azt mondta: sok mindent a könyvből tudott meg.

– Azt írta, tükröt akart tartani a történteknek. Sikerült. És?

– Ennyi. Magyarország felfedezése – amire könyvsorozatunk címe is utal. Ez a hatvanadik kötet, és nincs a sorban sok sikertörténet. Mégis hányjuk a falra a borsót, hátha fennragad, és legalább két-három embert meggyőzünk arról: hasznosabb a valósággal szembenézni, mint bűnbakképzésben jeleskedni, mondjuk Károlyi Mihály fejére kipát rakni, Trianont egy szál ember nyakába varrni.

– Egyre kevesebbszer hányják a falra a borsót.

– Ami a társadalom butulásával függ össze. Lényegesen nem csökkent az országban a könyvre költött pénz, csak a megoszlása, az olvasói érdeklődés változott. Korábban sorozatunk könyvei harmincezer példányban jelentek meg, most ezerben. Hajdanán az írószövetség fizette az ösztöndíjakat, a Szépirodalmi Kiadó meg kiadta a sorozatot. Az ösztöndíjak és a szerzői jogdíjak a több tízezres példányszám esetén jóval nagyobbak voltak.

– Pedig költséges a műfaj.

– Az, hogy valaki elutazzon vadásztörténetek után, ahogy Szász Imre megtette Gödöllőtől Gemencig –, ma szinte lehetetlen. De a lényeg az, hogy a közönség érdeklődése csökkent, butult a társadalom. Nem véletlen, hogy R. Székely Julianna most a bulvárról ír a sorozatban.

– Vagyis lesz folytatás, noha sokan sokszor keltették a sorozat halálhírét.

– Az Osiris Kiadó tulajdonosa, Gyurgyák János azt ígérte: a Diákkönyvtárat, a Magyarország felfedezését és még egy társadalmi sorozatot, ha a konyhaasztalon kell összeraknia, akkor is megtartja, szerez rájuk pénzt. Ez a garancia. Mert Szőcs Gézától vagy fél éve kértem támogatást a sorozatra, és eddig még csak válaszra sem méltatott.

– Mennyi kellene?

– Évi három-négymillióból két kötetet meg tudnánk jelentetni, vannak is érdekes témák és szerzők. Tódor János a cigánygyilkosságokról, Rab László az elfelejtett emberekről – a golyóstoll, a Medve sajt feltalálójáról – írna. Azt viszont nem hiszem, hogy Gyurgyák ösztöndíjat is tud adni. Rossz a törvény, amely szerint magánembereknek nem utalhatjuk át az állami támogatást, ösztöndíjat nem fizethetünk. A sorozat eddig mindig miniszteri keretből tudott gazdálkodni, és a szerzőknek fizetni. Döntő szerepe volt Hiller István kétszer hatmilliójának abban, hogy az utolsó nyolc évben fennmaradtunk. És bizony furcsa az a helyzet, amely az én könyvem esetében is előfordult: a magánkiadó Osiris, azért, hogy a könyv fontosságát hangsúlyozza, majdhogynem fél áron hozta forgalomba. És közben folyik a totojázás a Márai-program körül. Az állam megtehetné, hogy támogatja fontos könyvek pár száz példányának eljutását a könyvtárakba. Ez az első lépés, de a döntés húzódik. A szocialista kormány egy- vagy kétmilliárdot akart beletenni a programba, de Bajnai elhalasztotta, Orbánék szintén.

– Megoldás lehetne az újságírás hitelének növekedése is.

– Természetes, hogy a politika hitelvesztésével együtt a politika közvetítői is leértékelődnek. Gondoljon bele, hogy egy olyan tehetséges kolléga, mint Bayer Zsolt, hová süllyedt!
A médiában a pénznek és a politikának szolgákra van szüksége. És az újságírók könnyen adják magukat: hasonulnak a társadalom többségéhez.