Kórház és iskola közt, légüres térben – Azt sem tudják, hogyan szóljanak egymáshoz

A megbeszélt időpontnál előbb érkeztem a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár elé, így bőven volt még időm sétálgatni. A járvány ellenére szép számmal igyekeztek oda, csakhogy a koronavírus-helyzet miatt egyelőre nem fogadnak olvasókat. Ha a beszélgetőpartnereim kevésbé szemfülesek, magam is akkor szembesültem volna azzal, hogy a könyvtárba tervezett beszélgetésnek fuccs, de riportalanyaim már előző éjjel kiszúrták a hirdetményt, és figyelmeztettek. Így hát a találkozónk helyszíne átalakult.

Szepessy Dáviddal, az Eötvös József Gimnázium végzős tanulójával, egy igazi fizikatudóssal és Horváth Domonkossal, az érettségit korábban sikerrel abszolváló kerekesszékes és éppen egyetemi éveire készülő sráccal rögtön el is indultunk a Nemzeti Múzeum kertjébe. Az alig tízperces út nem telt szótlanul, Domonkos könnyen és szívesen megnyílt. Önvallomással kezdte: egy autoimmun kór pár éve megtámadta a gerincvelejét, ezért ül tolószékben. Betegsége miatt hónapokig feküdt kórházban, közben teljesen kiszakadt az oktatásból, s csak komoly erőfeszítések árán sikerült visszatérnie. Lábadozása alatt ismerkedett meg a KórházSuli Alapítvánnyal.

Az otthoni tanulásra kényszerülő beteg gyermekek oktatásában immár hatéves gyakorlattal rendelkező szervezetet két lelkes szakember alapította: Tóthné Almássy Mónika kórházpedagógus, az alapítvány vezetője, és Prievara Tibor tanár. Az ő ötlete volt, hogy középiskolás tanítványai online tanyagokat fejlesszenek beteg társaiknak.

Horváth Domonkos

– Hamarosan csatlakozott a kezdeményezéshez Berczelédi Réka is – meséli Almássy Mónika. – Ő az Eötvös kémia–biológia szakos tanára, ketten találtuk ki, hogy jó volna a kórházban fekvő gyerekek és az iskolában tanulók rajzaiból közös KórházSuli-kiállítást szervezni.

Az első lépést követte a többi. Egyetemisták közreműködésével elindították a személyes segítségnyújtást is. Így jelenleg az alapítvány tevékenysége két területet fed le: a bázisintézmény, az Eötvös és további tizenöt középiskola diákjainak közreműködésével alkalmazzák a lábadozók számára kifejlesztett online iskolai tananyagot, miközben egyetemistákat képeznek ki, hogy önkéntesként, személyesen segítsék a beteg gyerekek felzárkóztatását egészséges társaikhoz, egyengessék visszatérésüket az iskolai oktatási rendbe.

Dávid és Domonkos is az alapítványon keresztül ismerkedett meg egy nyári táborban.

– A tábort a KórházSuli és a Bethesda Gyermekkórház rehabilitációs részlege közösen szervezte – meséli Domonkos. – Abban a hét napban elég sok időt töltöttünk együtt, később az alapítvány több rendezvényére meghívtak engem is, ahol egyre gyakrabban találkoztunk. Tavaly aztán egy újabb táborban felvetettem Dávidnak, hogy nem segítene-e nekem fizikából felkészülni, mert azt hallottam róla, hogy ő ebben nagyon jó. Szeptemberben egy kórházsulis konferencián megbeszéltük a részleteket, és novembertől kezdtük a közös munkát.

A két fiú egyáltalán nem számít szokványos tanulópárnak, ez a felállás ugyanis rendhagyó. Almássy Mónika elmondta, a KórházSuli Alapítvány egyik aranyszabálya: a betegekkel közvetlenül csak az egyetemisták tanulhatnak, ők segíthetik a felzárkózásukat az iskolába való visszatéréshez.

Szepessy Dávid

– A középiskolásoknak lelkileg megterhelő lehetne a betegekkel való találkozás – hívta fel a figyelmemet a szabályokra az alapítvány vezetője, de hozzátette: Dávid és Domonkos esetében kicsit más a helyzet. Náluk a korkülönbség nem annyira lényeges, hiszen Dávid annak ellenére tud segítetni Domonkosnak, hogy fiatalabb nála, de ő az egyik legtapasztaltabb segítő az alapítványnál. Saját iskolájában is több társát korrepetálja fizikából, de az alapítvány égisze alatt már két-három másik gimnázium gyerekeinek is segített.

Nem ér váratlanul Domonkos megjegyzése:

– A tankönyvek sokszor nem logikusan épülnek fel, ezért mi egyáltalán nem a könyvekből tanultunk. Dávid a lyukasórái egy részét a könyvtárban tölti, ott készíti a speciális óravázlatot a számomra.

– És ezek beválnak? – kérdem.

– Szerinted? – néz rá Dávid Domonkosra, aki viccesen megjegyez valamit, amin együtt nevetnek. Már a Múzeumkertben sétálunk. Egyetlen pillanat sem telik el anélkül, hogy valamelyik fiú ne beszélne, ne reflektálna a másikra.

– Kezdetben hetente egyszer tudtunk tanulni. Most szerencsére megváltozott Dávid órarendje, és ez lehetőséget adott arra, hogy kétszer is találkozzunk.

– Ennek én is örültem – teszi hozzá az ifjú tanár. Dávid szívesen áldozza szabadidejét tanítványára, ugyanis nagyon élvezi a közös tanulásokat. – Domonkos ideális alany ahhoz, hogy fel tudjon zárkózni fizikából, mert megvan a háttértudása matematikából. Ráadásul már érettségizett, így nem kell az anyaiskolájához igazodnunk, nincsenek számára kötelező tananyagok és dolgozatok. Ennek köszönhetően gyorsan és logikus rendben tudunk haladni az anyaggal.

Domonkos tehát jó diáknak bizonyult. Elhatározta, hogy Dávidhoz hasonlóan ő is jelentkezik segítőnek az alapítványhoz. El is végzett egy ehhez szükséges képzést, a kétnapos intenzív oktatáson arra készítették fel, hogyan kell majd törődnie a diákjaival, hogyan kell kapcsolatot tartania velük és a szüleikkel, illetve az iskolájukkal. Ebben profi segítők álltak mellé: a KórházSuli szakembergárdája és a Bethesda Gyermekkórház mentálhigiénés csapata.

– Van tapasztalatom a kórházi léttel kapcsolatban – mondja Domonkos. – Minden nehézségével pontosan tisztában vagyok. Tudom, hogy a bent lévő gyerekek kettős életet élnek: le kell győzniük a rehabilitációjuk alatti akadályokat, s közben élniük kell a megszokott életüket is. Ez borzasztóan nehéz. Abban szeretnék majd tanácsot adni a sorstársaimnak, hogyan lehet könnyebbé tenni a kórházi időszakot, és megmutatni, hogy ennek az állapotnak vannak szépségei is. Még ha kevés is…

Dávid szakértőként teszi hozzá: Domonkos elsősorban azért lehet majd jó segítő, mert tud a saját példájából építkezni. Ismeri a kórházi viszonyokat, tudja, hogy egy beteg gyereknek a tanulás egészen mást jelent, mint a többi fiatalnak.

– Ez egy olyan küldetés – fogalmaz szinte a felnőttek pontosságával az érettségi előtt álló fiatalember –, amivel hidat képezhetünk a rászorulóknak a hétköznapokba, kapaszkodót tudunk adni, amit megragadhatnak, hogy visszatérjenek a normál világba.

Sokan azonban még így is csak nehezen képesek arra, hogy ne adják fel, s meg tudják őrizni a felépülésbe vetett hitüket, a lelkierejüket a hosszas kórházi kezelés alatt. És ha ezen túljutottak, sokan akkor szembesülnek a valósággal, hogy magukra vannak hagyva gyógyulásuk után. Saját erőből kellene felzárkózniuk a tananyagban a korosztályukhoz.

Elvileg a kórházpedagógusoknak kellene segíteniük nekik, de hazánkban jelenleg mindössze ötven ilyen szakember dolgozik, akiknek a fele a fővárosban vállal munkát. További gond, hogy kórházpedagógust egyáltalán nem képeznek, erre a pályára csak évtizedes tapasztalattal rendelkezők lépnek, akiknek viszont minden esetben fel kell adniuk addigi, hagyományos oktatói pályafutásukat. Ez nagyon nagy áldozat, és a jó szándék önmagában kevés. Speciális egészségügyi ismeretekre volna szükségük, hogyan kell közeledni egy palliatív ellátást igénylő, súlyos, életveszélyes betegségben szenvedőhöz; önmaguktól nem tudhatják pontosan azt sem, miként kell a beteg gyerekekkel foglalkozni; hogyan lehet kommunikálni velük vagy a szüleikkel. Erre ugyanis egyáltalán nincsenek konkrét szabályok, így mindenki azt teszi, amit a legjobbnak gondol. Ráadásul az ilyen osztályokon dolgozóknak azzal is tisztában kell lenniük, hol vannak tevékenységük határai.

Az is gond, hogy a kórházak egy részében ugyan foglalkoznak a gyerekekkel, de amikor kilépnek onnan, légüres térbe kerülnek. Van olyan jogszabály, amely előírja, hogy a tanulók lábadozása alatt az anyaiskolának heti 10 órában felzárkóztató foglalkozásokat kell tartania, ennek a kötelezettségnek azonban az intézmények – részben a pedagógusok túlterheltsége miatt – többnyire nem képesek eleget tenni. Csupán az osztályozó vizsga lehetőségét biztosítják a gyógyulóban lévő gyerekeknek, hogy teljesíthessék az adott évfolyam követelményeit. Nagyon sok diák a maga módján próbál egy vagy akár több éven keresztül lépést tartani a kortársaival, de ennyi idő alatt teljesen kiesnek az iskolai közösségből. Abból a közegből, amely fejlődésük szempontjából a legfontosabb lenne számukra.

Dávid biztos abban, hogy a KórházSuli segíthet ezen a kitaszítottságon is. Felkészíti a lábadozókat az iskolába való visszatérésre, de segít az iskolai közösségnek is a visszafogadásukban. Ez azért nehéz, mert a többségnek új helyzet, ha beteg gyerekekkel találkozik.

– Társadalmi szinten ráadásul a betegség tabutéma – teszi hozzá Domonkos –, ami ahhoz vezet, hogy aki beteg, az inkább otthon marad, akkor is, ha talán már képes volna visszatérni az iskolájába.

– Szerinted ki tehet erről a hallgatásról? – kérdezem.

– Ez senkinek sem róható fel. A lábadozás időszaka alatt a diákok szinte semmit nem tudnak beteg társukról, semmilyen kapcsolatban nincsenek vele. A visszatérés előtt általában mindegyik fél retteg, azt sem tudják, hogyan szóljanak egymáshoz.

A KórházSuli aktivistái ezért azon dolgoznak, hogy a beteg gyerekek kezdjenek el látszani a magyar közoktatás számára. Véleményük szerint az otthoni tanulásukra mielőbb általános megoldást kell találni, hiszen jelenleg ezernél is többen lebegnek az egészségügyi és tanintézmények közötti térben. Az alapítvány szakemberei tanárképző intézményekkel együttműködve, dedikált KórházSuli- és egyéb kurzusok keretein belül osztják meg tapasztalataikat a leendő pedagógusokkal.

És aki fogékony erre, lehetőséget kaphat, hogy a megszerzett tudását a gyakorlatban is kipróbálja.