Kislányos díva

– Siettek? – kérdezi a Nemzeti Színház szinte üres büféjében.
Laza farmer, egyszerű blúz – törékeny, akár a metszett üveg. Fáradt, még nem mosolyog.
– Este a Köntörfalak bemutatóját ünnepeltük.

Kötelező a promóció. Láthatóan fárasztja a sok szereplés: tévékbe hívják, interjúkat ad. Legújabb filmje közönségdíjas lett a filmszemlén. Színésztársa, Elek Ferenc is elismerést kapott érte, valamint a rendező, Dyga Zsombor, és a vágója, Czakó Judit.
– Passzolt hozzám a szerep. Élveztem a játékot – meséli.
Volt ideje a karakter megformálására. A bénázós vakrandiból a hosszú dialógusok és a ritka vágások miatt lassan bújik elő a kapcsolatok rejtett mélysége.

A hangszóróból az ügyelő recseg: „A második felvonás szereplőit kérem.”

Sminkelni megy. De csak a fotó miatt. Amúgy még ráér, később lesz jelenése.

Huszonhat éves. Túl van már jó néhány filmszerepen: játszott vizsgafilmekben, dolgozott Bereményivel, Iglódival, Esztergályos Károllyal, része volt a sikersztoriknak: a Valami Amerika 2-nek, a Poligamynak.

Egyik szerep hozta a másikat – Orosz Dénes Melletted című kisfilmjében látta meg Herendi Gábor, és hívta a Valami Amerika második részébe.
– A vizsgafilmekben nem volt vesztenivalóm, de ma már sorra rakódnak rám a súlyok: mindig újat kell mutatni, fejlődni kell, de ez motivál is. Korábban sokáig rágódtam azon, ha egy-egy filmben valamit nem úgy láttam viszont, ahogy szerintem kellett volna. Nem szívesen nézem újra a régebbi szerepeimet, csakhogy muszáj, mert abból tanulok a legtöbbet – szakad ki belőle egy szuszra.

Anyai minta

Persze a színházban „könnyebb” a dolga. Egy elrontott gesztus kijavítható.

Simogatták a színikritikák: „Tompos Kátya Rosalindája szerelmesen elbűvölő”, „játéka gondosan poentírozott”.

Pedig még „csak” három állomáson van túl: a populárisabb József Attila Színház, a kísérletező Bárka és most a Nemzeti.

Legjobb évadját a Bárkában töltötte. Igaz, akkor már fél lábbal a Nemzetiben volt, és még játszott a József Attila Színházban is. Élvezte a kis színház családiasságát, munkatársai kísérletező kedvét.

Anyai minta a művészetek szeretete. Gyerekkora egy volt a dalokkal, mesékkel, cirkuszlátogatással, színházzal. Édesanyja a Holle anyót oroszul mesélte neki elalvás előtt. Ő ugyanis orosz. Az édesapja magyar és atomfizikus. „Kati” kandúrokat jelent oroszul, ezért inkább Kátya lett.

Volt hátországa
Azt mondja, mi, magyarok kicsit rejtőzködőbbek vagyunk az oroszoknál, ők inkább a szívükkel gondolkoznak, sokkal hamarabb elragadják őket az érzelmek, többet „mernek”, mint mi. Éppen ezért ízesebb Csehov oroszul, mint magyar tolmácsolásban.

Gyerekkorában Kátya egyik közösségből, művészeti ágból kalandozott a másikba: rajzolt, készített rézkarcot, akvarellt, színészkedett, énekelt, és nem tudta igazán, mit akar. Korán felismerték, hogy szép a hangja, a gimnáziumban francia sanzonversenyre küldték. A Francia Intézet versenyén ismerkedett meg Orosz Zoltán harmonikással, aki noszogatta: turnézzanak együtt.

„Félek az énekléstől, a közönségtől, és nincs semmi rutinom” – válaszolta. „Olyan helyen kell énekelned, ahol van, aki megáll egy pillanatra, és van, aki továbbmegy” – nógatta a zenész.
Igazi tanulmányút lett belőle. Végigutazták fél Európát. Autóban aludtak, utcazenészek lettek.

Párizsban Kátya Edith Piaf-dalokat énekelt. Nagy merészség a sanzon fővárosában. Egy hajléktalan odalépett hozzá, papírpénzt adott neki: „Merci!”

Idehaza Földessy Margit színitanodájába járt.
– Tizenhét évesen a Kabaréban Sallyként léptem fel. Most Székesfehérváron játszom ugyanezt a szerepet.

Kevés önbizalma volt – emlékszik. Pedig elsőre vették fel a színművészetire. Ami, lássuk be, nem a tehetségtelenség jele. Kezdetben igyekezett megbújni, nem a középpontban lenni.
A színészet viszont részben magamutogatás.
– Nincs ebben semmi furcsa. Sok kollégámtól hallottam, hogy azért lépett erre a pályára, mert a görcseitől akart szabadulni, és szerette volna, ha szeretnék – mond ellent.
Ingázott Zalaegerszeg és Budapest között. Bereményi Géza darabjában volt először alkalma kipróbálni, mire képes. A sok daltól, a nagy feladattól kezdett fokozatosan oldódni.
– Igaz, öt osztálytársammal együtt léptem fel – mosolyog: volt hátországa.
Kecskeméten a Nebántsvirágban fedezte fel Alföldi Róbert. Ő hívta a Bárkába, majd a Nemzetibe.
Ma egy fiatal színész mellett ritkán áll egy mester, aki megmondaná neki: mikor hamis valamelyik szerepben, mikor halad jó úton. Kellett, hogy valaki „hátba verje”, erősítse az önbizalmát.
– Bagó Gizella hangképző mesterem ilyen. Hatalmas szerencse, hogy ráakadtam arra az emberre, aki ismer, nem sablonokat mond, és egész lényével terelget a pályámon.

Érdekes látni az arcait: a Kulteában a Söndörgő együttes délszláv zenéjére behunyja a szemét, és kiszakad belőle a fájdalom. A „csikócsapat” (kopirájt: Petrovics Emil) egyre hangosabban zokogtatja a tamburahúrokat, ő pedig szinte már igazi cigány asszonnyá válik a színpadon. A kultúrházas teremben egy idő után már nem is hiányzik a füstös kocsma díszlete. Ott van az a dalban, amelynek a végére, ahogy kell, eltörik minden sligovicás pohár, és a tánctól elfárad a láb.

Máskor, a Berzsián és Didekiben szertelen. Hiába a talpig zöld maskara – mintha egy japán mangából lépett volna elő –, hiába lett társából, a repülő kutya Ribizliből világító, baseballszerkós csodacsatár, a szürreális képben is csillogó szemű kislány tud maradni.

Idő van

„Kérem a kórust a színpadra” – hallatszik az ügyelő hangja.

Egyre sürgetőbbek az utasítások, elbúcsúzni alig van idő. Int, és átül Stohl András asztalához.

Kis idő múlva színpadra lép, és a János vitézben gyámoltalan parasztlány lesz, igazi naiva és ezüstdzsekis prostituált.

Kislány és díva.