Kiállítás » Vízizrí

Először az jutott eszembe, vajon mit szólna ehhez a kiállításhoz Csaplár Ferenc, a Kassák Múzeum egykori legendás igazgatója. Valószínűleg csóválná a fejét, afféle nyár közeli léhaságnak tartaná az egészet. Olyannak méghozzá, amihez Kassáknak vajmi kevés köze van csak. (Valami kevés köze mindenesetre tényleg van, lévén maga is nagy túrázó egyfelől, s a Munka-kör tényleg élénk kulturális kapcsolatban állt fénykorában a kiránduló, táborozó munkásokkal.) Aztán persze arra gondoltam, mit szólna hozzá maga Kassák. (Valami ilyesmit: „Mondja, mágá csák ezt a két borzalmas fotográfiát találta rólam?”) Ami engem illet, nem adnék igazat nekik. A Kassák-múzeumnak nincs egyszerű dolga, hogy újra és újra megszólítsa, beinvitálja azokat a látogatókat, akik már jól ismerik Kassák munkásságát és a (nemrégiben egyébként alaposan felújított) állandó kiállítást. Ahhoz nincs se tere, se ereje, hogy nagyobb szabású, nemzetközi avantgárd képzőművészeti tárlatokat rendezzen újra meg újra, ki kell hát találnia olyan témákat, amelyek valamilyen (bármilyen laza) szálon kapcsolódnak a Kassák-életműhöz, anyag is van hozzájuk, és elég érdekesek ahhoz, hogy versenyre kelhetnek a többi pesti kiállítással.

A Vízizrí több szempontból is ilyen. A cím remek, figyelemfelkeltő (Palasovszky Ödöntől származik, persze), a téma izgalmas és több szempontból is körbejárható – de sajnos a tárgyi kínálat meglehetősen visszafogott. (És akkor még bársonyos finomsággal fogalmaztunk.) Szellemes, világos magyarázó szövegek (ha eddig nem mondtuk, a két háború közötti munkástúraegyletekről, a vonatkozó kultúráról – szavaló- és énekkarokról –, valamint a horányi telep életéről szól a tárlat), megható és tanulságos fotográfiák, néhány könyv és brosúra: ez minden, amit kapunk, sehol egy bakancs vagy túrabot, belevésve a kevélynyergi élmények évszáma, mondjuk. Nagyon elkötelezettnek vagy érintettnek (csak nem a nagypapa az ott a fényképen?!) kell lennie annak, aki beéri ennyivel.

Jolsvai András