Keresem a szót

Csomagolhatnám valami píszíköntösbe, de minek? Édes Viktor, a kedves nép tegnap este becsomagolta számodra a lóf...t, átkötötte ízléses masnival, és lendületből betolta a fa alá.
Az a helyzet, kedves nép, azaz kedves olvasó, hogy a mondat helyesen a kipontozott részt is kimondva hangzik, ráadásul az egész idézőjelbe teendő. Tudniillik ezt a múlt év végi bejegyzést a Varánusz blogból kölcsönöztem, ahol – mint ahogy többé-kevésbé az egész blogvilágban – fütyülnek a píszíre, a politically correct, vagyis a lehetőleg senkit sem sértő fogalmazásmódra, és a szerzők egy lélegzetvételre kifújják magukból a sokszor dühös, sokszor csípős mondandót. Nem mindig ügyelnek a nyelvhelyességre (de hát az újságírók sem), nem mindig építik fel cikküket a szakma szabályait betartva (a sajtómunkások sem), nem mindig a leghatásosabb helyeken sütik el rengeteg puskaporukat (velünk is megesik), mégis naponta – ha nem is számtalan, de – számos olyan blogcikk születik, amelyet érdemes elolvasni. Van bennük érdekes információ, sok ötlet, jó néhány eredeti összefüggés, egyéni gondolat, szóval kár és hiba volna kihagyni őket, már amennyiben az embert érdekli a közélet. A kérdés lassanként az: szükség van-e még újságírásra?
A válasz könnyű: persze. Annyira szükség van rá, hogy százával, ezrével születnek az újságírók naponta. Bárki, aki kedvet és némi tehetséget érez arra, hogy másokat is érdeklő információkat gyűjtsön, valamit és valakit leleplezzen, mindezt másokkal megossza, véleményt fűzzön hozzá, vagy akár indulatait belekiabálja a nagyvilágba, könnyedén megteheti, nem kell hozzá szerkesztőség, szerkesztő, főnök, tulajdonos, kiadó. És nemcsak nem kell hozzá senki, még a televíziók és lapok kérik a civileket, hogy küldjék el nekik, amit fotóztak, videóztak, láttak, hallottak. Az újságírás hovatovább olyan mindennapos tevékenységgé válik, mint a köznapi beszélgetés, érintkezés az emberek között, azzal az óriási különbséggel, hogy manapság már nem pár ember találkozik egymással a faluban, nem néhány tucat a munkahelyen, nem néhány száz a korzón vagy a bulin, hanem százezrek, milliók, százmilliók a világhálón. Ahogy a kommunizmus bukása után Fukuyama azt írta, hogy elérkezett a történelem vége, győzött a demokrácia, úgy azt gondolhatnánk, hogy elérkezett az újságírás történetének a vége. Hiszen ha mindenki újságíró lehet, ha bárki közölhet híreket, riportokat, kommentárokat, ha akárki eljuthat a világon akárkihez, akkor a kezdetben szűk körhöz szóló nyomtatott újság mára bármilyen formában fogyasztható, bárki számára elérhető, totális, másodpercenként frissülő világújság lett. Mindenki gyártja, mindenki olvassa. Ennél tökéletesebb megoldás nincs.
Kérem az újságíró-munkakönyveket a portánál leadni. Már ha volnának még munkakönyvek. Igaz, munka még van, és egy ideig még lesz is, bár nyilvánvaló, hogy a nyomtatott sajtó napjai meg vannak számlálva, de egyelőre még sokan kíváncsiak arra, hogy egy-egy szakemberekből álló társaság hogyan válogatja össze a híreket, és milyen tálalásban teszi őket közzé. A szerkesztőség megspórolja a közönségnek azt a fáradságot, hogy egyenként keresgélje meg a számára érdekeset, és lehetővé teszi, hogy akár egy újságban, egy hírportálon vagy egy televízióban egyszerre, koncentráltan érje el a fontos információkat. Kétségtelen: a hagyományos újságíró is ugyanezt csinálta. Gyűjtötte, összeválogatta, egymáshoz kapcsolta a híreket, csak éppen személyesen kellett fölkeresnie a hírforrást, vagy neki adták oda a hivatal közleményét. A különbség annyi, hogy ma már minden szereplő szinte mindent az egész világ számára hoz nyilvánosságra, ha pedig el akarja titkolni, akkor nem kell újságíró a leleplezéshez, hanem előállhat vele bárki névtelenül, akár a források ellenőrzése nélkül is.
Ne értsenek félre: az újságírás története tele van hazugsággal, manipulálással, a tények és a történetek tudatos vagy hanyagságból történt meghamisításával. Nem kellenek ahhoz szakmán kívüli civilek, bloggerek, hogy valaki ne tartsa be a tisztességes tényközlés, információtovábbítás, véleménynyilvánítás szabályait. Ráadásul azt is tudjuk: a szabályok azért vannak, hogy az élet megváltoztassa őket. Mégis, naponta ott állok például egy olyan dilemma előtt, hogy publicistaként mit írjak, mit írhatnék Orbán Viktor óránként megváltoztatott tandíjterveiről és a diákok váratlanul hatásos, elsöprő erejű tiltakozásáról, ha még az újság, akár a napi-, akár a hetilap megjelenése előtt egymás után jönnek a blogok arról, hogy a diákok becsomagolták a lóf...t a kedves vezetőnek, és betolták a karácsonyfája alá. Jól megírják, jól megmondják, sőt úgy mondják meg, ahogy egy hivatásos újságíró nemigen teheti, úgyhogy mit tudnék ehhez hozzáfűzni, és minek?
Elveszik a kenyeremet. Valószínűleg a szó szoros értelmében is, hiszen a hagyományos újságírói pálya egyre szűkebb lesz, és egyre kevesebben fognak rajta elférni. Hiába, ilyen következménye van a technológiai forradalomnak az élet minden területén. Ha a hírek az újságokon kívül is eljutnak a közönséghez, ha az újságból, rádióból, tévéből mint üzletből nem lehet már pénzt csinálni, akkor ez a foglalkozás magától megszűnik. Jó, még nem tartunk itt, csupán haladunk ebbe az irányba, de azért mégsem mindegy, hogy az újságírás mikor veszti el a hitelességét és értelmét. Ha egy névtelen blogger egyszerűbben és frappánsabban megírhatja, hogy mit tolt be a nép a kormányfő karácsonyfája alá, mert az újságíró a lapjában, a rádiójában, a tévéjében mégsem dobálódzhat lóf...okkal, akkor valószínűleg az olvasók közül egyre többen a bloggert fogják választani, elvégre ő egyenesebben, őszintébben írta meg, amit gondol. Ha más szabályok érvényesek a névtelen magánzó bloggerre, mint az újságíróra, akkor ebben a versenyben vagy a hivatásosok fognak veszíteni, vagy kénytelenek lesznek idomulni a pálya széléről betörő és őket gyorsan megelőző új versenyzőkhöz.
Nem panaszkodom, pláne nem siránkozom, még ha néha irigykedem is, amiért nem használhatom a klaviatúrámra már nem illő kifejezéseket. Egyszerűen azon töprengek, hogy mi lehet erre a válasz. Keresem a szót. Nem ugyanazt, mert azt a szót, azokat a szavakat bárki könnyen a szájára veszi, és megfelelő alkalmakkor hatásosan tudja is használni. Inkább azokat, amelyek ugyanilyen hatásosak lehetnek, mégsem zsigerből röpülnek ki az ember száján. Keresem a szót, és nem állok nyerésre. Elolvasom a blogokat, és gyakran már nem is vagyok kíváncsi a másnapi újság véleményírásaira. Elismerően bólogatva, gyakran elmosolyodva és nevetve olvasom a szellemes blogbejegyzéseket anélkül, hogy tudnám, ki áll a blog, a blogok mögött. És akkor is leveszem a kalapomat, amikor egy-egy blogger olyan oknyomozó újságírásra, tényfeltárásra képes, amilyenre a komoly szerkesztőségek is csak ritkán.
Tudom és látom persze, hogy a szerkesztőségek is megpróbálnak alkalmazkodni az új viszonyokhoz. Egyre-másra jelennek meg például az újságok internetes oldalain jobbnál jobb video-összeállítások, gyakran leleplező riportok, amelyeknek elvileg a tévéhíradókban volna a helyük, mégsem oda készülnek. A televíziókat nyilvánvalóan a kormányzati politika és a médiahatóság tartja kordában, a köztévének és a nagy kereskedelmi tévéknek nyilvánvalóan semmit nem szabad leleplezniük, így aztán ha valaki képben akar mondani valami újat és hatásosat, akkor az interneten lyukad ki. Szóval egyfelől a hatalom nyomja az újságírást, másfelől meg a korlátlan szabadság.
Keresem a szót. Segítség!