Kegyosztás és kegyfosztás

Valóban „elit” volt az állampárt vezetőcsoportja? Nem inkább káderosztály?

– Kétségtelen: nálunk hagyományos szakmai álláspont szerint a szocializmus pártfunkcionáriusait nem nevezik elitnek, inkább nómenklatúrának, kádereknek. Mivel – Bibó István nyomán – az elithez pozitív tulajdonságokat, erkölcsös és kulturált magatartásmintákat kapcsolnak. De ha a kérdést a szokásrendszer szempontjából közelítjük, azt látjuk: a különféle korok elitjének életformája, luxusfogyasztása nagyon is hasonló. Joggal mondhatjuk, hogy a szocializmusban a politikai vezetők elitet alkottak: az új rendszer hierarchiájában megszerzett pozíció sajátos, megkülönböztetett életvitelt, ennek megfelelően kiemelkedő egzisztenciát jelentett. Kiváltságok kovácsolták egybe az új elitet is.

Főúri mintákat is igyekeztek követni?

– Az újonnan hatalomba lépők „közvetítők” révén ismerték meg a korábban uralmon lévők szokásait, a protokollt. Például a párt- és állami vezetőknek elkülönített, védett helyen kellett lakniuk. A háború után „megfelelő” otthonokat kerestek számukra. A budai hegyekbe költöztek, a Rózsadombra és Pasarétre, amely a harmincas évektől a felső középosztály amolyan zárt területe volt. Az ottani luxusházak többsége üresen maradt, lakóikat a háborúban elhurcolták. Az új elitnek a villák „kiutalásában” eleinte az Elhagyott Javak Kormánybiztossága segített, majd az ötvenes években ez – Vas Zoltánnak, az Országos Tervhivatal elnökének felügyelete mellett – az államvédelmisek feladata lett: lefoglaltak elegáns házakat, és osztogatták őket. A menekülő családok szabadságának komoly ára volt: az államvédelmisektől rendkívül magas összegért útlevelet vásárolhattak, de rendszerint még a lakásukat, bútoraikat és más vagyontárgyaikat is át kellett adniuk. Az ÁVH így a kor „reprezentatív ingatlankezelőjévé” is vált. A Rózsadombot és a Pasarétet pedig a köznyelv akkoriban csak „Káderdűlőként” emlegette.

Könyvében írja: az elit tagjainak nem kellett fizetniük a kiutalt villa számláit. Másrészt lakberendezők formálták a lakásukat, központi raktárból válogathattak az antik bútorok, a festmények, műtárgyak, az „elhagyott és elkobzott” darabok közül. Csak kifelé voltak pártfunkcionáriusok, befelé polgárian próbáltak élni?

– Fogalmazzunk úgy: a nyilvánosság elől rejtett életvitelt folytattak. Nem mutathatták a luxust, a fényűzést. Az antik tárgyak, márványlapos bútorok, perzsaszőnyegek, ólomkristály csillárok nem voltak „összhangban” a munkáshatalom ethoszával. Persze nem kellett tartaniuk a sajtó érdeklődésétől, hogy kitudódik, milyen a magánéletük, mit tesznek a színfalak mögött.

Szemtanúk szerint Kádár János rózsadombi villájának kertjében viszont tyúkok kapirgáltak. Ez már „összhang” a munkásethosszal?

– A középpontba állított vezető életvitelének mindig üzenetértéke volt. A Rákosi-korszakban a „négyesfogat” – maga Rákosi Mátyás, Révai József, Farkas Mihály, Gerő Ernő – kifelé, külsőségekben is reprezentálta a hatalmat. De azért a személyiségükön, habitusukon is múlott ez. Gerő Ernő talán kevésbé szerette a luxust, Farkas Mihály annál inkább. Villájának kertjében több teniszpálya is volt, a házban moziterem, biliárdszalon. Honvédelmi miniszterként meghívta magához a tábornokokat, hogy lássák, közöttük ő a „legnagyobb”. Ellenben Kádár János tudatosan a konszolidáció letéteményesének mutatta magát, nemcsak a nyilvánosság, de az elit előtt is. Azt sugallta: ő puritán, más, mint Rákosi. Igaz, Péter Gábor, az ÁVH vezetője annak idején állította: Kádár tőle irigyelte el az úszómedencéjét, ezért építtetett egyet magának még az ötvenes évek elején. Ám a pártfőtitkár aztán betemettette a medencét, kertjébe pedig Bábolnáról hozatott tyúkokat. Kevesen juthattak be a villájába, akit mégis otthon fogadott, annak először mindig a baromfiudvarát mutatta meg. A vendég elé viszont más kép tárult, ha beljebb engedték a Kádár-házba.

Milyen kép?

– Egy gondosan berendezett villáé. A háló neobarokk stílusú volt, az étkezőben ötvözték az antikot a rusztikussal, a hallban
historizáló márvány kandalló állt, és szintén neobarokk sakkasztal. A falakon Szőnyi István, Rippl-Rónai József, Egry József képei.

Kádár otthoni ízlésvilágát is lakberendezők formálták? Hiszen elég disszonáns a baromfiudvar – mondjuk – Rippl-Rónai képeivel.

– Könnyű lenne most azt mondani: Kádárnak nem volt saját ízlése. De ez nem lenne igaz. Értékelte a szépet, és vélhetően felvilágosították a képek művészi értékéről. Egyébként felesége, Tamáska Mária szerezte be a festményeket. Ismerte Kádár ízlését, s megtehette, hogy az értékes alkotásokból válogasson.

De ön miként tudta „rekonstruálni” a Kádár-villát, ha azt tudatosan rejtették a nyilvánosság elől?

– Levéltári források és néhány fénykép alapján. Másrészt miután Kádár Jánosné meghalt – három évvel élte túl férjét –, a hagyatékból árverést rendeztek. Katalógusban jelentek meg tárgyaik, minden, ami ott volt a lakásukban. Amúgy Aczél György, a kor kultúrideológusa – kéziratban fennmaradt visszaemlékezéseiből tudható – leszólta a párttársakat, hogy bár szert tettek bizonyos műveltségre, nem sajátították el az igazi ízlést. Szerinte Kádár kandallója egyenesen „giccses” volt.

Ön hosszan foglalkozik művében a pártelit dzsentriszokásával, a vadászattal. Kádár János saját vadásztársaságot hozott létre, az Egyetértést. Amely afféle pártállam lehetett a pártállamban. Akik Kádár vadászkörébe tartoztak, a kiváltságosok között is a legkiváltságosabbak voltak?

– Igen. Az Egyetértés 1963-ban alakult – Kádár személyes döntése nyomán. Egyfelől felfogható úgy is: központilag szabályozni akarta a vadászatot, hogy a párttársak ne összevissza „portyázzanak”. De a régi úri szokás feltámasztásával új társasági keretet is teremtett az elitnek. Kijelöltek rezervátumokat, korábbi főúri területeket, ahol csak az Egyetértés tagjai és vendégeik – külföldi politikusok, honi művészek – vadászhattak. Akit befogadtak ebbe a körbe, még közelebb jutott Kádárhoz. Vagyis a hatalomhoz. De nemcsak az vált szimbolikussá, kik kerültek be az Egyetértésbe, hanem az is, kiket zártak ki onnan. Aki elveszítette funkcióját, vele együtt az autóját, sofőrjét, kiváltságait is. És persze kikerült az Egyetértésből. A kegyosztás és kegyfosztás gesztusa volt ez. Időről időre újrarajzolták az elit és a klientúra határait.

Nemcsak régi elitszokásokat vettek át. Új „szenvedélyeket” is kialakítottak maguknak. Ilyen volt a pártvezetők fociőrülete. Ami – miként könyvében fogalmaz – jól jellemzi az elitnek a tömegekhez fűződő viszonyát.

– Magyarországon az ötvenes években is a futball volt a legnépszerűbb sport, most is az. A pártfunkcionáriusok ott ültek a lelátón, együtt mutatkoztak népszerű focistákkal, az aranycsapat tagjaival. A politikai vezetés úgy tartotta: a nép a focisikereket, a győztes gólokat a hatalomhoz is köti. Tudták azt, amit néhány politikus ma is felismer: a futballnak erős társadalmi legitimációs szerepe van. Nem véletlen, hogy az új elit éppen egy nagy focivereség kapcsán szembesült azzal, milyen törékeny is a hatalma. Amikor a magyar válogatott 1954. július 4-én elveszítette a berni döntőt, a budapesti utcákon elszabadultak az indulatok. A csalódott tüntetők három-négy napra átvették az uralmat. A „focialista forradalom” kevésbé vált ismertté, sokáig elhallgatták. Hiszen a pártvezetés nem tudta, miként viselkedjen ilyen helyzetben: a lázongók kirúgták a rendszer egyik tartóoszlopát.

Kötetéből az is kiderül: hiába volt zárt az elit, a „nép” tudta, milyen kegyek tartoznak a pozíciókhoz. Például a balatoni nyaralók. Aligát szemelték ki a pártfunkcionáriusok honi pihenésére.

– Igazából Vas Zoltán felesége talált rá Aligára. Aztán megtetszett a hely az elit többi asszonyának is. És – miként a „Káderdűlőn” – Aligán is lefoglaltak maguknak villákat: kormányzati üdülőkomplexumot alakítottak ki. Voltaképpen megszüntettek egy falut saját kedvükre, kikapcsolódásukra. Ez is azt jelzi: demarkációs vonalat húztak maguk és a társadalom közé. Egy korabeli mondás szerint az elitet a négy „K” jellemezte: a Kékes-tető, ahol csak ők „telelhettek”, a Kútvölgyi Kórház, ahol kezelték őket, a Kerepesi temető, ahol még halálukban is elkülönítették őket a „hétköznapi halandóktól”. No és a K-vonal, amelyen csak ők telefonálhattak.

Az elit azért nyilván azzal is számolhatott: ebben a közegben bárki lehet kegyvesztett, s egy csapásra megszűnhetnek kiváltságai, üdülések, utazások, autóhasználat satöbbi.

– Ezt pontosan felmérték. Rájöttek, hogy családjuk egzisztenciális biztonságát csak a magántulajdon révén teremthetik meg. Változtattak tehát a jogszabályokon, többen leányfalui, balatoni villát vásároltak, sokan gyűjtőkké váltak, nagy értékű képeket, fegyvereket halmoztak fel. A nyolcvanas évektől privatizálni kezdték lakásaikat. Nem mellesleg: ugyanettől az időtől az úgynevezett menedzserfizetések már jóval meghaladták a nómenklatúra bérezését. Tehát az elitet akkor már tényleg csak az életvitele, politikai kiváltságai különböztették meg másoktól. Könyvemben társadalomtörténészként azt próbáltam feltárni: változhat a rendszer, a hatalmon lévők személye, a magyar elithagyományban mégis van egy erős folytonosság. A mindenkori elit szokásai túlmutatnak a politikai rendszerváltásokon.