Kancsal Klió

Az 1938-as, első bécsi döntés nyomán a német külügyminiszter (felakasztották) és az olasz külügyi tárcavezető (apósa, Mussolini agyonlövette) „jóvoltából” visszatért (de nem visszafoglalt!) Kassán megbukott a Horthy-rezsim. Hamis, hencegő katonai parádéval, fehér lovon érkezett, nemlétező diadalkapuk alatt. Végel idézi Márai szövegéből: „A magyarok akkor vesztették el végleg Kassát, amikor bevonult az úrhatnám Magyarország. Ekkor halkan, nagyon halkan a magyarok visszasírták a cseheket.”

Megjöttek ugyanis a „gyarmatra” a katonákkal együtt a „konjunktúramagyarok”, a „főfoglalkozású magyarok”, a hivatalnoki kar, a tisztek, a „keresztény úri középosztály” érdekszövetségének tagjai, akikkel Márainak annyi baja volt. Megjöttek, elénekelték a Himnuszt, és mohón beleültek a vezető pozíciókba, ellökdösve onnan a „bennszülötteket”, akik majd húsz évig hűségesen várták a visszacsatolást, hittek „Magyarország feltámadásában”.

A „visszatért” szülővárosban a kassai polgárt taszította a bevonuló tisztek nagyhangúsága, indokolatlan „hódítástudata”, és pirulva hallotta a dísztribünről elhangzó dagályos beszédeket. Elkomorodott, amikor megtudta itteni barátaitól, hogy a fegyelmezett, jobban felszerelt, demokratikusabb szellemű cseh hadsereg kedvezőbb képet hagyott maga után, mint amit most a „felszabadítók” produkáltak.

De nem érvényesült több politikai józanság Újvidék 1941-es visszafoglalásakor sem. Az akkori propaganda azzal hitegetett fennhangon: „Szabadka, Zombor, Újvidék, / honvédsereg virágra lép, / visszatért szép Délvidékünk, / visszaadta Horthy nékünk, / vigyázott mireánk.” (Akkor még senki nem számolt a véres „hideg napokkal”, amelyek erősen meghazudtolták a jóságos uralkodó, a gondoskodó fővezér, a legfőbb hadúr atyai szerepét.) A helyiek reményeit „csakhamar beárnyékolta a bevonulók viselkedése. Ők harsány nemzeti jelszavakat harsogtak, és legfeljebb a helyi magyar urakkal bratyiztak... Bejött a neobarokk úrhatnámság, a faji, származási előjogok fitogtatása, a vérszomjas kapzsiság” szelleme – írja az újvidéki író.

„Semmit nem utálok úgy, mint az érzelgős honfibút, semmit nem vetek meg úgy, mint a böfögő hazafiságot” – idézi összefoglalásképp Márai véleményét Végel.

Nem lényegtelen a különbségtétel, amellyel finom ízlésű alkotók (mint például Thomas Mann) a polgárságot és a középosztályt egymástól elválasztották. Márai szerint: „A polgár »hívatás« volt, a középosztály csak érdekszövetkezet.” Ez utóbbiról, annak hazai változatáról úgy vélekedett: „korrupt, mértéktelen és szűklátókörű”, „basáskodó, önző és műveletlen”, amelytől meg kell szabadulni.

Máraiban nem volt romantikus narodnyikságnak vagy faji-népi völkischségnek semmiféle nyoma. A megszépített, kikozmetikázott, bepúderezett múlt sem ígért számára holmi „tiszta forrást”. Móriczot idézte egyetértőleg, aki azt írta: „Az ezeréves múlt ezeréves bilincs.” Majd Márai így folytatta: „Ha ezek a nemzeti parasztok még egyszer szóhoz jutnának az országban, ez a magyarság nagy tragédiája lenne. A kommunisták csak végrehajtották azt, amit a szűrös-gatyás jobboldaliak terveltek.” Egyetértőleg említette Bethlen Istvánnak a nyilasokhoz intézett szavait: „Az urak azt hiszik, hogy jobbra mennek... és addig mennek jobbra, amíg megérkeznek szélsőbalra...”

Ugyanakkor Márai nem vitathatóan a kádárizmus/szocializmus egyik legkövetkezetesebb ellenfele volt, aki még az eredményeknek is látta az árnyékát. „A szocialisták kényszeríteni akarták a népre a műveltséget, ami megbocsáthatatlan hiba volt, mert a nép úgy érezte, a műveltség (is) az elnyomás eszköze” – írta. Továbbá szóvá tette: „A kollektivista mámor felülírja és meghamisítja a demokráciát”, amelynek előfeltétele „a makacs és öntudatos individualizmus”. Hamvas Béla gondolatát emeli Máraié mellé Végel: „A kollektív ideológusnak nem az az érdeke, hogy az ember szabad legyen, hanem hogy engedelmes.” És – teszi hozzá az újvidéki író a maga rezüméjét – „az egypártrendszerben az emberek szégyellték a szolgalelkűséget, a többpártrendszerben büszkék rá”. (És ez sok mindent megmagyaráz...)

Márai persze nem sorolható a jobboldal dörgölőző természetű, alázatos szerzőihez sem, bár történt kisajátítására néhány szívós kísérlet a rendszerváltás után felcsiholt s mára lappadó divatlázban. A jobboldalt – Végel László gyűjtése szerint – ő „szűrös-gatyás, pántlikás, turulos, csizmás, egyenruhás, kapcás” magyarok gyűjteményének látja, ilyennek jeleníti meg. Kevés illúzió élt benne a díszmagyarokról.

A Kassáról indult, Budapestről emigrált Márai emlékei sajátos, gyakran ironikus, olykor érzelmes földrajz szerint csoportosultak. A magyar fővárosra úgy gondolt, mint egy nagy zenés kávéházra, ahol félelmetesen okos és tájékozott emberek ülnek, és jelentéktelen dolgokkal foglalkoznak – idézi fel Végel.

Az osztrák fővárost viszont nem a kuruc szemüvegen keresztül nézte. Úgy vélte: Bécs az európai ízlés végvára, amely udvariasan csiszolgatja a goromba Balkánt és a virtuskodó Magyarországot. „A közép-európai embernek két fővárosa van” – ír Márai-variációt Végel. „Az egyik Bécs.”

„Végül is megszerettem ezt a lesajnált, kiközösített, büntetett, véres pöttyökkel teli Balkánt” – írja a magát, sorsát vállaló újvidéki polgár, leszögezve: „A rendszer megváltoztatható, azonban a politikai kultúra átalakítása sokkal keményebb dió.”

S ezzel alighanem egyetértene a kassai polgár, a San Diegó-i halott is.