Orbán Viktor szabadságot mond, de nem arra gondol

– „A nyelv több, mint a vér”, idézi a náci propaganda egyik alakját ragyogó művében Victor Klemperer nyelvész, germanista, politikai író, aki a rendszer zsidó túlélőjeként naplójegyzetei alapján próbálta megragadni a Harmadik Birodalom nyelvi jegyeit. A náci propaganda több volt, mint nyilvános beszédforma, átszivárgott a mindennapi életbe, átírva a valóságot is. A rendszerek valóban megteremtik szuverén nyelvi jellegzetességeiket?

– Megteremtik. Nagy hangsúlyt helyeznek rá, és sikeresen alakítják ki. A politikai nyelv lehet rideg, kellemetlen vagy fantáziátlan, de mindenkor a rendszerhez tapad. Hogy mi a nyelvvel való befolyásolás pontos mechanizmusa, nehéz megmondani. Erről szépirodalmi esszék szólnak, mint az említett Victor Klempereré. De a lélektani hátteret nem ismerjük pontosan. Nem tudjuk, hogy a hatalom, a párt, az állam miként ágyazódik be a nyelvbe, a mindennapi életbe. Mi alkalmazkodunk-e, vagy ránk kényszerítik?

– A Fidesz politikai nyelvét kezdettől jellemezte egyfajta flegma fölényesség, amelyen ma már átüt az ellentmondást nem tűrő, a vitákat is kerülő deklaratív keménység.

– De ez nem csupán rájuk jellemző. A világnak ezen a felén – csak ezt ismerem igazán – úgy gondolják a politikusok, és lehet, hogy igazuk van, hogy rátermettségük feltétele az erő, a magabiztosság sugárzása, amivel nem is fér össze a tűnődés, a habozás, a kétség. Orbánnak volt egy kongresszusi vezérmondata 2002-ben, a „Hajrá, Magyarország” korszak kezdetén: „Az erő velünk van.” Úgy tartja a közfelfogás – talán van is alapja –, hogy egy politikai közösség az erőskezű vezetőket szereti. Ez nem csupán a Fidesz sajátja, minden hatalomra törő pártot, aspiránst jellemez.

Fotó: Bazánth Ivola

– A Fidesz pártnyelvalakításában mikortól érhető tetten a tudatosság?

– Nehéz a kezdőpontot megragadni. A polgár, a polgári Magyarország önmeghatározás már politikai termék volt. De előbb tisztázzuk a dolgokat. A magabiztosság, az erő sugárzása más, mint a sikeres szlogenek megválasztása. A hatékony politikai szlogenek mindig, mindenütt a politika meghatározói, ott is, ahol nem a magabiztosság, hanem például a műveltség számít fő politikai erénynek. A politikai termék eladása mindenütt hasonlít a kereskedelmi tevékenységhez és a marketinghez. A reklám és a politikai propaganda mindig közel állt egymáshoz. Ugyanúgy el kell adni egy pártot, mint egy télikabátot. Néhány különbség persze szembetűnő. A reklámnak mindig is voltak írott és íratlan szabályai, a politikai propagandában nincsenek ilyenek. Amíg a Btk.-ba nem ütközik, minden mehet.

– A fenyegető hangot érzékelve az ember elgondolkozik: a politikai reklámokban tükröződő gúny, rágalom, verbális erőszak elvezethet-e konkrét erőszakhoz?

– Erről csak sejtéseink vannak, azok is bizonytalanok. Tudom, azt szokták mondani, hogy „mindig a szavakkal kezdődik”, és a háború a politika folytatása. De ezek inkább történelmi tapasztalatok, mint oksági összefüggések. Nem tudni, hogy a leírt, kimondott szavak kiváltanak-e fizikai erőszakot is.

– A polgár kultusza a múlté. Ez olyan fordulat, amelyet a Fidesz szótárából váratlanul töröltek. De illiberális demokráciáról is alig hallunk már. A rezsiharc is levetett holmi. Az új idők új sztárja a kereszténység. A „keresztény szabadság”, amiről azt sem tudni, micsoda.

– Nem is kell tudni, nincs jelentősége. A hangsúly nem a szabadságon, hanem a keresztény szó használatán van. Azt gondolom – ez is csak sejtés –, hogy valószínűleg hibáztak, és most azt szeretnék korrigálni. Lehet, hogy az illiberális szó bedobása nem is azzal a céllal történt, hogy ebből propagandát formáljanak. De az is lehet, hogy belátták, a fordulat hatástalan. Az emberek nem értik, nem ismétlik. Döglött akna. Márpedig ha beillesztünk egy új szót egy működő, élő politikai nyelvbe, kell hogy legyen valamiféle előzménye. Az a legjobb, ha kellemes asszociációkat kelt, felidézi a múlt emlékeit. A Kádár-rendszer munkás-paraszt ideológiája után a polgár kellemes ellenpont volt. Polgárnak szívesen képzeli magát az ember. Polgár az, aki nem olyan csóró, és semmiképpen sem proletár. Mivel a polgári származás valaha hátrányos megkülönböztetés volt, hordoz valami ellenállótartalmat is. A polgáreszme hordozója így morálisan is megnemesedik. A polgár kitűnő választás volt. Ehhez képest az illiberális jókora mellélövés. Ki akar illiberális lenni? Ad-e valami pluszt azon kívül, hogy valaki „nem liberális”? Szerintem nem szánták közhasználatra, csak széljegyzetként említették, de az értelmiség felkapta és azonnal megcsócsálta. Komoly visszhangja volt. A keresztény jelző ezzel szemben nagy fogás. Szinte mindennel összehozható.

– Mit keres a kereszténység mellett a szabadság? Orbán vázlatszerűen magyarázta: liberalizmus nem, szabadság igen.

– Abszurd szembeállítás, de a tartalom megint nem lényeges, csak a szóhasználat. Az univerzális tartalom a keresztény szó nagy előnye. Pozitív képzetek kapcsolódnak hozzá. Az idősebb nemzedékben élhet még az emlék, hogy a Kádár-korszak kezdetén nem nézték jó szemmel, ha valaki a vallását gyakorolta. Szóval ez kiváló választás volt. Mindegy, hogy kinek mit jelent. A politikai tartalmú szavakkal így vagyunk. Kihasználják azt az asszociációs mezőt, amit az emberben felidéz. Hogy mire utal, a politikusokat nem érdekli.

– Akkor sem értem, miként kapcsolódik a kereszténység a szabadsághoz.

– Például úgy, hogy a migránsellenes, „keresztényvédő” propaganda felidézheti egy várható muszlim invázió rémképeit is. Vagy úgy, hogy úri kedvében Orbán a kereszténységgel párosította. Az orbáni szabadságértelmezéssel különben bajaim vannak. Nekem a szó sokat jelent. Az ember életében az egyik legfontosabb dolog.

– Orbán másképp értelmezi?

– Orbán ezt nyíltan ki is fejti, miképpen értelmezi a szabadságot, és ezzel durván beavatkozik az anyanyelvem szemantikájába is. Szabadságon a nemzeti szuverenitást érti.

– Nyilvánvaló, hogy ilyen jelentése is van.

– Ebbe most ne menjünk bele. Maradjunk annyiban, hogy a miniszterelnök nem az egyén döntési lehetőségeinek szabadságát érti alatta. Azt nem is említi.

– A magyar irodalmi nyelv számos szabadságértelmezést ismer. Világszabadság. Magyar szabadság.

– Régi magyar tradíció, hogy a szabadságot legfeljebb a szuverenitás, a függetlenség feltételének tartják, de nem értelmezik egyéni szabadságként. Az a gyanúm, hogy 1848-ban – leszámítva a sajtó szabadságát – alapvetően ezt értették szabadság alatt. Ez nyilván régi hagyomány. És ahogy ma gyakran megteszik, ezzel is a legrosszabb hagyományokat élesztik fel.

– Mondják, a nyelv meghódítása azért fontos, mert olyan fogalmi keretbe helyezi a vitát, ahol a belbirtokosnak áll a zászló.

– Erre nagy erőfeszítéseket tesznek. Ha belehelyezkedsz az orbáni felosztásba, vesztő vagy. Én vagyok, aki kerítést építek, a többiek bontanának. Mit mond erre a jelenlegi ellenzék? Én lennék kerítésbontó? Én, aki mindenkinél jobban akarom? Migránsügyben az ellenzék azt mondja: miért lennék én befogadó? Ti vagytok azok, akik kötvényekkel, a vendégmunka ígértével ukránokat, kínaiakat csalogattok Magyarországra. Ez agyrém. Az ellenzék simán belesétál a Fidesz csapdájába. A hibát ebben a pillanatban magam is elkövettem, mert használom a terminusaikat. Aki a migráns szót használja és elfogadja, a Fidesz fogságába esett.

– Mert a migráns szó megbélyegző?

– A bevándorló olyan ember, aki tartósan letelepedne. A migráns fel-alá vándorol, vagy azért, hogy helyet keressen magának, vagy esze ágában sincs megtelepedni. Az ellenzéknek csak menekültekről és menedékkérőkről, esetleg még vendégmunkásokról szabadna beszélnie. De szó nincs arról, hogy a magyar társadalomnak ez lenne ma a legfőbb problémája. Az első tízben sincs benne.

– A Fidesz-kommunikáció agresszivitása kezdettől szembeötlő. Be kell vallani, ez sok embernek tetszett.

– Nehéz megmondani, az agresszivitás miből nőtt ki. Orbánnak már a rendszerváltás előtt fő vonzereje volt egyfajta lenéző, flegma, de magabiztos dölyfösség. Ennek legfőbb nyelvi megnyilvánulása a kendőzetlen, brutalitásig menő szókimondás. A Fidesz mai stílusa ebből a mustármagból nőtt ki. Egyébként hosszú ideig Orbán sem volt ezzel sikeres. Fokozatosan kell egy terméket a piacra bevezetni.

– 1997 körül kezdtek a politikai beszédmódon tudatosan dolgozni?

– Nehéz utólag rekonstruálni. A kilencvenes évek közepén indult a politikai oldalváltás, talán ehhez kapcsolva a nyelvi eszközváltás is. Szintén a kilencvenes évek közepén kezdődött a harcias katonai metaforák használata, ami azóta is tart. A legutóbbi Fidesz-kongresszust például seregszemlének nevezték.

Fotó: Bazánth Ivola

– 2002-ben jelenik meg a legfenyegetőbb mondat, amely az ellenfelekre a legnagyobb hatást gyakorolta. „A haza nem lehet ellenzékben.”

– Ez tényleg mély nyomot hagyott. Ellenzéki tüntetéseken előszeretettel idézték is egy ideig. Én nem éreztem éles cezúrának. A ma már veszedelmes kettéosztást ’94-ben kezdték. A társadalom két részre osztásának már hagyománya van a magyar kultúrában. Mélymagyar, hígmagyar, népi, urbánus stb. Ők annyit tettek hozzá, hogy a megosztást a végletekig kell feszíteni.

– Van egy nehezen érthető megszólítás, amit sosem tudtunk megfejteni. „Emberek”, magyar emberek. Gúnyos felhanggal a „zemberek”.

– Gyakran kérdezik tőlem, mi is ez. Az „emberek” nem feltételez megosztást, nem kelt pozitív képzettársítást sem. Az emberek közönséges szó, talán még unalmas is. Nincs különösebb értéktartalma. Talán csak arról lehetett szó, hogy nem tudtak jobbat kitalálni. A polgárt letiltották, a magyar embereket szerintem kínjukban találták ki. Mert számos olyan szó van, amit szinte kínos gondossággal kerülnek. Például ilyen a „társadalom”, a „közösség”, az „állampolgár”. Ilyesmit ki sem ejtenek. A nemzet még jöhet. Mert az kulturális egység, nem kötődik sem állampolgársághoz, sem határokhoz. Benne vannak az erdélyiek is. Úgyhogy szakmányban nyomható.

– Valóban az ismétlés a tudás anyja. Az ellenfelek szemében a legidegesítőbb a papagájkommandó-effektus. Hogy mindent százszor meg kell ismételni. És fáradhatatlanul újrakezdik.

– Ezt nem csak pártok alkalmazzák. Ezzel kezdi az oktatást minden gyakorló reklámszakértő. A reklámot nem lehet túltolni. Nincs olyasmi, hogy valaki azért nem vesz meg egy autót, mert elundorodik a töméntelen mennyiségű hirdetéstől. Hogy a politikában mindig így van, abban nem vagyok olyan biztos. Képződhet olyan ellenhatás, hogy ne tolják mindig a képembe az ábrázatukat és a szövegeiket. Mondjanak végre valami érdemit is. Léteznek minimális elvárások. De az is igaz, minél gyakrabban látok a hirdetésekben egy pártot, annál valószínűbb, hogy döntési helyzetben az fog először eszembe jutni.

– Mikor fárad ki, használódik el a politikai nyelv? A Kádár-kor vége felé a főtitkár beszédei már paródiaként hatottak.

– Ez megjósolhatatlan. Az egyetlen használható módszer, hogy a szakembereik szorgalmasan mérik. A reklámot nem lehet túltolni, de a politikai nyelvet el lehet koptatni.

– Szükséges-e az ellenzéknek kutyába lemenni, ha a Fidesz hatékony ellenfele akar lenni?

– Jó kérdés. A siker nagy kísértés. De szerintem ha egy politikai stílussal föl akarjuk venni a harcot, nem folytathatjuk a küzdelmet úgy, hogy ugyanazt tesszük, amit ők. Nem vagyok politikai tanácsadó, nem tudom, mikor mi a jó. Csak azt tudom, számomra mi a visszatetsző. Nem megnyugtató, ha rágalomra rágalommal felelünk, ha az ocsmány stílus ellen alpári stílusban védekezünk.

– Mennyiben kelet-európai jelenség a felfokozott verbális agresszió?

– Ez az én szakmámtól távol áll, de fontos. Sok köze van a történelmi múlthoz. A világban érdekes újdonságokat látunk. Sokakat megdöbbentett, hogy egy olyan, keleti stílusjegyekkel felruházott figura, mint Trump, az elnöki széket is el tudta nyerni. Engem kevéssé lepett meg, szerintem egy Trump-féle hetyke, öntelt fickó húsz évvel ezelőtt is sikeres tudott volna lenni. Mindig voltak efféle emberek, csak nem volt mögöttük ilyen pénzügyi háttér, és az elnökség sem érdekelte őket. Magyarországon mindez összefügg azzal, amit a történelemben már láttunk. Talán ma is félúton járunk Bizánc és a Nyugat között. Ezer év nem olyan nagy idő.