Jól meghalni az tud, aki jól él – Donáth László: Senki nem rendelkezik olyan tőkével, amellyel mondhatja, Isten nélkül is van lehetősége igazzá lenni
– Szakértők néhány éve azzal ostorozták a fogyasztói társadalmat, hogy eldugja a halált maga elől, nem tekinti az élet részének, nem beszél róla. Változott ez valamit?
– Nem tudom, hogy ez a társadalom fogyasztói jellegével függ-e össze, de valóban átalakult az emberek halállal való viszonya ahhoz képest, ami a késő középkort vagy akár még a 20. század közepét is jellemezte. Az ember éppenséggel tekinthetné a fogyasztást elővételezett és folyamatossá tett mulandóságnak, hiszen ami elromlott, azt nem érdemes megjavítani, olcsóbb, ha újat veszünk magunknak. Az elmúlás az életformává tett fogyasztásba teljes mértékig belefér. Ami nem fér bele, az a konkrét individuum elmúlása. Nem egyszerűen arról van szó, hogy a mulandóság hiábavalóvá teszi az ember életét, hanem arról, hogy jelentős mértékben csökken az értéke bármely dolognak, amelynek nincs az önmaga mulandóságán túlmutató értéke. Eldugják-e ma a halált? Épp ellenkezőleg. Sajtó, rádió, televízió, filmek sora tudósít az ember esendőségéről, arról, hogy emberek tömege válik a természet, a háborúk vagy a gyilkos szenvedély áldozatává. Nincs semmiféle eldugás, de nincs személyes hozzáérlelődés sem ahhoz, amit a mulandóság mint a térbe-időbe rekesztett hétköznapi dolgaink feletti ítélet jelent.
– Nem tudom, mennyire befolyásolja a halálról való gondolkodást, de tény, hogy a tudományba vetett hit apadásával a vallásosság erősödött, bár ez talán inkább a „maga módján vallásos” kategóriára igaz. Lehet, hogy mivel a személyes elmúlás kilóg a fogyasztói világból, egyre több szükségünk van a hitre vele kapcsolatban?
– A két dolog nem függ össze. Az ember elvesztette mindenhatóságába vetett hitét, ez igaz, és e csalódás eltömegesedése valóban újdonság. De nem a halálról való gondolkodás megváltozása vezetett a pozitivizmusból való kiábránduláshoz. Az emberek túlnyomó többségét sem régen, sem ma nem izgatják ezek a kérdések. A halállal való találkozást azonban megszenvedi. Akárcsak azt, ha valaki arcul vágja, ha műtétre kell mennie vagy ha kirúgják az állásából. Akkor az ember kétségbeesik, és rádöbben, milyen kicsiny és esendő. A halál pedig ennek a kicsinységnek és esendőségnek az emberi értelemmel fel nem fogható teljessége: a véges ember semmit sem tud tenni. A vallás leginkább arra irányul, hogy az embert megtanítsa arra, miképpen lehet a mulandóság miatti szorongása ellenére élni. Nemcsak kimondva az ember – mindig konkrét és individuális – végességét, hanem azt is, hogy ettől a végességtől két út nyílik. Az egyik a teljes nihil, a tehetetlenség miatti kiábrándultság: nem számít senki és semmi. A másik szerint éppen ellenkezőleg: van valaki, aki a végességnek is ura. Aki számára a halál csupán eszköz arra, hogy a partnerévé teremtett embert valamiképpen megnyerje a vele való párbeszédnek. Ennyiben a latin mondás – memento mori, emlékezz a halálra – sokkal inkább arról szól, hogy a halál is az Isten történése, ahogy a természet és a történelem is Isten eszköze, hogy valamiképpen kapcsolatba kerüljön az emberrel. Az előbb azt mondtam: a halálhoz való viszonyunk a történelemben változik. Azonban a halálról való gondolkodás alapjában mégis ugyanaz maradt: mindmáig az ősi mítoszok vagy a görög tragédiák halállal kapcsolatos látása köszön vissza. Nincs is szükségünk több hitre annál, mint ami az emberben kezdettől fogva megvan. Az, ami a halál utáni létre vonatkozik, pont olyan ismeretlen a ma születendő ember számára, mint amilyen ismeretlen volt az első ember, Ádám számára. Az embernek hitre nem a halál utáni létre vonatkoztatva van szüksége, hanem mindig az élethez.
– A keresztény halálképhez hozzátartozik a paradicsom, a pokol és a purgatórium. Hogyan tapasztalja a gyülekezetében, mennyire biztosak ezekben a formákban, esetleg vannak-e saját elképzeléseik arról, mi vár rájuk?
– Ez a középkori látásmód, amely Dante Pokol–Purgatórium–Paradicsom-felosztásából is közismert. A keresztény halálképhez azonban semmi nem tartozhat hozzá, ami a túlvilágot érinti, pontosabban: a keresztény ember- és istenképhez nem tartozik hozzá más, mint ami az ember számára a természetből, a történelemből és a személyes sorsból megismerhető. Lehet beszélni a pokolról, a purgatóriumról vagy a paradicsomról, de ez színtiszta játék és művészet, semmiképpen sem olyan meggyőződés, amely normatív módon meghatározná az ember életvezetését. Ha tehát hisszük, hogy Isten minden emberi történés és minden emberi igyekezet végső bírájaként a mi lezárult életünket mérlegre helyezi, akkor két dolgot kell számba vennünk. Az egyik, hogy senki nem üdvözülhet amiatt, amit itt a földön megélt, legyen az bármilyen érték. Senki nem rendelkezik olyan tőkével, amellyel mondhatja, Isten nélkül is van lehetősége igazzá lenni. És ennek ellentéteképpen, s ez az igazán újszövetségi álláspont: senki ne kételkedjék abban, hogy az ítéletben nem önmagában kell megállnia, hiszen van közbenjárója – Jézus, János evangéliuma szerint, nevezte így magát –, aki nem engedi, hogy a hozzá tartozó esendő és bűnös ember kihulljon a vele való közösségből, a megváltásból.
– Az után, hogy Nádasdy Ádám újra lefordította az Isteni színjátékot, megkérdeztem tőle, szerinte miről szól a mű, és ő azt mondta, arról, hogyan kell jól meghalni. Van ennek a mondatnak jelentése az ön számára?
– Hogyne lenne! Jól meghalni azt jelenti, hogy az ember e végső pszichés, testi, fizikai történésben is ura marad a saját életének. Nem kiszolgáltatott tárgy vadidegen emberek irgalmára szorultan, akik kénytelenek őt tárgyiasítani, mert csak így viselhetik el, hogy a másiknak meg kell halnia, s ebben a maguk halálát kell elővételezniük. De hadd egészítsem ki Nádasdy Ádámot. Hogyan kell úgy élni, hogy az ember jól haljon meg? Jól meghalni az tud, aki jól él. Aki számára sem a gyermekkora, sem a munkája, sem a családja nem válik haszontalanná, sőt a kudarcai, a bukásai, a szenvedései sem, hanem képes mindezt újra és újra meghaladni. Aki nem válik vendéggé a saját életében, nem érzi úgy, hogy bármit is meg kell tagadnia önmagából. Aki tudja, hogy ami nem vállalható, ami bűntudatot vagy szorongást okoz számára, azt is hordoznia kell, annak bizonyosságában-reménységében, hogy azt – és ez a mi zsidó-keresztény hitünk – a Messiás, a Názáreti Jézus váltja meg.
– Egy ateistának többet kell tennie a békés, elfogadott halálért, mint egy vallásos embernek?
– A halál tekintetében nincs különbség ateista és vallásos, monoteista vagy többistenhívő, férfi vagy nő között. Senkinek sem kell többet tennie a maga boldog haláláért, mint másnak. Amit tennünk kell, az az életre és a velünk élőkre vonatkozik. Éppen abban van a halandó, törékeny embernek győzelme a halál, konkrétan a saját maga halála fölött, hogy tudatosan szembenéz vele. Mindenki csak azért tud küzdeni, hogy eljusson az ő személyes elmúlása feletti győzelemhez, hogy hite, embersége, tudása, de leginkább a többi ember iránta való szeretete révén legyőzze a saját maga mulandósága miatti kétségbeesését.
